Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Olvas(s)atok − Egy ifjú polgár eszmélése és útkeresése
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

Szerző: Viniczai Virág
2005. szeptember 17. 10:59

 Márai Sándor, aki 1900. április 11-én, Kassán látta meg a napvilágot, olyan családban nőtt fel, amely a város polgárságának törzséhez tartozott, és tevékenyen részt vett annak társadalmi, kulturális életében. Ez az élmény meghatározó maradt az író egész életére nézve, olyannyira, hogy műveiben is ennek az életformának állít emléket, úgy, hogy egyúttal kritikusan is szemléli a polgárság mibenlétét, hagyományait, szellemiségét.

1. Márai Sándor, aki 1900. április 11-én, Kassán látta meg a napvilágot, olyan családban nőtt fel, Márai-ház (Kassa)amely a város polgárságának törzséhez tartozott, és tevékenyen részt vett annak társadalmi, kulturális életében. Ez az élmény meghatározó maradt az író egész életére nézve, olyannyira, hogy műveiben is ennek az életformának állít emléket, úgy, hogy egyúttal kritikusan is szemléli a polgárság mibenlétét, hagyományait, szellemiségét. Az írót körülvevő társadalmi környezet és a benne élő emberek bemutatásának igénye azonban nem volt mindig egyértelmű Márai számára, de az 1920-as évek második felében a Nyugatban folyó, az irodalom indiszkréciójáról szóló vita érdekes hozzászólásai Márait is állásfoglalásra késztették: −Engem, aki zsurnaliszta vagyok, hosszú ideje izgat a vállalkozás, hogy a magam zsurnaliszta eszközeivel könyvet írjak szülővárosomról, gyermekkoromról, első élményeiről, s e vállalkozás során megkeressem a hibákat, ahol gyermekkoromban az életem elromlott vagy eligazodott; nem valami új irodalmi ötlet ez, de a szegény ember vízzel főz, s akinek nem telik másra, érje be azzal, hogy könyvet ír arról, ha már ilyen a kedve, amit megélt, látott, hallott, tapasztalt.[1]
 De ami sokáig visszatartotta Márait egy ilyen jellegű mű megírásától, az ? ahogy ő megfogalmazza: „valami nagyon naiv finnyásság, feszengés, kényelmetlenség, hogy gyermekkorom figurái ma is élő emberek, akik, ha ma keveset is tudok róluk, mondhatatlanul kedvesek nekem, s akik talán, olvasva könyvemet, nem szívesen vennék, hogy felismerhető portrét festettem róluk.″[2] Hét év telt el, mire végül az íróban megérett a téma és a formaválasztás mikéntje. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy végérvényesen eltekintsen életrajzának legszubjektívebb tényeitől, s olyan távlatok birtokába juss, amelyek megadták számára az általánosítás lehetőségét, hogy ne csak személyes emlékeiről írjon krónikát, hanem osztályáról, a polgárságról, életformájáról és annak megváltozásáról, miközben a külföldön élő polgárok életét is megismerte. A diszkréció és az általánosítás hangsúlyozására Márai szükségesnek látta műve (de annak is csak harmadik kiadása) elé illesztett Jegyzetben tudatni, hogy „E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.″[3] „Használati utasítás″-ként, intelemként is szolgál ez a figyelmeztetés, amely szerint nem szabad az Egy polgár vallomásait megbízható autobiográfiának tekinteni, hiszen ez a könyv műalkotás, s így az esztétika, s nem a hitelesség törvényei érvényesek rá. A kettős műfajmegjelölés, mely szerint a mű vallomás és regényes életrajz is, bizonyítja, hogy ennek a műnek kevés köze van a szigorú értelemben vett dokumentumirodalomhoz. Az Egy polgár vallomásainak világa az alkotó képzelet segítségével teremetett, fiktív világ. A benne megidézett, nagy számú, hiteles részlet is átlényegül, egy mítosz elemeként teljesen új dimenzióba kerül. Az író nem egyszerűen felidézi, hanem újjá is teremti saját múltját, felfedezve a káoszban a titkos rendet, a tévelygésekben a sorsszerűséget.  A legfontosabb ihletők között ott találjuk Goethét, aki, mint Márai írja „úgy kísér végig az életen, mint a testi fejlődés materiális fokozatai″. Párhuzamot vonhatunk Márai műve és Goethe Wilhelm Meister tanulóévei s ennek folyatatása, a Wilhelm Meister vándorévei között, amelyek egy polgársarj nevelődését, tévelygéseit, lassú eszmélését s küldetésre találását mutatják be − akárcsak az Egy polgár vallomásai a XX. században. De − Goethéhez hasonlóan − a műben többször is emlegetett Thomas Mann is örökös kihívást, kivételes példát jelent Márai számára. Az Egy polgár vallomásai, nem is jelentéktelen hányadában, családregény is, egy kicsit a Buddenbrook ház magyar megfelelője, anélkül, hogy Márai holmi egyszerű átiratot hozna létre. Az egymást követő generációk, a legérdekesebb személyiségek felvonulása, a család bemutatása, s egyszersmind az életforma, a szokások érzékletes, aprólékos és ironikusan bensőséggel való felidézése mindkét író műveiben megfigyelhető. A Hermann Hessével való párhuzam leginkább életútjukban mutatható ki, s erre valószínűleg Márai is felfigyelt. Mindketten lázadóként törtek ki családjukból. Mindketten megírták zendülésüket (Hesse a Kerék alattban, Márai az Egy polgár-ban), mindketten ambivalens viszonyban álltak a polgári létformával és értékekkel, s a tagadás és az igenlés végleteit is megélve hirdették a személyiség fontosságát.[4] Elmondható tehát, hogy tudatos és önkéntelen megfelelések, áthallások, motívumok őrzik a műben Goethe, Thomas Mann, Hesse inspiráló hatását. De mindezek mellett és ellenére az Egy polgár egyedülálló alkotás. Egy sorsát kereső ember története, kivételes rajza a századelő felvidéki városaiban virágzó polgárlétnek és a világháború utáni Nyugat-Európának.

2. Az Egy polgár vallomásai két nagy, terjedelmében rendkívül arányos könyvre tagolódik, s e két könyvet éles cezúra, az első világháború választja el egymástól. A háború négy évének személyes és történelmi eseményei csupán utalások, elejtett megjegyzések formájában jelennek meg a szövegben, de még a „regényes életrajz″ sem hagy kétséget afelől, hogy ezek az esztendők mind a magán, mind a családi és nemzeti létben rendkívüli változásokat hoztak. Gyökeresen átalakult mind a kis- és nagyvilág, a háborúval jóvátehetetlenül a múltba süllyedt a „gyermekkor mítosza″, csakúgy, mint a polgári rend régi biztonsága.  Az első könyvben a Ferenc József-i békeidők utolsó szakasza elevenül meg, azok az évek, amelyekben a polgárság, mint „osztály″ „beérkezett″. Ennek a „beérkezett″ polgárságnak, s a polgári Európa rendjének, biztonságos nyugalmának, szilárd és megkötő hagyományrendszerének bemutatása az Egy polgár egyik talán legfontosabb eleme. Az első kötet a város, a polgárosult Kassa bemutatásával kezdődik, majd a család háza és a lakás következik, a család mindennapjai, később az ősök és a népes rokonság kerülnek szóba, hogy aztán az elbeszélő gyermekkorának epizódjai vegyék át a főszerepet. A történet lassan mozdul előre, mivel a gyermekkor időtlensége határozza meg, s az ábrázolt életforma lényege éppen annak változatlansága. Így tehát az időbeli előrehaladás helyett inkább keresztmetszetet kapunk. Azt tudjuk meg, ami „minden hajnalban és minden alkonyatkor″, „minden reggel″, „ebéd után″ vagy „minden órában″ történik. Az életképszerűség a valamilyen irányba mutató folyamatok hiányát jelzi, s ez az időszemlélet csak az első kötet harmadik fejezetének végszavaival veszíti el érvényét: „Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam akkor, s egy reggel elszöktem hazulról″. A narrátor azt is érzékel(tet)i, hogy gyermekkorának szolid, íratlan normákhoz pedánsan igazodó világában gyanús képződménynek számít a rendhagyó személyiség, s a család legnagyobb formátumú egyéniségei rendre különcként élnek, ahogy erre a sorsra kerülnek az őt nevelő tanárok közül az igazi nevelők is. Az első könyv családvesztést, kiválást megörökítő eseménysora után a második kötetben a sorskeresés zűrzavarairól, a küldetés megtalálásáról olvashatunk. 1923-ban, életének egyik határpontján veszi fel a történet fonalát az elbeszélő. Kettős értelemben is határon áll, hiszen Németországból éppen Franciaországba tart, immár házas emberként, de sorsában, eszmélésében is új szakasz kezdődik. Franciaország érleli meg benne azt az embert, aki vállalja a neki rendelt sorsot: publicistából íróvá lesz, a kóborlásból pedig visszatér hazájába és visszatér anyanyelvéhez.  Ezek az évek a megfigyelés, a tapasztalás évei is, s az egyik ilyen megfigyelés a német és francia „rend″ közötti különbségről szól: „Németország a példás rend klasszikus hazája; ahogy ezt otthon és az iskolában tanultam. Csakugyan, olyan rend volt mindenfelé, a múzeumokban, a pályaudvaron és a magánlakásokban is. Csak a lelkekben, német lelkekben nem volt «rend», homály terjengett benne, gyermekes köd, véres és megtorlatlan, vezekeletlen mítoszok köde; S mikor Franciaországba kerültem, elszörnyedtem az általános rendetlenségen. Évekbe tellett, amíg megtanultam, mi a «rend», évekbe tellett, amíg megértettem, hogy a franciáknál csakugyan besöprik a szemetet a bútor alá, de ragyogó rend és higiénikus világosság uralkodik az agyakban.″ S hogy miért olyan fontos Márai számára a rend? Mert rá kell jönnie, hogy a Renddel szemben a kaland lehetőségei: a kiszakadás, a zendülés, az ösztönök sem kínálnak járhatóbb utat. De ennek megértéséhez a Kaland közvetlen megtapasztalása is szükséges.[5] A külföldi kalandozás azonban lezárul, amint a narrátor megérti, hogy egy magyar sosem válhat teljesen németté, franciává vagy angollá, s leírja: „Mindenestől vidéki maradtam Európában″. Nem volt más hátra, mint hazatérni, hiszen kizárólag az anyanyelven lehet „minden következménnyel″ írni és szeretni.

3. Ez a megtérés, a beilleszkedés azonban nem könnyű, s a világban bekövetkező változások, amelyek a polgári Európa rendjét, hagyományrendszerét veszélyeztetik, csak még nehezebbé tették: „Rettegő és gyanakvó világban élek.  Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal, kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra, a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött.″ S ez a változás, értékvesztés, ami még csak készülődik Márai nemzedékének fiatalságakor, csak még inkább felerősödik majd a háborúk után, amikor a „tömegek″ megjelenésével a polgárság elveszíti megtartó erejét. De Márai nagyon jól látja ezt az értékvesztő folyamatot már a harmincas évek elején is, s ezért szomorúan konstatálja: „Ebben az időben kell élnem és dolgoznom″. Mindeközben rájön arra is, hogy a munka elsősorban számára a szépirodalmi munkásságot jelenti, amit íróként, s nem publicistakánt művelhet: „A munka, mint valamilyen betegség, lassan elhatalmasodott életemben. Írtam, mert valamit el akartam mondani, mert az az «életmód» felel meg jellememnek és szellemi alkatomnak. Valamit el akartam mondani − s írtam egy könyvet, s aztán még egyet, s aztán megtudtam, hogy az írói «program», nem kötetek sorozata − állandóan, minden leírt sorral ugyanazt a mondanivalót akarom kifejezni, köteteken és műfajokon át?″[6]
Ez a mondanivaló pedig nem más, mint a tanúságtétel arról, hogy „a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S az utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni fogok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében...″[7]

Irodalom
„Este nyolckor születtem″ − Hommage à Márai Sándor, szerkesztette Czetter Ibolya és Lőrinczy Huba, Szombathely, Savaria University Press, 2000.
Fried István: −„egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba″ (Tanulmányok az ismeretlen Márai Sándorról), Bp., Enciklopédia Kiadó, 1998.
Fried István: Márai Sándor titkai nyomában, Salgótarján, Mikszáth Kiadó, 1993.
Fried István: „Ne az író történjen meg, hanem a műve.″ A politikus és az irodalmi író Márai Sándor, Argumentum, 2002.
Lőrinczy Huba: −„személyiségnek lenni a legtöbb?″ Márai-tanulmányok, Szombathely, Savaria University Press, 1993.
Rónay László: Márai Sándor, Korona Kiadó, Budapest, 1998.
Rónay László: Mítosz és emlékezet − Esszék és tanulmányok századunk magyar irodalmából, Bp., Vigilia Kiadó, 1997.
Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor, Bp., Akadémiai Kiadó, 1991.


 

 

[1] Rónay László: Márai Sándor, Korona Kiadó, 1998.
[2] Uo. [3] Márai Sándor: Egy polgár vallomásai, Budapest, Helikon Könyvkiadó, 2005.
[4] A irodalmi ihletők sorát Lőrinczy Huba Egy cipszerivadék tanuló- és vándorévei című tanulmánya alapján állítottam össze = Lőrinczy Huba: „személyiségnek lenni a legtöbb″, Szombathely, Savaria University Press, 1993.
[5] Nagy Sz. Péter


Oldaltérkép