Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Reneszánsz év 2008 | Úttalan utazás ]


Térey János: Teremtés vagy sem
Kovalik Balázsról – Laudáció a 2008-as Aegon Művészeti Társdíjhoz

Szerző: Térey János, fotó: Dobó László (a díjátadón készültek)
2008. november 8. 6.56

Kovalik BalázsA szakmai zsűri döntése alapján az idén Térey János költő kapta az Aegon Művészeti Díjat Asztalizene című drámájáért, így ezúttal Térey János javasolt másik magyar művészt az Aegon Művészeti Társdíjra. Jelöltje, Kovalik Balázs rendező október 30-án, a Képzett társítások – Aegon-estek a Nemzeti Színházban című sorozat keretében vette át a díjat az alapító társaság vezérigazgató-helyettesétől, Horváth Andreától. Az est vendége az idei két Aegon-díjas művész volt, s Térey János ott olvasta fel laudációját Kovalik Balázsról.

Teremtés vagy sem
Kovalik Balázsról
Laudáció a 2008-as Aegon Művészeti Társdíjhoz

Teremtés vagy sem? Mármint a színházi rendezés. Sokszor föltettem magamnak ezt a kérdést. Inkább nem. Általában hiányolom innét a teremtő gesztust. A majdnem-semmiből, az ősködből előhúzni, a szakadékból fölemelni a valamit. Az előzmény nélkülit. Ilyesmi az esetek kilencven százalékában nem történik ma, Magyarországon. A gyáva színház nem alkot. Inkább elrendez, lakberendez, ide-oda pakol; szelektálja, csoportosítja az örökölt klasszikusát. Kirakójátékot játszik, és az még a jobbik eset, ha legalább a saját törvényei szerint jó, azaz szórakoztató. Kiszolgál vagy szolgáltat: interpretál, szétszálazgat, értelmezget, de sosem szenved meg a koncért. Ráhúzza a rögeszméjét a másképpen-készre, beleteszi a picike ötleteit. Mintegy „földolgozza” a papíron szereplő tartalmat. Nem meg-, nem ki-, hanem: földolgoz. Hogy hasson, átlényegítsen és közel hozzon, átélhetővé tegyen bármit is: azzal mindörökre adós marad. Mély főhajtás jár a mindenkori kivételeknek. Sokáig szelíden tiltakoztam az ellen a szemlélet ellen, hogy a mű kiszikkadt csontváz, amelybe időnként életet lehel valaki. Gondolván, a leírt szó, a partitúrában rögzített hang megszólaltatása köré épül a deszkákon minden. Aztán láttam egyrészt a roppant rendezői tanácstalanságot itt és ott, másrészt láttam azt a hullaházat vagy inkább elfekvőt, amelyben tetszhalott színművek százai halmozódnak föl folyamatosan – és nem kizárólag csak Magyarországon –; aztán, még később, ámulva fedeztem föl mindazokat, akik mégiscsak képesek életet lehelni a színház kísérteteibe, és akkor, részben, igazat kellett adnom a fönti nézetnek.

 Kovalik, Alföldi, Térey – háttérben a Mozart-maraton

Az a rendező, aki ébren tartja a figyelmünket, folyamatosan rákérdez az alapokra. Azaz magára a múzeumra. Eszményi esetben nem a konvenció szolgája és nem a kultúra kegyurainak hűbérese, hanem alkotó. Nem csak az agyában, nem csak „a szívében”, hanem a bőrén hordozza a megoldandó problémáját. Kiül az arcára. Az operaházat nem csupán az különbözteti meg a hangversenyteremtől, hogy zsinórpadlása van, hanem az is, hogy a színpadára lépő énekesek egyben színészek is. Másodpercre sem elfelejteni!, hogy a színészvezetés emberekkel való bánásmód ugyan, de nem közlekedésrendészet és nem etikett-tanfolyam. A személyiség másik védjegye, hogy képes közösséget építeni maga köré – ha hónapokra csupán, akkor hónapokra –, s ami lényegesebb: egyben is tudja tartani az embereket, ameddig szükséges. Kijelentések skáláját és súlyát ismeri az udvarlástól a dorgálásig, sőt a fenyegetésig. Elsősorban teremtői, másodsorban osztályfőnöki képessége van. Számol az emberi tényezővel. Például tudnia kell, hogyan csitítható le egy tomboló szoprán. A rendező ilyenkor alázatos, mert általában önzőnek kell lennie. Önzőnek, mert csakis így építheti föl magát az előadást. A sajnálatosan egyszerit. Kényúrnak kell lennie, kész tervvel a fejében és teljes hatáskörrel a házában. És messzemenő következményekkel a jövőben. A rendezői önzést ismerjük. A rendezői szörnyetegséget. Nem hangzik el kérés önzetlenül a színház mennyezete alatt. A végeredmény gyakran valaki saját, külön bejáratú, fárasztó és belterjes egotripje, nem egyéb. Szerencsés esetben egy eddig nem volt és mostantól létező minőség. Vagyis: egy új mű.
Nem isten. És mégis teremtenie kell. Kovalik Balázs képes teremteni.

 

Az egykori néző – név most nem számít – kétszer vesztette el maradandóan a hitét a színházban, a budapestiben. A budapestiekben, a magyarországiakban, mert, Istennek hála, azért többféle iskola van. Az első kiábrándulás akkor érte, amikor húszévesen elriasztotta a kilencvenes évekbeli, néphülyítő körúti kommersz. A klasszikus ikonográfia toldozgatása, bájos vagy bájtalan remixek, esetlen nagyvonalúsággal összecsapott jelenetek, pillanatnyi ötletszerűség, ennek nyomában és az egész mögött, természetesen, átgondolatlanság, a rögtönzés tébolya. Lemondás lépten-nyomon, és főleg: pitiánerség. Mindig megalkuvás a végeredmény. Mert barátiak-e a kompromisszumok? Soha. Rémítette a langyos prostituálódás, az önélvező posvány, az alacsonyan szálló öntudat, amelyik élvezi saját alacsony mivoltát.
Tizenöt évvel később másodszor is telítődött a színházzal: személyes és többszörös köze lett hozzá, mindennapos vendég lett a szentélyeiben. Egyfelől tenyerén hordozta a színház, új horizontot adott az életének, s ezért soha nem múló hálával gondol rá; másfelől újból megdöbbentette, látta a nagy képét, az intrikáját, az alkuit és az ingoványait. Saját bőrén érezte az örömteli feszültséget bemutató előtt, ugyanakkor saját szemével tapasztalta a „kortárs útkeresés” problémáit. A mai magyar színház gyáva. Gyáva, és ennek oka nem csupán a szubvenciók szűkös és föltételes mivoltában keresendő. Általában sem szeret kockáztatni. Félti a bőrét a néző dühétől, a kritikától, a szomszéd színháztól, a minisztertől, az időjárástól, nagyjából mindentől. Ritkán beszélget, ritkán tanácskozik. Nem kér, nem javasol, hanem megrendel és utasít.

  

A közmondásosan félős, kompromisszumhalmozó kortárs hazai színjátszáshoz Kovaliknak semmi köze sincs. Kovalik értelmesen alázatos és okosan célratörő. Nem alkuszik. Azt játszatja el, ami a szereplő fejében van, s nem föltétlenül a szövegkönyvben rögzített direkt cselekvést vagy mondatot. És hogy – úgymond – „németes?” A száraz, szögletes-forma, helyenként bumfordi humora, az talán tényleg németes. Amúgy csak a fölületes szemlélő tesz ilyen észrevételt. Kovalik Balázst nem avantgárdoznák, nem moderneznék le a kétezres években sem Moszkvában, sem Bukarestben. Bármilyen meglepő, de az ő etikája a hűség a műhöz: nincs egyetlen jele, parányi gesztusa sem, amely ne a mű belső törvényeiből következne szervesen. Hálózata biztos fonatú; az egyik elem, például a jelmez nem azért születik, hogy a díszlet szemléltető anyaga legyen, a díszlet sem ábra a zenéhez vagy a szöveghez. A hálózata gondolatteli és általában lebilincselő.
Jó néhány beállítás, éles kép beleég az emlékezetbe. A végtelenül puritán Kékszakállú. A zenekar a színpadra telepítve. Hó és jég. A Borisz Godunov hullaháza a hatalomért lihegő aspiránsokkal, a rácsodálkozás a vérre. A törölközőbe csavart nők az Elektra fürdőjében és Oresztész géppisztolysorozata. Az Anyegin fekete rózsái, a veszélyesen lengő lámpa a pétervári dandy teste fölött. A csavar fordul egyet termékeny tejtava. A birodalmias Turandot. A folytonos járás-keléssel kombinált, kicsit túlzsúfolt szenvedéstörténet a Fidelio nyersbeton erődítményének teraszain. A Mozart-maraton pontosan annyi energiát kért a nézőjétől, mint amennyi erőt egy repülőút szív föl két kontinens között; de mit adott cserébe! Egy egész új földrészt. Mindenekelőtt az elemi erejű és a játszók között világos potenciarendszert kiépítő Don Giovannira emlékszem, az egyik leggazdagabb szövetű rendezésre, amelyet valaha láttam.
Kovalik Balázs alázattal szedi atomjaira a múzeumot.

A laudáció az Élet és Irodalom 2008. november 7-i számában jelent meg.


Oldaltérkép