Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Cédé | Dévédé | Koncert | Könyv ]


„Haydn–Mozart plusz”
A Fesztiválzenekar koncertjei az Olasz Kultúrintézetben

Szerző: szabói
2010. december 7. 6.56

 A BFZ hangversenysorozatának címe csak első látásra talányos, a bécsi klasszikusoké mellett egy (vagy több) művet is hallhatott a közönség. A november 26–28-i koncerteken, melyeket az Olasz Kultúrintézetben tartott a zenekar, kétféle műsor szerepelt, az a bizonyos plusz mindkét esetben Schumann IV., d-moll szimfóniája volt, ha nem számítjuk annak a vasárnapi F-dúr fagott versenyt, Weber darabját. A sorozat érdeme, hogy olyan műveket is tartalmazott, melyekkel igen ritkán találkozik a hallgató, valamint a zenekar egyes tagjai (a Végh Sándor-verseny győztesei) szólószerepben is felléptek.

Mozart Titusz kegyelme (KV. 621.) nem az az opera, melyet gyakran játszanának, bár nagyon szép zenei anyagok sorakoznak ebben a művében is. Mozart rendkívül gyorsan komponálta meg a Clemenza da Titót, sikere nem volt egyértelmű a legfelsőbb körökben, Mária Lujza állítólag német mosléknak nevezte. Az opera nyitánya gyönyörű, a Fesztiválzenekar jól tolmácsolta a részletet. Mozart igen ritkán játszott C-dúr fuvola-hárfa versenye (KV. 299.) volt a következő mű a hagyományos felépítésű koncerten 26-án és 27-én, én az utóbbin voltam, ez a mű – valljuk be őszintén, nem a mester legjobb alkotása. A versenyművek, sinfonia concertanték, kettős versenyek akkoriban nem is azért íródtak, hogy a szimfóniákkal azonos minőséget képviseljenek, inkább a szórakoztatás volt a cél. A fuvolára és hárfára írt versenymű nem nyilvános, koncerttermi előadásra készült, de Guines herceg és lánya mutatta be az arisztokrata közönségnek. Bár Mozart nem kapta meg a bért a műért, a zene mégis derűs, felhőtlen. Különlegességét a két szólóhangszer jelenti, a hárfa varázslatos és a fuvola édes hangja. A háromtételes mű szólóját Jóföldi Anett játszotta fuvolán, és Polónyi Ágnes hárfán, előadásukban egy hangulatos darabot hallottunk, nagyon szép, ahogy pestiesen mondják, korrekt tolmácsolásban.
28-án viszont egy olyan darab hangzott el, mely nem a méltán elfeledett művek kategóriájába tartozik, Weber F-dúr fagottversenye (op. 75.) figyelemreméltó zenei anyagokat, ötletes megoldásokat tartalmaz, a zárótétel humoros, igényesen szórakoztató, kár hogy nem játsszák, a hegedű- és zongoraversenyek uralják a koncertek műsorait. Duffek Mihály játszotta a szólót, változatos dinamikával, invenciózus zenei megoldásokkal, így kell szólnia ennek a darabnak.
A fagottverseny előtt, ha nem is Haydn vagy Mozart, de Beethoven II. Leonóra-nyitánya (op. 72/a) hangzott el, mely a szerző egyetlen operája, a Fidelio bevezető zenéje. Beethoven az operát többször átírta, és mindhárom verzióhoz külön nyitányt is komponált, a kettes sorszámmal jelölt az első változathoz készült, a mű drámai hangulatát (legalábbis a második felvonásét) hűen tükrözi, melyet a zenekar is megjelenített.
Schumann IV., d-moll szimfóniája (op. 120.) zárta a koncerteket, a mű a második a szimfóniák sorában, de a zeneszerző – sikertelensége miatt – átdolgozta, így lett az utolsó e műfajban írt darabja. Igen nehéz a Schumann-szimfóniákat úgy előadni, hogy a művek esetenként gyengébb részei, különösen a hangszerelési sutaságok ne homályosítsák el a darabok szépségét. A mindhárom koncertet vezénylő Louis Langrée a szimfóniában rejlő szép pillanatokból jó néhányat bemutatott, de maradtak még kiaknázatlanok is. Gyönyörű volt az első tétel lassú bevezetésének megrajzolt dallama, a kidolgozási rész baljós hangulata, a vasárnapi koncerten a rezesek fantasztikus ereje. A Romanze esetében hiányoltam a nagyobb cezúrákat, kissé egybemosódott a tétel, és a Schumannra (és Brahmsra) oly jellemző triola-duola a tételben nem úgy hangzott el, ahogy a kottában van (rögtön a nyolcadik ütemben), így egész más lett a csellók és oboa által játszott dallam karaktere, jóval lágyabb. Schumann nem véletlenül jelezte a ritmikát éppen így a partitúrában. Az oboa a frázisokat záró hangokon nem vibrált, így üres, majdhogynem értelmetlen lett a dallama. A Scherzo témáinak karakterváltása sem történt meg, a záró tételbe való átvezetés azonban nagyszerűen szólt, feszesen, várakozásteljesen, kiváló hangszínnel. Később a fugato lágyabban, játékosabban szólt a megszokottnál, a hangsúlyozás nem volt túlerőltetve. Ez jó is volt, azonban így a kürt fanfárja nem kapott kellő előkészítést. Végig úgy éreztem, hogy a merészség hiányzik a műből. Helyénvalóak voltak a kis tempóingadozások, a remek hangszínek, egy-egy (fúvós) hangszer kiemelése, villanása, a zárás is a diadalmat sugározta.
Louis Langrée karmesteri tevékenysége nem kiugró, ez legjobban a Schumann-szimfónia tolmácsolásakor derült ki, valljuk be, az Olasz Kultúrintézet akusztikája sem kedvezett a műnek.


Oldaltérkép