Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Életrajz | Esszék, tanulmányok | Interjú, riportok | Kiállítások, ajánlók, hírek | Kritika ]


Egy javíthatatlan illusztrátor: a Szép Magyar Könyv díjas Szegedi Katalin

Szerző: Lehotka Gábor
2005. június 1. 20.57

 „Mesekönyveket rajzolok. Ez a munkám, a hobbim, az életem. Boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amire világéletemben vágytam. Ötéves voltam, amikor egy éjszaka felébresztettem az anyukámat, és közöltem vele megmásíthatatlan szándékomat: ha nagy leszek, mesekönyvrajzoló szeretnék lenni! Olyan szép könyveket szeretnék készíteni a mai gyerekeknek, mint amilyenek engem is elbűvöltek kiskoromban.”


– Így mutatkozik be honlapján (www.picturebook.hu), de tényleg ennyire egyenes volt az út a mesekönyv-illusztrációkig?
– Majdnem, de azért persze nem egészen. Elvégeztem az Iparművészeti Főiskolát, ám odáig el is kell jutni valahogy.  Nekem a tanáraimmal óriási szerencsém volt. Éppen a minap szálltam magamba, és arra gondoltam, hogy milyen hálátlanság, hogy az alkotóművészek egészen természetes módon megemlítik a szakirányú oktatásban segítő mestereiket, miközben a többi pedagógus, aki odáig eljuttatta őket, a névtelenség homályában marad. Pedig egy gondolkodásmód kialakításában, amíg egy fiatal ember felismeri a képességeit és a korlátait, például egy gimnáziumi tanárnak is óriási a felelőssége. Azért említem a korlátaimat, mert azokkal sajnos nagyon hamar szembesültem. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségiztem, ami köztudottan egy magas színvonalú, erős reálgimnázium. Enyhén szólva is nem voltam jó matekból, és a matektanárom erősen célozgatott arra, hogy én nem vagyok oda való. Majdnem rávette a szüleimet, hogy vegyenek ki, és ússzam meg a tanulmányokat valami szakmunkásképzőben.  Hátborzongató belegondolni, hogy ez teljesen más irányba terelhette volna az életemet.
És itt jött az a bizonyos tanár, akinek én életem végéig hálás leszek. Nyelvtanár lévén felfedezte bennem a nyelvi és a képzőművészeti tehetséget, és mindvégig kiállva mellettem visszaadta a teljesen elveszített önbecsülésemet. Dr. Fried Ilonának hívják. Azóta ő számos tudományos művet publikált, számomra azonban mégis ő az az osztályfőnök és olasztanár, aki engem idáig eljuttatott.
De hogy visszatérjek az eredeti kérdésre, a gimnázium után a Kirakatrendező és Dekoratőr Szakmunkásképzőt végeztem el. Azt hiszem, soha nem akartam igazán kirakatrendező lenni, ám ez az iskola nagyon nagy segítséget nyújtott abban, hogy utána felvegyenek a főiskolára. Gyermekkoromtól fogva természetesen rengeteget rajzoltam mindig, de a különböző szakkörök mellett szerintem nagyon fontos volt ez az iskola is, ahol praktikus dolgokat is megtanultam. Utána jött a főiskola, ahol pedig két olyan nagy név fémjelezte a tanulmányaimat, mit Pálfi György és Árendás József. Aki kicsit is járatos a magyar grafikában, az megérti, miért mondtam, hogy nagy szerencsém volt a tanárokkal. Ők mind a ketten kiváló grafikusok. Egyszóval ha a főiskola mesterképző intézetének képzését is beleszámolom, kiderül, hogy több mint húsz évet töltöttem az iskolapadban egyhuzamban. Talán valóban egyenes volt az út, amíg idáig eljutottam, viszont nagyon hosszú.


– Néhány éve egy tehetséges grafikussal, Gyólai Gabriellával (pl. Fiókmackók, Vindornyalaki mesék) beszélgettünk arról, milyen nehéz a sorsa Magyarországon az illusztrátoroknak. Ön hogyan futott be? Tényleg ilyen nehéz ma igazi kihívást jelentő feladatot kapni kezdőként?

– Könnyűnek éppen nem mondható. Amikor elvégeztem a főiskolát, választhattam volna a sokkal  jövedelmezőbb reklámgrafikát is. Engem azonban soha nem érdekelt a reklám, mindig csakis a könyv, ezen belül is a mesék illusztrálása. Anyagi értelemben ez sokkal nehezebb megélhetés, de én imádom csinálni. Már a diplomamunkám is egyfajta illusztrációs munka volt, ennek köszönhetően akkoriban kaptam néhány megbízást. Utána aztán megszakadt ez a folyamat, következett egy nagyobb pauza, amikor is sokáig nem volt munkám, teljes létbizonytalanságban éltem. Igen, nehéz feladatot kapni kezdőként. Nemcsak igazi kihívást jelentő feladatot, hanem akármilyet. Kevesen tudják: akkoriban bizony sok mindennel próbálkoztam, hogy meg tudjak élni. A legszélsőségesebb az volt, amikor friss diplomásként egy szállodában takarítottam. Mindezt csak azért mesélem el, hogy megnyugtassam a háborgó fiatalokat, akik sokszor megkeresnek, hogy bár még a főiskolát sem végezték el, mégis türelmetlenül követelik, hogy ők miért nem tartanak már ott huszonévesen, ahol én most, negyvenévesen. Utólag nem bánom, hogy csak most, viszonylag későn indult be a pályám. Meggyőződésem, hogy én csak mostanra értem be, a stílusom is csak mostanra alakult ki.


– Hogyan talált egymásra a General Press és Szegedi Katalin?

A kisfiam születése után, amikor már jó ideje nem volt munkám, szétküldtem egy referenciaanyagot a kiadóknak. Nem kell mondanom, hogy nem volt túl nagy a tolongás.  A szétküldött száz szórólapból csupán két kiadó, a Móra és a General Press reagált. Utóbbinak különösen hálás vagyok, hiszen azóta a hatodik könyvet adták ki a rajzaimmal, és ismerve a helyzetet, ez nagyon nagy szó.

– Alekszej Tolsztoj, Bechstein és Ispirescu klasszikusok. Közel áll Önhöz a régmúlt korok felidézése?
– Nagyon! Csakis klasszikus műveket szeretek illusztrálni. És az a szent meggyőződésem, hogy a régmúlt idők letűnt szépségét igenis meg kell osztani a mai gyerekekkel. Azt vallom ugyanis, hogy a látszat ellenére erre bizony igényük is van. Hogy egy konkrét példát említsek, a hétéves kisfiam magától vette le a polcomról éppen azt a bizonyos réges-régi, dédelgetett Andersen-kötetet, ami az én ízlésemet is alakította egykor. Ezen nagyon meghatódtam, ő ugyanis soha nem hallott az én Andersen iránti vonzalmamról. A vér nyilván nem válik vízzé. Most éppen ebből olvasunk esténként, és nagyon örülök, mert ugyanazt a megilletődött és elvarázsolt arcot látom, ha ránézek, mint amilyen az enyém lehetett akkoriban.


– Nemcsak illusztrálta, hanem írta is Álomcirkusz című könyvét. Hogyan született az ötlet, hogy kipróbálja magát a meseírásban is?

– Bár tényleg szinte csakis a klasszikusokat szeretem illusztrálni, mégis született egy olyan dolog, ami klasszikusnak a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető.
A könyv eredetileg egy német kiadó felkérésére keletkezett, a magyar kiadás csak később látott napvilágot.  Nyugat-Európában bevált szokás, hogy az egyszerűbb képeskönyvek szövegét az illusztrátor írja. Magam erősen vitatkoznék ennek helyességével. Egyfelől persze jó dolog, hogy egyazon ember személyisége hatja át a mű teljes egészét, és így biztos, hogy végig szeretettel készül. Élveztem, ahogyan egymást erősítve alakul dinamikusan a szöveges és a képi anyag. És bár valóban nem várt sikere van e könyvnek (eddig négy nyelven jelent meg), de én csupán illusztrátor vagyok. Mindkettő önálló szakma, ami teljes embert kíván, és én megmaradnék a kaptafámnál.

– Beszéljen külföldi munkáiról, sikereiről! Hogyan kapta az első külföldi megbízást?
– Sokat járok Bolognába a minden évben megrendezendő gyermekkönyvvásárra. Van ott egy óriási fal, ami nagyszerű reklámlehetőséget biztosít az illusztrátorok számára. Az ember csak kitűzi oda a névkártyáját, és jó esetben kap erre valamely megbízást. Ily módon keresett fel egy görög kiadó, amelynek azóta nagyon sokat dolgoztam,  valamint egy koreai és egy amerikai kiadó is, velük szintén gyümölcsöző az együttműködésünk. Ez utóbbival készült könyvem harmadik helyezést ért el egy, a mi Szép Magyar Könyv versenyünknek megfelelő pályázaton az Egyesült Államokban, és e siker aztán újabb megbízást hozott egy másik amerikai kiadó részéről is. Természetesen nagyon örülök a külföldi sikereimnek, de azért nem volt teljesen felhőtlen ez az öröm pár éve, amikor magyar kiadó még egyáltalán nem keresett meg. Hiszen az jó, hogy megjelentek könyveim a világ különböző pontjain, igazán azonban mostanában vagyok boldog, hogy végre a hazai kiadók is megtisztelnek a bizalmukkal.

– Háromszoros Szép Magyar Könyv díjas, megjelentek munkái a világ számos pontján. Minden ajánlatot elfogad, vagy válogat a felkérések közül?
– Szó sincs róla! Sőt, nagyon is válogatok a kendermagban. Mint mondtam, a klasszikusokat szeretem leginkább, mert a habitusomhoz ez illik. Olykor ugyan, ha nagyon tetszik az irodalmi mű, mai szerzők műveit is szívesen vállalom. Az egyetlen szempont, hogy legyen a műben, illetve a szerző személyiségében valami, ami megfog.

– Mit kell tudni a könyvhétre megjelenő munkájáról?
– A könyvhétre két könyvem is megjelenik, az egyik magyar szerző műve, a másik görögé.  Kezdem rögtön ezzel. Alexandra Bizi: A kislány, aki nem tudott aludni. Nos, ez eredetileg egy görög műhely megbízásából készült, s most a General Press Kiadó is megjelenteti magyarul. Érdekes megemlíteni éppen ezt a könyvet, mert a szerzővel alkalmam adódott megismerkedni. Abban az évben, amikor a könyv a boltokba került az írónő hazájában, azaz Görögországban, azon a nyáron egy különös telefon fogadott itthon. Egy angolul beszélő hölgy jelentkezett be számomra váratlanul. Alexandra Bizi volt, a könyv szerzője, Budapestről hívott, mégpedig azért, hogy találkozzunk. Idejött Magyarországra, csak azért, hogy találkozzon könyvének illusztrátorával! Ez rendkívül megható volt számomra. A személyes találkozás pedig nagyon vicces. Nem ismertük egymást, tehát el kellett magyaráznunk, hogyan is néz ki a másik. És mindketten így írtuk le magunkat: harmincnyolc éves, vörös, göndör hajú nő. És így találkozott két harmincnyolc éves, vörös, göndör hajú nő! Csak annyi volt a különbség, hogy az egyikünk görög, a másik pedig magyar. Azóta is meghatva és szeretettel gondolok erre a találkozásra.

Alexandra Bizivel

A másik könyv pedig, ami a könyvhéten megjelenik, Kányádi Sándor műve a Cartaphilus Kiadó gondozásában. Noha valóban a klasszikusokat kedvelem, ez éppen az a helyzet, amikor szívesen teszek kivételt ma élő szerző műve kedvéért. Eleinte, megvallom, nem akartam elvállalni. A könyv címe ugyanis Kecskemesék. Hogy jövök én a kecskékhez?! Sehol egy rendes királykisasszony! De amikor elolvastam a meséket, nagyon szeretetreméltónak találtam a nyelvezetüket, amolyan kányádisnak, csak nekem akkor ez még új volt. Azt is meg kell vallanom, hogy nagyon félek minden alkalommal, amikor ma élő szerző művét kell illusztrálnom. Némelyikük ugyanis azt gondolja, hogy a grafikus az ő ceruzája, és ő majd megmondja, hogy mit is rajzoljon ez a bizonyos ceruza. Én nem szeretek így dolgozni. Noha természetesen nagyon szeretnék megfelelni a szerző elképzeléseinek, de empatikus embernek tartom magam, és azt gondolom, rá tudok érezni arra, hogy mi kell az adott műhöz.  Amennyiben élvezem a szerző bizalmát, úgy minden esetben az a reakció, hogy az „álmait” festettem meg, anélkül, hogy bármi konkrét instrukció elhangzott volna. Mindig tiszteletben tartom azt a stílust, amellyel az író a művét megírta, és ezt minden esetben igyekszem a rajzaimon is visszatükrözni. Hiszen természetesen egészen más megfogalmazást kíván egy vicces, mai modern mű, egy népmese vagy akár egy klasszikus történet.

– Mesekönyveken kívül milyen szakmai tervei vannak?
– Talán kiábrándító, de a meséken kívül szinte nincs is más szakmai tervem. Annyira szeretem őket. Persze olykor szívesen festek csak úgy magamtól, kiadói felkérés nélkül is, de meg kell mondjam, akkor is inspirál valamilyen mese. Ilyen értelemben, azt hiszem, javíthatatlan illusztrátor vagyok. Most például az Alice Csodaországban történetéhez kezdtem el illusztrációkat készíteni. Ez egy nagyon szabad mű, úgy is mondhatnám, nem is lehet a szó „normális” értelmében illusztrációt készíteni hozzá. Csak hagyom, hogy hasson rám, és így talán Caroll is tud „irányítani”. Mivel kiadói felkérés nélkül kezdtem hozzá, így nem befolyásol semmi egyéb – csak Caroll van és én. Ő persze úgy van jelen, ahogy én akarom. Csak azokat a gondolatokat hagyom az agyamba jutni, melyeket természetesen a magaménak érzek. És így kifejezetten az örömzenéléshez hasonlítható az illusztrálás. Bár kezdetben csak a magam szórakoztatására kezdtem el festeni, nagy öröm volt számomra, hogy kiadói szándékkal is találkozott ez az ötletem: a General Press kiadná e remekművet a rajzaimmal.


– A végére maradt, de nem utolsósorban kérdezem: mit jelent Önnek a család? Mit csinál, ha nem rajzol?
– Rátapintott a lényegre, nem is létezik más érték számomra a családomon és a munkámon kívül. Nagyon kevés szabad időm van, ez éppen abból adódik, hogy imádom a munkámat, s mindez persze túlmutat a rendes munkaidőn. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy akkor is rajzolok, amikor nem rajzolok. Szoros kapcsolat van a munkám és a családom, a környezetem között. Olyan erősen hatnak egymásra, hogy néha már nem is tudom, melyik volt előbb, a rajz vagy a tárgy, ami ihlette. Nevetnek is olykor, amikor a rajzaimon magukra ismernek, és a könyveimből visszaköszön mondjuk a nagymamám régi szekrénye vagy az ódon, rozsdás vaskorlátunk. Az Aranykulcsocska Burattinója pedig erősen hasonlít az én Petimre. Ez rendben is volna, hiszen minden ember ösztönösen magát, esetleg a gyerekét festi. De az már bizonyára meglepő, hogy én már akkor ilyen gyerekeket rajzoltam, mikor Peti még a világon sem volt. Belőlem ez „jön”, másmilyet szerintem nem is tudnék rajzolni. Mondhatni, megterveztem a prototípust, mielőtt megszületett volna. Kérdésére visszatérve: három aranyos gyerekünk, szerető családom van. Nekem nagyon fontos a harmónia, hogy minden szép és békés legyen körülöttem. Ennek megteremtéséhez mindannyian hozzájárulunk. Minden családanya tudja, hogy három gyerek mennyi elfoglaltsággal jár. És azt is, hogy mennyi örömmel. Azt hiszem, erről nem is kell többet mondanom.

Az egyenes út

Szegedi Katalin 1963. október 18-án született Budapesten.
A Magyar Iparművészeti Főiskolán végzett 1989-ben. A  Mesterképző Intézetben posztgraduális képzés keretében 1991-ben szerezte meg az egyetemi szintű diplomát alkalmazott grafika–könyvtervezés szakon. Mesterei: Pálfi György és Árendás József.
2001-ben és 2003-ban elnyerte a magyar könyvszakma egyik legnagyobb elismerését: a Szép Magyar Könyv versenyen első helyezést ért el a könyve a gyermekkönyvek kategóriájában. (Ludwig Bechstein: Az elvarázsolt királykisasszony és Petre Ispirescu: A hegyek tündére című mesekönyvek.)
2005-ben pedig ugyanezen a versenyen oklevelet kapott az Aranykulcsocska, avagy Burattino kalandjai című könyve. Mindhárom a General Press Kiadó gondozásában jelent meg.
2003-ban az USA-ban első helyezést ért el egy általa illusztrált könyv a „Legjobb tervezés és kivitelezés” kategóriában (Josephine Nobisso: Az imádság súlya, Gingerbread House 2002).
2004-ben a Scarpetta d’Oro nevű olaszországi illusztrációs versenyen kimagasló dícséretben részesült a munkája.
2005-ben pedig elnyerte az „év illusztrátora” címet az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) Magyarországi szekciójának jóvoltából.

Válogatás Szegedi Katalin munkáiból:

Ludwig Bechstein: Az elvarázsolt királykisasszony
Szegedi Katalin rajzaival
A/4, 216 oldal, végig színes, kötve
Szép Magyar Könyv díj 2002


Gyárfás Endre: Márkus mester ezermester
Szegedi Katalin rajzaival
B/5, 80 oldal színes, végig illusztrált, kötve

Petre Ispirescu: A hegyek tündére
Szegedi Katalin rajzaival
A/4, 128 oldal
Szép Magyar Könyv díj 2003
 


Szegedi Katalin: Álomcirkusz
Szegedi Katalin illusztrációival
A/4, 36 oldal

Alekszej Tolsztoj: Aranykulcsocska, avagy Burattino kalandjai
Szegedi Katalin rajzaival
A/4, 104 oldal


Alexandra Bizi: A kislány, aki nem tudott aludni
Szegedi Katalin rajzaival
A/4, 32 oldal

Link:
www.picturebook.hu
www.generalpress.hu


Oldaltérkép