Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Cédé | Dévédé | Koncert | Könyv ]


Ez is, az is
Csongor és Tünde

Szerző: szabói, fotó: Valuska Gábor
2013. április 14.

 A BTF záróeseményeként olyan produkciót kínáltak a szervezők, mely a különféle művészeti ágakat köti össze, merít egymásból, hat a másikra. Érdekes volt a csak Csongor és Tünde című előadás, a címadás már jelzi, hogy sem a Vörösmarty-féle, 1830-as drámai költemény, sem a Weiner-féle kísérőzene nem kap elsőbbséget. A látvány és zene összessége viszont bőségesen hatott az érzékszervekre a zsúfolásig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, a művészeti élet számos prominens képviselője is kíváncsian várta az eseményt.

100 éve komponálta Weiner Leó a Csongor és Tünde kísérőzenét az Opera felkérésére, a kritika egyöntetűen lelkesedéssel fogadta a művet, néhány tétel még az operaházi premier előtt elhangzott (a teljes darab bemutatására három év múlva került sor), mára sajnos néhány tétel elkallódott. Irodalmi előzményként Vörösmarty Csongor és Tündéje szolgált Weiner zenéjéhez.
Az április 7-i előadás érdekes elegyét adta mindennek, ami rejtve irodalom, mese, népzene, balett, néptánc, animáció, látvány. Gyerekeknek, külföldieknek nagyszerű, minden pillanatában székhez szögező produkciót jelentett az esemény, és annak is, aki csak a látványra, zenére figyelt, ha nem vonatkoztatott el sem az irodalmi előzmények (beleértve a középkori vándormotívumon alapuló, Gyergyai Albert írta széphistóriát, a Vörösmarty-féle Csongor és Tündével való párosítást), sem a zenei egységesség felé.

Egyik történet sem kapta vissza a legjellemzőbb jegyeket, a Gyergyai-széphistóriából is csak egyet-egyet, és a néző, ha akarta, sem tudta volna pontosan követni, melyik irodalmi alkotás látja. A közös a történet gyökere, a bűvös hármas szám (Vörösmartynál a csodafa a három napszakot jelképezi), de Vörösmarty – meghatározása szerint – színjátéka közel sem a boldog véget jelenti.
A zenei részletek is hagytak kérdőjelet a hallgatóban, túlnyomórészt Weiner
muzsikája szólt. Mivel az egyébként is viszonylag rövid előadás zenéje nem tölthette volna ki az egy óra húsz perces, szünet nélküli műsoridőt, ezért Kocsár Balázs más szerzők darabjaiból illesztett be részleteket. Megszólalt két népdal, Herczku Ágnes előadásában, volt két Bartók-darab és zárószakaszként Liszt Krisztus című háromrészes oratóriumának Három királyok című tétele. A három zenei világ, ha nem számítjuk a két népdalt, -balladát, nem simult egymásba, mind Bartóké, mind Liszté karakteresebb, nemcsak a népzenei intonáció miatt, hanem azért is, mert ez a két mű nem kísérőzenének íródott, más kérdés, hogy a Krisztust többször adták elő szcenírozva, legutóbb éppen Kocsár Balázs vezényletével. Nem volt szerencsés az első részt (Karácsonyi oratórium) befejező zenét választani, nem a magyaros motívumok, hanem a himnikus, pátosszal teli zene egyházi mivolta miatt. Bartók Két képének zenéje gyönyörű, de gyökeresen eltér hangulatában, kifejezésmódjában, kilóg a zenefüzérből. A hallgatónak tényleg el kellett vonatkoztatni a szerzőktől, és a művek atmoszférateremtő erejére hagyatkozni.

A látvány, némi képzavarral élve, magáért beszélt, a zenekar egy átlátszó háló mögött foglalt helyet, a háló előtt és mögött is zajlott a történés, a vetítéssel együtt. Jankovics Marcell a népi szimbólumokat hívta segítségül, szép volt a termékenységet is jelző aranyalmafa, az első pillanattól látható planetáris utalások (Tejút, hullócsillagok), a madárraj (hattyú). Az ég, a csillagok mind-mind a történet fontos részévé vált, a Tejút a lélek megtestesítője (Gyergyainál), de a napszakok változása is a napot, annak periodikusságát, a végtelenséget, állandóságot jelzi.
A rendező-koreográfus Gemza Péter és a látványért felelős Jankovics Marcell tablói szemet gyönyörködtetőek voltak, az egyszerűsített balettos részek nem zárták ki a népi táncos elemeket (animáció: Major Kata, Major Péter; videó: Ugo Cassanello; technikai kivitelezés: Sebastien Dupont, Lionel Colet). Tünde szerepében Herczku Ágnest láttuk, aki balett-táncosként is (talán először) volt színpadon. Nagyon jól jelenítette meg a női lét mivoltát, éneklése most is lenyűgözte a közönséget. Míg az előadás kezdetét vártuk, az ő hangja szólt. Csongorként Kis Zoltán lépett fel, párosa Herczkuval tetszetős volt, az örök fiatalságot idézte.

Az MR Szimfonikusok nagyszerűen játszottak, olyan finomságokkal, hogy nem lehetett nem észrevenni, mindhárom szerző műve a lehető legjobb előadásban szólalt meg. A hangszerszólókat külön ki kell emelni, főként a fafúvósokét. Kocsár Balázs remekül kézben tartotta az együtteseket, az Angelica Leánykar (karigazgató: Gráf Zsuzsanna) is színezte énekével az estet. Remek tempókat, dinamikai megoldásokat hallottunk, jó karakterekkel.
A mai világban közelítenek a művészeti ágak, újra feldolgoznak, továbbgondolnak filmeket, klasszikus zene szólal meg mai hangszereken (legnagyobb megdöbbenésemre Barber Adagióját hallottam viszont mennydörgésszerű dobütésekkel feljavítva), a világzene szót mindenre rá tudjuk húzni (a menüett nem az például?). Sok impulzusra van szükség a felgyorsult korban, talán ezért is jöhettek létre a Csongor és Tündéhez hasonló, több művészeti ágat bevonó feldolgozások. Összességében egy kellemes estét kaptunk, de a sok oda-vissza utalás, a zenei potpourri, a kettős történet egyszerre zúdult az emberre. Ha csak az egyik összetevő lett volna vegyes, jóval világosabbá válhatott volna a koncepció, így rátelepedett az emberre az előadás után.

Művészetek Palotája, 2013. április 7.


Oldaltérkép