Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Cédé | Dévédé | Koncert | Könyv ]


Mi is a szó? Mi is a zene?
Carter 100 – az UMZE hangversenye

Szerző: Lehotka Ildikó
2008. december 8. 6.56

 Az UMZE koncertjei mindig tartogatnak meglepetést, nem történt ez másként a december 2-i Zeneakadémián tartott hangversenyükön. Elliott Carter századik születésnapját ünneplendő, négy zeneszerző öt művét hallhatta a lelkes közönség. Elliott Carter közelgő kerek évfordulóját májusban a Budapesti Fesztiválzenekar is ünnepelte. A még fiatal, de annál rokonszenvesebb és céltudatos együttes, magára vállalva a kortárs zene propagálását, ez alkalommal is olyan nívósan játszott, hogy sokáig emlékezetes marad a koncert.

A 16 előadóra írt Asko Concerto 1999–2000-ben született, hat csoportra oszlik az együttes: két-két duó és trió, egy kvartett és szóló alkotja a zenei folyamatokat, különféle érzelmi hatásokat indukálva. Az amszterdami Asko Ensemble-nak ajánlott mű valóban követi a barokk concerto, még inkább a concerto grosso hagyományait, modern köntösbe ágyazva. A hangszerelés – hárfa, bőségesen ütőhangszerek, zongora, vonósok – szintén a mai kor követelményének tesz eleget. Érdekes darab, de nem korszakalkotó. John Adams is az az amerikai zeneszerző, akinek egy-egy műve felbukkan  Rácz Zoltán, az UMZE vezetőjeMagyarországon, ezúttal az 1992-es Chamber Symphonyt hallottuk. Az első tétel, Mongrel Airs igen meghökkentően indul: tehénkolomp jellegű (a Rolling Stones Honky Tonk Womanjére hasonlít), dzsesszes-klezmeres elemekkel a klarinétszólók miatt, countryzene a hegedűdallamokban, némi sztravinszkijos feelinggel megbolondítva, a ritmus végigvonul, és a repetitív elemek sem maradnak ki a multijellegű zenéből. A második tétel, Aria with Walking Bass harsonaszólóval indul, a dallamot átveszi a trombita, a hegedű, az oboa és így tovább, a lépegető basszus fölött. A barokkból kölcsönzött elemek – a fúga, az előbb említett basszus – mellett az elektronikus zenére utaló motívumok is vannak. A zenei anyag besűrűsödik, a magas hangok dominálnak, több szólam – különféle, nem egymáshoz igazodó dallamokkal – is alátámasztja a szinte légies szólókat, a repetitív megoldás itt is érezhető. A három rézfúvós gyönyörűen készítette elő a zárást. A záró tétel, Roadrunner (emlékszünk a mesére?), rendkívül ritmikus, az első tételnél is hallható stílusegyveleggel megbolondítva. A jókedvre derítő zene kavalkádjából kiemelkedett a hegedűszóló. Mindkét mű veretes műfaji megjelölést viselt, nem mindennapos hangszer-összeállításban, Carterét kissé gyengébbnek éreztem, Adamsé jóval hallgathatóbb az átlag közönség számára, a zeneszerzői (és a közönségre való hatni) tudás vitathatatlanul jelentkezik a Symphonyban. A műveket Vajda Gergely vezényelte, rendkívül imponálóan, biztos tudással, ezalatt nemcsak a hangokat értem. Pontosan beintette a szólamokat, volt gondja a dinamikára, a műveket tökéletesen ismerte.
Szünet után egy ősbemutatót hallottunk, Vajda Gergely Vakuum című darabját. A hatalmas dobütéssel induló zene fölött-mellett-alatt Schilling Árpád szövegei sorjáztak, megfontolandó gondolatokkal. Nem tudom, mennyire divatos egy adott szöveg és zene egyidejű interpretálása, Eötvös Péter Snatches
valami hasonló szerkesztésű. Vajda művében az ember nem tudta, hogy a zene vagy a gondolatok a fontosabbak, a kettő kioltotta egymás hatását, én nem éreztem semmiféle összefüggést a két közölnivaló közt. A kapocs a Vajda- és a következő Elliott Carter-mű közt a timpani volt. A százéves zeneszerző Four Pieces for Timpanija a ritmus elementáris, mindent elsöprő erejét tárja elénk, a timpanik hangoltak, tehát nem csak az ütések, hanem zenei hangok is szóltak, nyomokban. A ritmus a világgal egyidős, mindenkiben benne van, nem véletlen, hogy az emberiség kezdete óta annyira fontos, egészen a könnyűzenéig. Rácz Zoltán jóvoltából más értelmet nyert a napjainkban ránk zúduló hihetetlen zajtömeg, a rádióból, a fülekbe bedugott mini, de jó káros füldugókból ordító, rendkívül zavaró basszus és dobütések. A négytételes mű impulzív, egy pillanatig nem unalmas. A verők használata némi zsonglőri tudást is feltételez az előadóról, a hangszíneket nemcsak a verők két végének különféle használatával, a hangolással, hanem a timpanikat több helyen való megütéssel is kombinálta a szerző.
A szünet utáni részt is tematikusan szerkesztették, Vajda és Kurtág darabja egyaránt a pesszimista életérzésből merített, az emberi hang szerepeltetése – bár kétféle módon – is közös.
Kurtág György Samuel Beckett: What is the Word (Op. 30.) című műve nagy felfedezés volt számomra. Letisztult, plasztikus, mély, a hangzás szinte körbeöleli az embert, az előadók a karzaton is játszottak. A kórus öt tagja angolul, Molnár Piroska magyarul énekelte a szövegeket. Az előadásról csak a legszebbeket lehet elmondani, Király Csaba a pianínó mellől instruálta a színművésznőt. Molnár Piroska fantasztikus beleérzéssel, és a nehéz szólamot tisztán intonálva nyújtotta át a darab és talán a saját lelkét. Színészként az antik drámai hősnőkre emlékeztetett, a kórus is betöltötte feladatát, a zene, a szöveg és a látvány egysége kivételes volt. Molnár Piroska éneklése (a narráció szót kevésnek érzem) nem korlátozódott a recitálásra, imponáló biztonsággal énekelte a bővített kvartokat, a kis nónát, a bővített akkordfelbontásokat. Az UMZE és a Tomkins Énekegyüttes szólistái nagyszerűek voltak, Vajda Gergely vezénylése, zenei tudása fantasztikus, a nehéz műveket összefogta és egyéni ízt is hozzátett.
A mű lebegő kvintek egymásutánjával hagyta nyitva a kérdést, mi is a szó.

2008. december 2., Zeneakadémia


Oldaltérkép