Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



„A leendő kéziratok majd rávezetnek a helyes útra” – interjú Szegedi Katalinnal

Szerző: HÖ, királylány
2007. november 17. 16.20

 Szegedi Katalint jól ismerik olvasóink, számos cikkben méltattuk művészetét, legutóbb a Lewis Carroll-könyvhöz kapcsolódó FSZEK-beli kiállításakor írtunk róla, illetve alkotásairól. A javíthatatlan illusztrátor évekig dolgozott nagy kedvence, az Alice Csodaországban örökké aktuális meséjén, és az eredmény nem is maradt el, csudálatos könyv született. De idén egy másik, számára kedves kötet is napvilágot látott, a Boszorkányos meséket Boldizsár Ildikó írta. Idei és távolabbi terveiről, munkáiról (már megint mivel szöszmötöl?), a kollázstechnikáról kérdeztük egyik legismertebb és legelismertebb illusztrátorunkat.

   


– Két nagy kedvenced is megjelent idén, a Boszorkányos mesék és az Alice Csodaországban. Némi idő elteltével ugyanannyira szereted őket, mint alkotás közben?
 – Igen. Néha előveszem, lefújom róluk a port, megsimogatom és nosztalgiával lapozgatom őket. Egy-egy befejezett munka mindig kicsit már a múlt, egy lezárt korszak, még akkor is, ha ez csak pár hónapja történt. Jó dolog kicsit visszamenni az időben, és újra átélni, hogy milyen is volt rajtuk dolgozni. Dolgozni? Nem ez a helyes kifejezés: benne élni, abban a világban létezni, amihez a mi világunkból az adott mesekönyv nyit kaput. És hát micsoda két mesekönyv ez! Teljesen másképpen szeretem egyébként őket. Az egyikben csak az érzelmeim, a másikban az ösztöneim és emellett a racionalitásom (mert azért olyanom is van) vezérelt a munka során.
Boldizsár Ildikó
könyve [már 3000 példányban elkelt, s újranyomják – a szerk.] a világ legszomorúbb boszorkányáról egy mesefolyam, ami az általam valaha olvasott mesék közül a kedvencemet adta, az Amáliát. Ez egy felkavaró,  csodaszép, szomorú szerelmes történet. Nagy hatással volt rám, és van mindig is, ahányszor csak elolvasom. Gyönyörű.
Carroll furcsa, abszurd alkotása korántsem a kedvenc mesém, azonban hihetetlen nagy kihívást, izgalmas illusztrátori feladatot jelentett számomra. Ugyanis ez egy többszörösen összetett mű, és én mindenképpen meg akartam jeleníteni a különböző rétegeit, a gyerekeknek szóló primer történetmeséléstől kezdve egészen a korabeli Anglia gúnyrajzáig. Emellett még azt is makacsul a fejembe vettem, hogy szeretnék megfelelni az eredeti angol nyelvű szövegnek és a magyar fordításnak egyaránt. Ez olykor nagyon nehéz, néhol pedig szinte lehetetlen vállalkozás volt, tekintve, hogy a nagyszerű fordítás a szójátékok hangulatának visszaadására törekedett elsősorban – nagyon helyesen –, ám ez sok esetben a szereplők teljes átváltoztatását eredményezte. Hogy csak egyet említsek a sok közül, az eredeti Chesire Cat Fakutyaként vált etalonná Kosztolányi fordításában. Nagyon jó kis agytorna volt ezeken a megoldásokon gondolkodni.

– Legutóbb kijelentettem, hogy az Alice eddigi pályád csúcsa, s a hazai könyvillusztráció egyik etalonja. Ezzel a technikával hová lehet még eljutni? Az Aranyhajú leány nagyon tetszetős könyv volt, de az Alice még szebb-izgalmasabb, melyik lesz a következő, melyben ugyanezt a kollázstechnikát alkalmazod?
– Hát igen... Én is úgy érzem, hogy egyelőre ez a legérettebb munkám. Kicsit rossz érzés ez, mert mindegyik újabb munkámat szebbnek, jobbnak szeretném tudni. Jogos a kérdés, hogy ha egy adott technikában egyszer csak úgy érzi az ember, hogy a saját keretein belül talán elért egyfajta  „csúcsot”, akkor onnan hova tovább? Nem érdemes mindenáron további csúcsokhoz ragaszkodni és köveket rakosgatva egymásra fölkapaszkodni még egy labilis kupac tetejére, mert inkább balul fog elsülni a dolog.
Úgy érzem, most keresgélő időszakomban vagyok. Meglátjuk, mi lesz. Ezt úgysem lehet tudatosan eldönteni, a leendő kéziratok majd rávezetnek a helyes útra.
Szerintem egyébként sem kell feltétlenül technikákhoz ragaszkodni, a technika megválasztása csupán másodlagos, formális kérdés. Csak egy eszköz. Bár szívesen bíbelődöm még a kollázsképekkel, de nem szabad mindenre ráerőltetni ezt a technikát. Egyrészt unalmas lenne, másrészt sok kézirat nem is alkalmas rá. Ahogyan nem is alkalmaztam Kányádi Sándor
nemrég megjelent, A kíváncsi Hold című meséje esetén sem (olyan nehéz lett volna például lepréselni a Holdat!).
Azt persze nem jelentem ki, hogy soha többé nem illusztrálok kollázstechnikával könyvet, sőt! (hiszen jelenleg is két olyan köteten dolgozom, melyek többé-kevésbé így készülnek), de az biztos, hogy mindig kell egy kicsit változtatni, a látványban is érzékeltetni a művek különbözőségét.

   

– Boldizsár Ildikóval nagyon egy húron pendültök, terveztek-e újabb közös munkát?
 – De még mennyire! Azt hiszem, mindketten úgy érezzük, hogy megtaláltuk a másik felünket. Én korábban mindig azt mondtam, hogy kizárólag klasszikus meséket szeretek illusztrálni, mert csak azokban találtam meg, amit keresek. Boldizsár Ildikó meséiben mindezt megtaláltam, de még annál is többet, hiszen egy modern nő nagyon is mai, ám klasszikus értékeket képviselő érzékeny, finom meséiről van szó. Azt hiszem, vele értettem meg igazán, mennyire intim a kapcsolat az író és az illusztrátor között. Hiszen az író a legeslegbelső gondolatait, érzéseit tárja ki a meséiben, ám a szavak mögé rejtve hagyja ezeket megbújni, amire nekem rettentő érzékenyen kell reagálnom, és finoman kifejteni, megmutatni őket az én másfajta eszközeimmel. Ha nincsenek meg ehhez a feltételek, nem működnek az adó-vevő receptorok. Azt hiszem, mindketten biztosak vagyunk abban, hogy amit leír vagy  lerajzol az egyikünk, azt ugyanúgy érzi, látja, gondolja a másik. Úgyhogy erre a különleges kapcsolatra hegyeztük ki a következő közös munkánkat, ami nagyon érdekes kísérlet lesz. Egy igazi próbatétel mindkettőnk, de ez esetben mégis főleg Ildikó számára. Már dolgozunk ugyanis egy közeljövőben megjelenő képeskönyvön, ami a Naphegy Kiadó
Művészi Mesekönyvek sorozatában fog megjelenni. Aki ismeri a sorozatot, az tudja, hogy nagyon míves, veretes könyv lesz ez is a maga különleges vászongerincével, kiváló nyomdai munkával. Ez inspiráló és egyben megnyugtató, mert mindig nagyon izgulok, amikor nyomdában van egy-egy könyvem, nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket.
Az alkotói folyamat pedig különösen izgalmas lesz számunkra, hiszen ez a könyv a hagyományostól eltérően készül. Bár nagy vonalakban előre megegyeztünk a témaválasztásban, rendhagyó módon először mégsem a mese, hanem néhány kép születik meg, ezek inspirálják majd a szerzőt a mese megírására. Aztán persze Boldizsár Ildikó már elkészült és véglegesre faragott meséje remélhetőleg utána már engem inspirál, és hagyományos módon folytatom tovább a könyv illusztrálását.

A Naphegy-könyv egyik illusztrációja 

– Mi várható még tőled ebben az esztendőben, milyen könyveket illusztráltál, illusztrálsz?
– Az év hátralévő, rövid időszakában már csak egy, azonban annál jelentősebb könyv várható, mégpedig Szabó Magda
Tündér Lalája. Bár a mű egyedülálló, ez esetben mégsem egyedi könyvként, hanem egy sorozat egyik darabjaként érdemes számon tartani. Az Európa Könyvkiadó ugyanis Szabó Magda négy ifjúsági könyvének újrakiadásával ünnepli az írónő 90. születésnapját. Kedves kolléganőmmel, Szalma Edittel működtünk közre e sorozat grafikai munkálataiban. Amellett, hogy ő készítette a sorozattervet, ő illusztrálta a sorozat két kötetét is, a Bárány Boldizsárt és a Szigetkéket, én pedig a Tündér Lalát, valamint a sorozat negyedik, illusztrációkat nélkülöző ifjúsági regényének (Mondják meg Zsófikának) borítóját készítettem. Különlegesség, hogy magyar és angol nyelven egyaránt kapható lesz a Tündér Lala itthon. Az angol fordítást Najbauer Noémi készítette, angolul The Gift of the Wondrous Fig Tree lesz a címe. A magyar változat karácsonyra várható, az angol kicsit később.
Érdekes, hogy gyerekkoromban nekem sajnos kimaradt a Tündér Lala. Szégyenkezve bevallom, hogy csak most, felnőttként olvastam először, és hihetetlenül élveztem! Elolvastam többször is egymás után, de mindig lebilincselt, mindig izgultam, nevettem a fordulatokon! Én ezt a művet, ha lenne ilyen besorolás, biztosan a világirodalom egyik gyöngyszemeként tartanám számon a gyerekeknek szánt regények között.
Igazán azonban azt élveztem, hogy a szőke fürtös, törékeny, érzékeny, ám olykor szemtelen Lala a regényben éppen annyi idős, mint az én szőke fürtös, törékeny, érzékeny, ám olykor szemtelen, tízéves fiam... Aki persze rögtön magára ismert a képeket látva.

   

– Távolabbi terveid? Van-e olyan álmod, mint korábban az Alice volt, hogy elkezdted konkrét megrendelés nélkül is?
– Másik nagy álmom látszik megvalósulni, azonban immár nem kiadói háttér nélkül. Nagyon hálás vagyok a General Press Kiadónak, amely annak idején az Alice-tervemet befogadta. De még inkább hálás vagyok azért, hogy három évet kaptam arra a fontos munkára. Ritka gesztus ez manapság egy kiadó részéről, de nagyon helyesen ők is felmérték, hogy ez a mű mennyi munkát és időt követel.
Így most ismét egy régi vágyamat valósítjuk meg együtt. Az Alice párjaként egy másik nagy volumenű klasszikust, az Óz, a nagy varázsló című regényt szeretnénk jövő karácsonyra kiadni. Még semmit nem tudok róla mondani, de az biztos, hogy nagyon jó lesz megint gyerekkorom egyik nagy kedvencében lubickolni!

   

– És mi lesz kedvenc sorozatommal, a Lolával?!
– Semmi.

  Alice és Amália. Ildikó és Kata a Francia Intézetben

– Hm... Még mindig elhalmoznak külföldi munkákkal? Ezeknél a felkéréseknél is válogatsz?
– Persze. Amikor még nem volt itthon munkám, sőt sehol, semmilyen munkám nem volt, eleinte elsősorban külföldről érkeztek megbízások, ezért akkoriban természetesen mindenért nagyon hálás voltam. Bár mostanában is sok külföldi megbízást kapok, ezek között is inkább a klasszikus irodalmat keresném. Általában nem ilyen felkérések érkeznek, így jobbára nem vállalom el őket. Úgy látszik azonban, az érzelmek a munkában is meghatározóak. Hűséges típus vagyok, azokkal a kiadókkal, szerzőkkel tartom külföldön is a kapcsolatot, amelyekkel annak idején valamely munka során jöttem össze, és kedvező légkör alakult ki. A többiek jobbára lemorzsolódnak. Josephine Nobisso például évekkel ezelőtt bízott meg egy munkával, és azóta is jó viszonyban vagyunk. Évekig csak úgy dolgoztunk együtt és kommunikáltunk e-mailben, hogy soha még csak telefonon sem beszéltünk (Isten ments, az én angolommal!), de már a leveleiből is kitűnt, hogy remek humora van. Aztán két éve végre-valahára szerveztünk egy randevút vele és a lányával Bolognában egy étteremben. Nagyon megható volt végre találkozni, aztán az elkövetkező néhány órában többet nevettünk, mint egy év alatt. És azóta is levelezünk.
De manapság már inkább itthon dolgozom.

   

– Kiállításon mikor találkozhatunk a műveiddel?
– Olyan nagy csinnadratta, mint ami volt a Francia Intézetben
vagy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban az Alice-kiállításon, most nem lesz egyhamar. Hál’ Istennek, mert nem nagyon szeretek kiállítani, amit én csinálok, az nem igazán erre való. Nem arra való, hogy a teremőr néni rákiabáljon a gyerekekre, hogy „Nem nyúlunk a képekhez!”, hanem arra, hogy a könyvben nézegesse, szagolja, simogassa őket, és velük menjen aludni. És persze, hogy szépeket álmodjon.
Kiállításaim szerte az országban ettől függetlenül azért láthatók. Van egy vándorkiállításom, amit a mesekönyv-illusztrációimból vegyesen állítottam össze. Ez évek óta jön-megy az országban. Most novemberben Balatonalmádiban, a Pannónia Kulturális Központban, decemberben pedig Komáromban lesz látható.

 A Boldizsár Ildikóval közös új munka egyik darabja 


Link:
Klara Zetkin, pogácsa nélküli kiállítás, Szegedi Katalin 


Oldaltérkép