Szerző: leho, Nagy Endre (örök hálánk) és PP
2009. április 14. 7.56

Nem szokványos, hogy egy koncertről többször írjunk, a kritika után többnyire címkézzük az eseményt, illetve utalunk rá. Jon Lord művészetek palotájabeli hangversenyével azonban kivételt teszünk. Egyrészt azért, mert különleges élményben lehetett része a szerencsés megjelenteknek, másrészt azért, mert két, többnyire élesen elkülönülő művészeti ág nyújtott egy színpadon maradandót. A Cry Free énekesét-vezetőjét, Scholtz Attilát (Atka) kérdeztük a nem mindennapi hangversenyről.

– Elhagytátok már korábban is jól megszokott zenei territóriumotokat?
– Atka: Csak a nagy, átfogó, „rock”-ként címkézhető olvasztótégely különböző sarkaiba (blues, dzsessz-rock, funk-rock, metál, punk-rock, country stb.) kirándulgatunk néha, de ilyen messzire még sosem merészkedtünk; kivéve talán Tatai Tamás dobost, aki Európa-szerte turnézott komolyzenei produkciókkal. Most azonban hirtelen egy 67 tagú szimfonikus zenekar közepén találtuk magunkat, ahol egy egészen más zenei világ egészen más típusú működéséhez kellett idomulnunk, életünkben először karnagyi vezénylettel.


– A hagyományos zenei felkészülés, hogy előveszitek a kottát, és gyakoroltok. Most azonban ez másképp történt.
– Atka: Éppen fordítva! Hagyományosan hallás után „szedjük le” a dalokat, nagyon ritkán áll rendelkezésünkre írásos zeneanyag. Ezúttal nagymértékben függtünk a kottáktól, azaz csak függtünk volna, ugyanis rengeteget kellett rájuk várni, és teljes terjedelmükben meg sem érkeztek soha. Ez azt jelentette, hogy – bár ez a műfaj tényleg nem az a hallás után leszedős – elő kellett venni a CD-ket, a fejhallgatókat és a hangszereket, és jöhetett a „play-rewind-play-rewind” idegölő módszere. Mivel sokszor fölöttébb virtuóz témák bújtak meg a háttérben alig hallhatóan is, gigászi munkára volt szükség a százszázalékos reprodukáláshoz. Sokszor egy félperces részlet „lekagylózása” is hosszú órákba telt. Mi viszont ebben a projektben csak a százszázalékos eredményekkel akartuk beérni, úgyhogy szinte mindent (munka, család, hobbik) félretettünk ahhoz, hogy sikeres legyen a felkészülés. Aztán végül, amikor a kották többsége megérkezett, már csak ellenőrzésre kellett használni őket. Szerencsére a bandában mindenki kottaértő muzsikus (ami korántsem általános rockkörökben), úgyhogy ez sem jelentett problémát. Ami viszont igen, hogy a sokszor számos változatban fellelhető dalok és a szintén legalább két eltérő változatban ismert Concerto számunkra érvényes verziójáról is csak az utolsó pillanatban értesültünk, vagyis az eleve hatalmas zeneanyagból többféle változattal is kellett készülnünk. A műsor összepróbálása sem volt egyszerű, hiszen a nagyzenekar híján szinte lehetetlen volt a rengeteg egymásra felelgető rész kigyakorlása. Számos képzett zenészbarátunk nyilatkozott úgy, hogy egyszerűen jellegénél fogva ők nem lettek volna képesek ennek a koncertműsornak az elsajátítására.

– Hogyan fogadták a zenekarban a fúziós koncert lehetőségét?
– Atka: Ami a Jon Lorddal közös szereplés lehetőségét illeti, természetesen mindannyian az egekben jártunk. Egyben szétidegeskedtük magunkat, hogy a majd’ egy éve szervezett, de egészen a legvégéig bizonytalan projekt el ne maradjon! Külön izgatottak voltunk Jon Concerto for Group and Orchestra című művének előadása okán, ugyanis évek óta az volt az álmunk, hogy ezt a korszakalkotó művet színpadra vigyük – akár saját erőből is – egy szimfonikus zenekar társaságában. Arról persze álmodni sem mertünk, hogy a szerző is a színpadon lesz közben velünk, de még sokkal kisebb nagyságrendű produkció keretein belül is óriási szervezési feladat lett volna számunkra. Az ország egyik legnagyobb koncertszervező irodájának, a sokat tapasztalt Livesoundnak is számos ismeretlen nehézséggel járt ez a projekt, amit aztán végül maximális szakmai sikerrel zárhattak/zárhattunk. Ami a fúziót illeti, valószínűleg tizedannyi bizalmatlanság és tartózkodás sem volt már a két zenei tábor tagjai között, mint az ősbemutatón, 1969-ben. Nekünk csak technikai jellegű aggályaink voltak, de ezek hamar elmúltak az első két találkozás után, amelyek egyébként a mi kezdeményezésünkre jöttek létre, hogy ne a Mester füle hallatára merüljenek fel az esetleges egyeztetési problémák.

– Milyen benyomásokat szereztetek a „másikról” a koncertet megelőző, de még Mester-mentes próbákon?
–Atka: Még a próbák előtt volt szerencsém részt venni egy technikai egyeztető tárgyaláson a Müpában, ahol találkozhattam a produkció lebonyolítása szempontjából kulcsfontosságú személyekkel. Köztük volt Rácz Márton karmester és a zenekarvezető Áts Péter is. Mivel azóta igencsak összebarátkoztunk, talán nem bánják, ha elárulom, hogy az első benyomásom róluk elég negatív volt! Arrogánsnak és lekezelőnek tűntek, mint akik nagyon magas lovon ülnek, és teljesen lenézik a rockzenét a rockzenészekkel együtt. Különösen Márton. [Bocs, Marci!] Persze ez lehet, hogy csak a hivatalos apropó következménye volt, hiszen egy ilyen tárgyaláson magabiztosan és keményen kell fellépni. Aztán hamar kiderült, hogy végtelenül laza, közvetlen, barátságos és vidám emberekről van szó, akik jó vezetőként nem is görcsölik túl a dolgokat, de ha kell, odalépnek/odaszólnak. Az orkeszter is kellemes meglepetést okozott az első próbán, nem számítottunk rá ugyanis, hogy velünk egykorú, sőt sok esetben fiatalabb (!) muzsikusokból fog állni a komolyzenei szekció. További kellemes felismerés volt, hogy túlnyomó többségük nő, nem is akármilyen külsővel megáldva! És mennyire szexi látvány egy hegedűn játszó nő! Azok a finom kezek, ahogy tartják az apró ékszerekre emlékeztető hangszereket, illetve leheletfinoman irányítják azokat a kecses vonókat… A sok gitárt és dobverőt markoló szőrös nagy marok után annyira esztétikusnak tűnt mindez számomra, hogy alig tudtam levenni a szemem róluk! Meg is említettem mindezt – az orkesztrát zenei értelemben dicsérő – Jonnak, aki tettetett szigorúsággal így felelt: „Szerinted én nem vettem észre?” De hogy én is méltassam az Óbudai Danubia Szimfonikus Zenekart szakmailag is, egy kedves, vidám, de keményen dolgozó és a részletekre is odafigyelő, profi csapatot ismertünk meg bennük. Bár némi problémát okozott, hogy nem ismerve Jon Lord és a Concerto rocktörténelmi jelentőségét, eleinte talán nem kezelték a felkészülést kellő komolysággal, ezt a kérdést Marci nagyon ügyesen helyrerakta egy 5 perces monológban, ami szemlátomást sínre tette az ügyet. Olyannyira, hogy Jon az első közös próba után közölte, hogy az jobb volt, mint korábban néhány esetben maga az előadás!


– Miként zajlott a próba Jon Lorddal? Milyen ember a kulisszák mögött?
– Kellemes hangulatban, profin, gördülékenyen zajlottak a próbák. Mindenki nyugodt volt és mosolygós, hiszen az összes résztvevő fel volt készülve, mindannyian tudtuk, mit csinálunk. Csak apró, koncepcionális változtatásokat kezdeményezett Jon a szimfonikusok irányában is, illetve a rockrészekben is. Mindezt végtelenül finoman, intelligensen, udvariasan és kiváló humora segítségével oldottan tette. Abszolút pozitív, támogató környezetet biztosított a Mester és csapata az összes résztvevőnek. Jon rengeteget mosolygott és dicsért, hozzánk is állandóan odafordult egy-egy kacsintással, „OK” jellel, teátrális meghajlással, és gratulált szóban, kézszorítással, öleléssel. Nagy „Sonka úr” Attila Hammondját alá is írta a következő felirattal: „Köszönet a kemény munkáért!”. Tudni kell ugyanis, hogy – bár az eredeti terv szerint egyáltalán nem is lépett volna színpadra – Sonki a teljes billentyűs anyagot lehallgatta és kigyakorolta csak azért, hogy a Cry Free és a szimfonikus zenekar érdemben tudjanak próbálni Lord érkezése előtt is. Ez óriási munka! Egy kicsit ezt is köszönte meg Jon azzal, hogy több dalban is felkérte Sonkatit a szereplésre. Az én helyzetem is hasonló volt, hiszen az eredeti rider szerint a produkció csak dobost, basszusgitárost és gitárost igényelt (mivel énekeseket hoztak), de a Mester egyáltalán nem zárkózott el attól sem, hogy énekeljek, az ütőhangszeres részvételemmel kapcsolatos ajánlatomat pedig kifejezetten lelkesen fogadta, ugyanis a Sarabande albumra írt dalai – amelyből hármat is műsorra tűzött – tele vannak percussionnel. Mivel a világon mindenhol csak dob–gitár–basszus Lord rockkísérete, óriási dolog, hogy Magyarországon az egész Cry Free színpadra léphetett. Azt meg külön élveztük Sonkival, hogy a Jon érkezése előtti próbákon végigjátszhattuk, -énekelhettük az egész műsort a gyönyörű nagyzenekari kísérettel. Nekem további örömöt jelentett, hogy a Child In Time elpróbálása után rengetegen jöttek oda hozzám a Danubiából gratulálni a számukra teljesen ismeretlen és sokkoló énekteljesítményhez. Sőt, néhányan olyan drágák voltak, hogy miután később Steve Balsamo énekessel is elpróbálták a dalt, odasúgták nekem, hogy „A tiéd sokkal jobb volt!”
És hogy milyen ember Jon Lord? Egy tündér! Végtelenül udvarias és intelligens, egy igazi angol úriember, kedves, nyugodt, türelmes, és egy született sztár, anélkül, hogy bármiféle sztárallűrök vagy az arrogancia legminimálisabb jelei mutatkoznának nála. Vonzza a figyelmet, és mindig azonnal a társaság középpontjába kerül, de mindez kiváló és érdekes személyiségéből fakad, ezért teljesen természetes és egy kicsit sem visszatetsző módon történik.


– Hogyan láttad, érezted belülről a koncerte(ke)t? Nekem a koncert óta Lord-dallamok járnak az eszemben (Sarabande, Pictures of Home, a Pictured Within és így tovább), és ez még kísért egy darabig…
– A Pictured Withint én is mindennap dúdolgatom magamban! Óriási élmény volt mindkét budapesti koncert, illetve egy héttel később a két pozsonyi ráadás is, és mindegyik másért. Talán a legkülönlegesebb a müpás ősbemutató volt, hiszen az volt az első szereplés, és a bő három hónapos intenzív felkészülés során felgyülemlett zenei energiák és emberi érzelmek egész tömkelege egyszerre robbant ki belőlünk. Frenetikus élmény volt! És mindez gyermekkorunk legendás rockhősével, az ország egyik legjobb szimfonikus zenekarával és a világ egyik legjobb karmesterével (Jon szavai) egy színpadon! Meg persze a Müpa a lehető legideálisabb helyszín is volt, az impozáns környezet kiválóan erősítette a muzsika varázsát. Egy valóságos csoda, mindenki így nyilatkozott róla, aki látta. Aztán másnap a Millenárison meg az volt a jó, hogy már mindenki jól ismerte a másikat, a zeneanyag is átesett már a beavatáson, vagyis sokkal lazábban tudtunk játszani, az előző napi kezdeti parák nélkül. Én odáig vetemedtem, hogy még egy kicsit be is borozgattam előtte, ami semmilyen szinten nem jöhetett volna szóba a Müpában még! Aztán a pozsonyi ráadásbulik meg ismét különlegesek voltak, egyrészt a meglepetés miatt (ugyanis előző este tudtuk meg, hogy a szlovák „Group” becsődölt, és Jon Lord a mi segítségünket kéri), illetve ott az utazás és a kint-tartózkodás miatt erősebben volt jelen a turnéérzet is. Ráadásul ott már régi jó barátokként fogadott minket Jon, Steve, Kasia Laska énekesnő és a turnémenedzser, Tarquin Gotch, ami kis túlzással olyan volt, mint mikor újra összejön egy család. Meg persze ez a „Megmentő” szerep is hálás volt. Amikor a reggeli próbán a Mester meglátott minket, egyesével keblére ölelt mindenkit, és így szólt: „Köszönöm, hogy megmentettétek a koncertemet!” Nagyon jó volt a két „ajándék koncerten” újra bejárni előadóként és hallgatóként ezt a csodálatos zenei és érzelmi ívet. Jon muzsikája annyira erősen közvetíti az érzelmeket, hogy mindannyian megélhettük segítségével legmélyebb érzéseinket.

– Hogyan vezettetek le a második hangverseny után? Volt-e közös ünneplés?
– Rövid, de kellemes afterparty volt mindegyik koncert után, nyugisan, beszélgetősen, lájtosan iszogatósan. Azért ne feledjük, hogy a Mester már 68 éves! Bár ezt ő maga feledteti rendszeresen, annyira fitt és fiatalos. Pozsonyból egyébként egy svájci sítúrára ment tovább! Inkább napközben nyílt alkalmunk többet szocializálódni (közös ebéd, kávézgatás stb.), melynek során nagyokat beszélgethettünk, ráadásul nem is felszínes témákban! Egészen személyes dolgokat is megosztott velünk Jon, érdekes témákat firtattunk. Óriási élmény volt!


– Ez a koncert is megmutatta, hogy a „komoly-” és a „könnyűzenének” igen is lehetnek közös útjai, „képei”. Jon Lord olyanokat is a Müpába csalt, akik korábban meg sem fordultak errefelé.
– Egyértelműen! Férfiasan bevallom, hogy még én sem jártam ott azelőtt! De fordítva is igaz: olyan emberek is eljöttek, akik sosem járnak rockkoncertekre. Azóta az önálló fellépéseinken is jól látható, hogy megjelent egy új közönségréteg, akik a Jon Lord-koncertek hatására járnak a bulikra, és talán egyébként nem is járnak rockklubokba. A „közös zenei útra” visszatérve, azt is érdekes volt látni, ahogy a próbák és koncertek során az eleinte „udvariasan tűrő” komolyzenészek hogyan válnak egyre érdeklődőbbé a rockzenét illetően. Persze manapság nincs már akkora árok a két világ között, mint 1969-ben, amikor a Royal Albert Hallban először mutatták be a Concerto for Group and Orchestrát, de azért egyértelműen érezhető volt, hogy még mindig idegenkedik egymástól a két világ, ezért nagyon hasznosak az ilyen produkciók.

– Gondolkodtok-e további közös projektben, Lorddal, illetve nélküle?
– Abszolút! Az előzetes tárgyalások szerint a jövő év első felében visszatér Jon Lord egy hasonló jellegű, vagyis a két stílust elegyítő produkcióval, de új műsorral, és kijelentette, hogy mindenképpen Rácz Mártonnal, a Danubiával és a Cry Freevel akar újra együttműködni. A Deep Purple Cover Band évek óta tervez további DP- vagy egykori DP-tagokkal való közös szerepléseket is, amelyek laza alapjai egyes esetekben már léteznek is, és most a nagy sikerű Jon Lord–Cry Free-együttműködés nyilván megnyit majd jó néhány kaput hozzájuk. Addig is egy szintén nemzetközi vonatkozású hír: a zenekar másodszor lesz a skót rocklegenda Nazareth vendége, ezúttal a Diesel Klubban, 2009. április 24-én. Mindenkit szeretettel várunk!