Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Album | CD-ROM | Életrajz | Elmés-nemes | Hangoskönyv, DVD | Kölyök | Könnyű | Szépíró | Természetes ]


Az éhes város, mely soha jól nem lakhat

Szerző: Pintér Beáta
2006. július 22. 14.59

 Molnár Ferenc a magyar irodalmi arcképcsarnok jeles alakja, akit kellően ellentétes módon ítélt meg kora, és e kétarcú szemlélet a későbbiekben is jellemezte fogadtatását, recepcióját. Gyorsan jött a népszerűség; elsősorban drámáinak fordításai és külföldi bemutatói hozták meg számára a világsikert, melynek kapujából nemegyszer visszatekintett kis magyar hazája veretes gondjaira.


Bár életének utolsó éveit az amerikai fellegvárosban, New Yorkban élte le, gyökereihez, származásához mindvégig hű maradt, olykor agyonrágott klisékre hajazó, „internacionalizáló” gesztusokkal tűzdelt műveiben is hozta a „Molnár Ferenc-i fentebb stílt”, humort, iróniát.
1901-ben megjelent regénye, Az éhes város remekül példázza azt a század eleji hangulatot, állapotot, melyről valójában nem szólnak krónikák. A mű rendkívül bátor, szókimondó, tudatos időzítéssel, karakterábrázolással. Valamennyi eszményt, értéket, jellemet visszájára fordít a maga sajátosan molnári iróniájával és öniróniájával, kíméletlen gunyorossággal, pontos szerkesztettségével. Görbe tükröt tart elénk, ne szégyelljünk belenézni!
1901 a prózaíró Molnár pályájának szimbolikus és valós kezdőpontja; egyben egy történelmi korszak dereka. Az Osztrák–Magyar Monarchia évtizedeinek delén, a nemzeti identitás kérdése, a nemzetiségi problémák rendezésének égető szükségessége és az általános fejlődés iránti áhítozás jellemezte az egyre széthúzó, hatalmi érdekek által vezérelt, egykor dicsőségben tündöklő század eleji Magyarországot.
Az ellentétek, a viszályok országa volt ez; egy olyan „természeti táj”, ahol vidék és város, paraszt és polgár csak hírből ismerte egymást. És micsoda értéke volt már ekkor a hírnek! A század eleje a mai információcentrikus, nyüzsgő, korrupt, (rothadó) világ kicsiben való leképezése volt, ahol három dolog határozza meg az egzisztenciális létet: pénz, pénz és pénz.
Ezt az idáig kényes, került, ám mindenkiben lappangó és felszínre törni vágyó témát eleveníti meg Molnár Ferenc Az éhes városban, abban a Bodnár György
[1] által korrajzregényként aposztrofált műben, melyben a Bródy Sándor által megkezdett és tökélyre vitt naturalista út pora hinti be a realista ábrázolásmódot, és amely regény reflektál az ugyanebben az évben elkezdett és vele párhuzamosan írt Egy gazdátlan csónak történetére.
Egy alig 23 éves fiatalember lázadó, hangkereső, tapogatózó „ujjgyakorlatai” ezek, melyekkel minden bizonnyal meghonosította a balzaci karrierregény és a szociografikus értekezés metszetét; egy  újfajta regénytípust; iróniával, humorral, morállal teli nagyepikai műfajt hozva létre.
Egyszerű, metaforikus a cím. A város behatárolja a játékteret, kijelöli, hogy a falusi, vidéki Magyarországgal szemben egy másik perspektíva, a fejlődés útjára lépett, polgárosodó Budapest lesz a cselekmény színhelye és „áldozata”. Hogy mitől és mire éhes ez a város? Pénzre, hatalomra, pozícióra, megbecsülésre, sikerre, jólétre, szerelemre, szeretetre, tulajdonképpen tipikusan emberi vágyakra, melyek nem csupán a század eleji Budapesten jelentettek életcélokat; ezek a témák, kérdések máig sem veszítettek érvényükből, sőt.
Most, amikor kampányhadjáratok és cirkuszba illő jelenetek közepette választunk, igencsak érdemes aktualizálni és megfontolni a Molnár ironikus hangjából kihallható, vészesen mai és szinte kötelező reflexió alá vonandó gondolatokat.
A regény 35 fejezetre tagolódik; nem tekinthető szimbolikus számnak, mégis mintha egy emberélet stációit jelenítené meg. Az egyik főhős a mű kezdetén csupán 25 esztendős; s bár nem telnek el hosszú évek a végkifejletig, mégis olyan érzést kelt az eseménysor és a vele polemikus lelki fejlődésregény, mintha egy „magzati állapotból” jutnánk el a kifejlett egyedhez. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá a szerkezet azon sajátja, mely állandó keretet biztosít a helyszín, a szereplők folytonos körforgásával, és e keret folytonosan tágul, mígnem végérvényesen szétfeszül.
A történetkezelés érdekessége, hogy valójában nem Holländer Izidor, utóbb Orsovai Pál a regény egyedüli „bonvivánja”; a mellékesnek tűnő szálon színre lépő Ambrosio Posi figurája teszi teljessé a mű jellemvilágát.
Holländer Izidorral első ízben az orvosi rendelőben találkozunk. Ekkor már beteg tüdejéhez később, a mű sodrában beteg lélek is társul. Tüdőcsúcshurutot diagnosztizálnak nála, ami egyrészt elindítja őt és a történetet az abbáziai kezelés irányába, másrészt már a regény nyitó mondatából kibontható az a metaforikus olvasat, miszerint a légzőszervi elváltozás a levegő romlottságát tételezi föl, illetve hogy Orsovai, megtisztulását követően, visszatérve Budapestre újfent romlásra van kárhoztatva. Így a körforgást, melyet a karakterek idéznek elő, e gondolat is támogatja.
Orsovai Pál kikeresztelkedett zsidó, valójában szánnivalóan szerencsétlen, kisstílű alak.
„Maga a fiú teljesen jelentéktelen figura. […] Csinos fiúnak tartotta magát. Mondom, semmi különös nem volt rajta.” [2]
Ilyennek látja hát hősét „atyja”. Abba az idézett „mondom” szóba sűrítve mindazokat a  szempontokat, melyekkel túllép a szerzői tudáson, amitől személyessé, közeli ismerőssé és valamennyi hibáját feledtetve hőssé válik Holländer–Orsovai–Molnár. Az azonosítás megalapozatlan, a polémia valós, hiszen Neumann Ferencet bizonyára kevesebben ismerik Molnár Ferencnél.
A mű több helyütt tart görbe tükröt mind írótársai, mind a kor olvasói, recenzensei elé; egy ponton – ahol igazán kibukik Molnár származása és a vele járó pillanatnyi identitáskrízis –, élesen kifejezésre jut a nyomorúságos zsidósors.
„Aztán meg kell hívnod a másik írót is, a szép Baradlayt.”
Bizony, Molnár meghívja regényébe az első magyar naturalistát, a nagy elődöt, Bródy Sándort, aki egy Jókai által fémjelzett névvel tesz hitet a zsidók igazsága mellett.
„Én, te, ő, mi, a szegény zsidó középosztály, akik a kezünk keserves munkájából élünk, mi érezzük meg a maguk komiszságait! […] Én nem tudok se németül, se franciául, a világnak semmi más nyelvén, csak magyarul. Nem szeretek más földet, csak ezt. Itt születtem, itt van eltemetve az apám és anyám, és mégis azt kell hallanom, hogy én idegen vagyok!” [3]
Ez Baradlay-Bródy, az érzelmektől túlfűtött zsidó hazafi szívből jövő szólama, mely vélhetőleg nem csupán a fiktív asztaltársaságot, de az olvasóközönség bizonyos hányadát is pillanatnyi csendre intette.
Walzer, Lusztig, Landauer urak a nevükkel beszélnek; a puszta hangzásra hagyatkozva érezhető az idegen származás; karakterük azonban bennfentesebb az „őslakosénál”. Törleszkednek, pózolnak, hazudnak, játszanak; nem csupán szerepeket, az életüket. Anna, a kicsapongó életet élő színésznő is igazabb náluk, neki vannak ugyanis érzelmei, melyeket ugyan nem tud kordában tartani, mégsem hazudik.
A színésznők és a hozzájuk fűződő mítoszok leleplezése Molnár gyakori témája. Gondoljunk csak az Egy gazdátlan csónak története álprimadonnájára; a Játék a kastélyban bolond szívű kis színésznőjére, vagy az Ibolya bájos címszereplőjére. A karakter egyfelől felesége, Darvas Lili révén állt közel hozzá, másrészt tükrözi Molnár viszonyulását a színházhoz, egy külső szemlélő számára álszent, rizsporos világ belső létét, az élet színházát jeleníti meg rajtuk keresztül.
Mint oly sok drámai művében, e regényben is különös hangsúlyt kap a hősnő, Elly Hutkinson.
Már fentebb szó esett az idegenségérzetről, az idegen elemek civilizációba való beépüléséről, Elly centrális alakja azonban sokkal inkább női, mint külföldi mivoltában ragadható meg.
Története mesébe illő; édesanyja halála után idős apjával keresi a helyét a világban, az első szerelem, az első csók ízét, a benne rejtőző nőiesség kifejezésre juttatását.
Molnár rendkívül sokat tud a női szívekről, sorsokról, a bakfisok szerelméről, érzelmi világáról; érzékeny megfigyelő. Orsovai Pál és Elly szerelmi történetének talán legmegrázóbb, a leginkább hazug pontja első érintkezésük, csókjuk, mely  elindítja a széttartó érzelmi és érdekszálakat.
„Talán ez volta világ legszomorúbb látványa,ez a csók. Egy lány kapta, akinek izzó lett tőle az egész teste, s akinek tudatlan gyereklelkét egészen betöltötte. Egy fiú adta, aki e pillanatban nagyon kevéssel érzett többet annál a nemi gerjedelemnél, amit mindnyájan, ázsiai származású férfiak érzünk, ha a legközömbösebb széplány ajkát megcsókoljuk. A pogány istenek bizonyára nem engedték volna meg ezt a látványt, nekik volt érzékük aziránt, hogy a szép a széppel csókolózzék, hogy puha női formák durva férfiizmokra simuljanak, s hogy a fiatal lány melle ne egy csenevész, hurutos bankhivatalnokmellhez szoruljon. Ilyesmi csak az új isten alatt történhetett meg, aki annyira szereti fiait, hogy még ebbe a szomorú jelenetbe is beleegyezett, csak hogy kedvében járjon egy édes, ártatlan, tiszta lelkű gyerekleánynak, aki már oly régóta minden este imádkozik hozzá.” [4]
A fenti idézet – túl azon, hogy stiláris elemzésre méltó szöveg – azért érdekes, mert például itt hallható ki a Bródy-féle naturalista hang, itt ragadható meg az a kissé közhellyé silányult észrevétel, miszerint az író együtt érez hősével, megéli sorsfordító élményeit; olyan közvetlen kapcsolatot épít, amelybe mintegy belerántja az olvasót. Ez a jelenet tekinthető tehát „negatív tetőpontnak”, Elly fejlődésgörbéje origójának. A széttartó ívek ekkor találkoznak először és utoljára, fiktív mivoltukban, verbálisan és testi kontaktust tekintve. Ahogy Orsovai egyre feljebb és feljebb türemkedik, egyre több tisztséget, talpnyalót, kitartottat tudva magáénak, úgy, azzal az eltávolító, felismerő mechanizmussal erősödik Elly, ismer rá női szerepére.
Mennyire másként ír Molnár Elly és Iványi Sándor szerelmi kapcsolatáról!
„Amikor künn az utolsó lángocska is felszaladt a kéménybe, már bezárták az ajtót, és a férfi ott térdelt az asszony előtt. A feje az asszony mellén – édes, fehér, forró párnán – nyugodott. És ezen a szerelemtől reszkető asszonyi húson át hallgatta, ahogy Elly beszélt hozzá szomorúan mély,szinte férfias hangon.”[5]
Ugyanazok a naturalista stílusjegyek, mégis mennyire mély, mennyire igaz hang, olyan, amelyhez hitelesen társítható valódi érzelem.
Az első találkozásukkor zajló jelenetben a tekintettartás és a hárító mechanizmusok uralkodnak, melyekből a kétségbeesés és a szereleméhség túlfeszítettségét felismerve bontakozik ki titkolni kényszerült szerelmük. Nekik ilyen sors jutott; titkos találkozók, pillanatnyi boldogság, mely egy egész, boldogtalanul leélt életért nyújt kárpótlást. Ez a „kaland” mégsem minősül megcsalásnak, hiszen Elly férje kapzsiságának, pénzsóvárságának áldozataként sosem részesülhet valódi boldogságban, férje a pénzébe, talán kislányos bájába, de sohasem belé volt szerelmes. E sújtó felismerés feloldja bűnét, így tiszta és meztelen lelkét helyezi Iványi óvó karjaiba.
Nem ilyen a viszony azonban Orsovai Pál és a kis színésznő, a folytonos versengés és rajongás tárgyaként ábrázolt Anna között. Kettőjük közül Anna a jellemesebb, hisz bájos, hízelgő modora mögött feltételezhető, hogy nem kevésbé karrierista férjéhez tiszta érzelmek fűzik.
Ambrosio Posinak, Orsovai Pál idegenlégiós „középpontos tükörképének” sincs szerencséje a nőkkel. Felesége csalja, melynek következtében elválik tőle, munka- és szállásadója sem nyújt még csak biztos anyagi hátteret sem számára. Posi az örök kisember, a „nemzetiségi csinovnyik”, akinek tragédiáját a romlott kor okozza. Mérnöki diplomájával a kikötő rabszolgája, ártatlanul börtönjárt, kisemmizett, férji, férfiúi mivoltában megcsúfolt szerencsétlen ember. A sors üldözöttje és egyúttal kegyeltje is. A kegy persze nem kézzelfogható, nem észlelhető, csupán a halál utáni megdicsőüléssel nyerhető el. Ambrosio, az isteni kegy birtokosa
[6], életével és halálával példázza, hogy nem szerencsés őt követni.
Míg a „disznófejű Nagyúr” pályája felfelé ível, addig a szegény olasz egyre csak csúszik lefelé a lejtőn. Ahonnan az egyik indult, a saját kényelme végett játszott betegséggel, oda jutott játék nélkül a másik. Orsovai a kezdetekkor jelentéktelen figura, „excentrikus vezetéknévvel és katolikus vallással”, Ambrosio Posi épp szürkeségével tűnik ki a fiumei kikötő „hajólakói köréből”.
„Vitte őket Budapest felé, Orsovai urat az élete kezdetén, ezermillióval a zsebében, Ambrosio Posi vizsgázott gépészt és képesített kormányost pedig annyi évi szomorú munka után új életet kezdeni, két forinttal. A szerencse és a pénz az első osztályon utazott, a baj és a nyomorúság pedig a másodikon.” [7]


A történet és az élet hajója azonban egyazon kikötőbe fut be, beteljesül ki-ki elrendelt végzete, Posi halálával mintegy megváltja az öngyilkos Orsovait, s bár még élettelen testekként is a vagyon szerinti besorolás érvényesül, mégis a morál kerekedik felül. A regény utolsó mondata az egykori Holländer Izidort, a dúsgazdag, körülrajongott, már halott kikeresztelkedett zsidót élteti, s ebben ragadható meg az egész művet átfogó bíráló, ironikus hang, amitől a szöveg oly aktuálissá, hozzánk szólóvá válik, mélységesen megrázó igazsághalmazokat hozva felszínre.
Orsovai Pál belebukott, érdemes akkor példáját követni?

[1] Bodnár György utószava. Molnár Ferenc: Az éhes város, Pesti szalon könyvek, 1993.
[2] I. m. 7.
[3] I. m. 238.
[4] I. m. 44.
[5] I. m. 182.
[6] Kissé éles áthallás az Ambrosio névben az ambrózia, az ókori görög istenek eledelének tételezése.
[7]
I. m. 69.

Oldaltérkép