Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Cédé | Dévédé | Koncert | Könyv ]


Petibon, kalappal

Szerző: szabói, fotó: Felvégi Andrea
2013. április 7.

 Patricia Petibon először szerepelt nálunk, hírneve jócskán megelőzte, káprázatos énekesi és színészi-komikusi teljesítményét videomegosztón, illetve egy komolyzenei tévécsatornán láthatjuk-hallhatjuk. A tűzrőlpattant francia énekesnő adott koncertet a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, a német zenei életbe üstökösként berobbanó Münchener Kammerorchesterrel – ha nem is karöltve, de kalaplengetve.

A műsor-összeállítás ad hoc jellegűnek tűnt, csak Purcell Dido és Aenasának lamentója volt ismert, a koncertet Mendelssohn egyik fiatalkori szimfóniájával nyitották, majd a stíluskorszakolásban feljebb lépve Britten Les Illuminations-ja csendült fel. Szünet után Verdi e-moll vonósnégyese, vonószenekari átiratban, zárásként pedig Dido búcsúja. A közönség mindenesetre összemérhette a szerzők, zenei korszakok stílusát (Mendelssohn és/vagy Verdi esetében nem bántunk volna valami ismertebb művet, részletet), illetve a műfajok különbözőségét.
Mendelssohn szerencsés családba született, megismerkedett a művészetekkel, nemcsak zenét szerzett, olvasta az irodalmi alkotásokat eredeti nyelven, de rajzolt, festett is, külföldi útjainak egy-egy állomását megörökítve. Egészen fiatalon lehetősége volt zenekari darabjait meghallgatni, rendelkezésére állt egy zenekar. Korai szimfóniái (12-t komponált) vonósegyüttesre íródtak, nagy részük még a barokk concertók szerkezeti felépítésével, jó alapként az öt nagy szimfóniához.
A Münchener Kammerorchester előadásában egy kellemes művet hallottunk, a No. 10-es, egytételes h-moll szimfóniát, kellemesen eljátszva, szép pillanatokkal, de a mű szépségei nem tárultak fel nyilvánvalóan. A Daniel Gigleberger által irányított együttes a lassú bevezetésben szép, puha hangzással játszott, a basszus különösen tetszett. A gyors rész helyenként fojtottnak tűnt, nemegyszer összemosódott a hangzás, nem csak a terem akusztikája miatt. A brácsákat éreztem a legjobbnak, pregnánsan játszották a később induló fölfelé tartó skálamenetet.

Verdi e-moll vonósnégyese sem győzte meg a hallgatót az együttes rendkívüli voltáról, különösen nehéz egy négy hangszerre képzelt művet úgy tolmácsolni, hogy a közönség ne érezze soknak a hangszerek mennyiségét, általában a négy-öt hangszerre írt darabok esetében felvetődik a kérdés, hogy miért kellett vastagítani a hangzást, legyen szó a Nagy fúgáról (Beethoven), a C-dúr vonósötösről, A halál és a lánykáról (Schubert).
A vonószenekar némi zökkenőkkel tarkított előadása sem győzött meg arról, hogy igenis érdemes nagyobb együttes tolmácsolásában hallgatni a kvartettet, ráadásul az embernek mindig az volt az érzése, hogy éppen az énekhang hiányzik, a függöny összehúzása a finálé után, az operai nyelvezet nyilvánvalóvá vált a két szélső tételben és a trióban, nem volt véletlen a mű közben a taps.
Patricia Petibon nehéz, de hálás, ráadásul igen ritkán hallott Britten-darabbal érkezett hozzánk, meggyőződhettünk arról, hogy az énekesnő valóban nagyszerű, hangja a várakozással ellentétben erőteljes. Bár az ajánlóban olvashattuk, hogy „a művésznő ígérete szerint este megmutatja nekünk komolyabb, bolondozás nélküli oldalát”, nem maradtunk egy kis kellemes, nem tolakodó színpadi játék nélkül. A kilenc tételből álló ciklus Fanfárja határozottan indult, előkerült Petibon kalapja is, szép volt a csellók üveghang-glissandója, a puha pizzicatók, a hegedűszóló. Izgalmas hangzásvilágú a Városok című tétel, vadság, bujaság, forgatagszerű hangzás uralta, ennek ellentéteként a Mondat (3/a) valószínűtlenül szép a sok üveghanggal, Petibon és a zenekar a tételt, különösen a végét, csodálatosan adta elő. Tetszett a Királyság kicsit karikírozott méltóságteljessége, Petibon kokottsága, a tételt a semmibe repítő pizzicato, a következő, rövid Tengeri vers (melyet érdemes összevetni Britten Négy tengeri közjátékával) énekes skálázásai. Az Interlúdium az eddigi tételektől eltérő stílusbravúrja, a XX. századi hangzásvilágot idézve szintén izgalmas zene, a Menet izgatottsága, kegyetlensége, változatos zenei világa is plasztikusan szólalt meg. A záró Indulás pesszimista, tűnődő szövege és zenéje láttató volt, mind Petibon, mind a kamarazenekar jól érzékeltette a szerző(k ) által írtakat.

Britten Arthur Rimbaud látomásos prózaversire készített ciklusát hallgatva minduntalan az jutott az eszembe, hogy mennyire franciás ez a zene, sokszor a mélodie-k világát, máskor a sanzonokét idézve. Remek kompozíciót hallottunk, remek előadásban, a zenekar is igazán jól jelenítette meg az érzéseket, hangulatokat. Petibon fantasztikus színpadi jelenség, lángoló vörös hajával, a ruhája is különleges volt, éneklését nem tolakodó mozdulatok is kísérték.
Purcell egyetlen operájának záró áriájával végződött a koncert, Dido búcsúja gyönyörű, az ária különlegessége a félhangonként lefelé hajló passacaglia-basszus. Petibon szépen énekelt, de számomra a Britten-darab jóval erőteljesebb élményt nyújtott. Ráadásként Händel Lascia ch’io piangája szólalt meg, szívesebben hallottam volna valami virtuóz áriát, Petibon a barokk éneklésmódban is otthon van. Még egy ráadást kaptunk, bár nem készült a művésznő újabbal, egy rövid Britten-tételt.

Művészetek Palotája, 2013. április 1.


Oldaltérkép