Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Cédé | Dévédé | Koncert | Könyv ]


Baráti Beethoven
Beethoven hegedű-zongora szonátái

Szerző: Lehotka Ildikó
2012. november 3.

 Beethoven 1798 körül kezdte írni első hegedű-zongora szonátáit, az utolsó 1812-ben keletkezett, amikor a VII. és VIII. szimfóniát szerezte, tíz évvel a Kreutzer-szonáta után. A zeneszerző öt cselló-zongora és a kürt-zongora szonáta (melyet csellón is hallhatnánk, ha lenne közönsége a kamarazenének) mellett, illetve ezekkel együtt külön értéket képvisel a szerző oeuvre-jében, hiszen ezek a művek szinte új fejezetet nyitottak a műfaj történetében.

Nagyon izgalmasak a hegedű-zongora szonáták, annak ellenére, hogy egy-egy tétel talán kevésbé míves, némelyik viszont a felfedezés erejével hat, természetesen a gyakrabban hallható 32 zongoraszonáta tételeinek nívója sem egységes. A beethoveni zongorakíséretes szonáta már az igazi kamarazenélésről szól, a barokk és a klasszikus szerzők korántsem tették ezt egyértelművé – talán azért sem, mert maga a műfaj nem a koncerttermekbe született –; a zongora szólama virtuóz, a hangszerek egyenrangúak, a párbeszéd remek. A szerző szinte kivétel nélkül egy-egy kitűnő művésznek ajánlotta a darabot, ciklust. A hegedű-zongora szonáták sokszor rejtenek egy-egy másik Beethoven-műből idézetet, vagy nyilvánvaló hasonlóságot mutatnak. Ha a hangnemeket vizsgáljuk, a legszembetűnőbb a dúr hangnemek világa, összesen két mollban írt szonátát találunk, valamint csak három, b-s előjegyzésűt (a vonós hangszereken általában szebben, fényesebben szólnak a keresztes előjegyzésű darabok).
A duószonáták játszása az előadók hasonló zenei elképzelését tételezi fel. Akkor érezhet rá a hallgató igazán a szépségükre, a humorra, a kecsességre, akkor veszi észre a rejtett kincseket, ha mindkét művész egyformán gondolkodik, és a gondolataikat ki is tudják fejezni. Ritka, hogy mindkét művész azonos zenei elképzelésekkel játssza a szonátákat, ritka, hogy valamilyen pluszt legyen képes nyújtani, azt a pluszt, amitől felejthetetlen lesz a tolmácsolás.
Baráti Kristóf és Würtz Klára előadásában a lassú tételek igazán szépek, megfogják a hallgatót. A gyorsak közül a humoros, könnyed karakterűek élvezetesek (némelyik rendkívül) előadásukban, a variációs tételek változatossága is izgalmas. Baráti Kristóf nagyszerű hegedűs, közel áll hozzá a bécsi klasszikus stílus, korábban a Hegedűversenyt és a Tavaszi szonátát hallottam előadásában, Farkas Gábor játszotta a zongora szólamot. Hegedűhangját élmény hallgatni, zenei megoldásai kiemelkedőek, a szonátákat a legmagasabb színvonalon tolmácsolja, a Beethoven-szonáták legideálisabb előadója.
Az op. 12-es sorozat három szonátát tartalmaz, a Salierinek ajánlott művek háromtételesek, a korabeli kritika nem fogadta kedvezően a rondóformával záruló darabokat. Az első, D-dúr szonáta (op. 12., no. 1.) felhívó jellegű főtémájának zárása helyenként a levegőben lóg, a zongora virtuóz skálái, menetei nem mindig magától értetődőek, néha akadnak, összemosódnak, ezt több szonátában is tapasztalhatjuk, nem egy esetben zavaró az egyenetlen pergés. A III. tétel karaktere nagyon tetszik, a rondótéma vidám, pajkos, ugyanígy a mozarti könnyedségű A-dúr szonáta (op. 12., no. 2.) nyitótétele. A lényeg, az igazi párbeszéd azonban hiányzik, a zongoraszólam miatt. Az Allegro piacevole feliratú III., a Beethovenre jellemző mixtúrákkal spékelt tételben a zongora helyenként súlyos, és az előadók mintha többet szeretnének kihozni, mint ami ebben a részben rejlik. A sorozat záródarabja, az Esz-dúr nyitó tétele karaktergazdag, ezt jól be is mutatja a két művész, a pregnáns ritmika, a hegedűszólam játékos cikázása, a hangsúlyok nagyon jók a felvételen. A zárótétel itt is pezsgő, vidám, az orgonapont előtt-alatt kicsit súlyos számomra a zongoraszólam.
Az 1801-ben keletkezett a-moll szonáta (no. 4. op. 23.) I. tétele (ahogy a III. is) nagyszerű zene, feszültséggel teli, sajnos a tempó helyenként begyorsul, a karakterek kifejezőek. A középső, nem lassú tempójú tétel játékos, szellemes, a könnyed fugatónak induló rész zeneszerzés-technikailag különleges, az előadás is jó.
Az op. 30-as, 1802-ben keletkezett, Sándor cárnak ajánlott, három szonátát tartalmazó ciklus első darabja, az A-dúr szonáta első tétele talán kevésbé míves, de kellemes. A zongora itt is egyenetlenül szól, a metrumeltolódást jobban ki lehetett volna használni. Jó az oktáv hangsúlyozása a kidolgozási rész zongoraszólamában, a karakterek, -váltások is nagyon jól megoldottak. A lassú tétel kifejező, a III., Allegro con variazioni tételben (eredetileg a Kreutzer-szonáta zárótétele szerepelt itt) a zongora karaktereit keveslem, Baráti Kristóf sziporkázik, az akkordokat fantasztikusan játssza a IV. variációban, nem megtörve a hangzatot, többféle színnel, karakterrel. A következő szonáta, a c-moll kiemelkedően jó mű, minden szempontból az A-dúr ellentéte, nem véletlen, hogy a ciklus központi darabja. Talán az sem véletlen, hogy a szonáta négytételes, ahogy a Tavaszi és az utolsó, op. 96-os G-dúr. Hol félelmetesen, hol hősiesen szól, hol – a pontozott ritmusnak köszönhetően – izgalmasan. A párbeszédet itt is hiányolom, helyenként a gyors menetek nem együtt szólalnak meg. Nagyszerű a Scherzo tétel is, én néhány helyet másképp képzelek el, a rondótéma elején a zongora előlegező motívumát, a hegedű repetált hangjainak dinamikáját, a tétel azonban játékosan izgalmas, ahogy a zeneileg nagyszabású, záró Finale. A harmadik szonáta (G-dúr., op. 30., no. 3.) szélső tétele egy-egy csoda, könnyedség, várakozást keltő zene, tele tűzzel, forgószélszerű zenei anyagokkal. Az előadás híven visszaadja a zeneszerzői elképzelést, előadói szempontból talán ez a szonáta a legegységesebb, legjobb a lemezen, párbeszéddel, kifejezőerővel.
 Beethoven utolsó, G-dúr hegedű-zongora szonátáját Rudolf főhercegnek dedikálta, aki a zeneszerző tanítványa volt, megközelítőleg tíz év telt el az előző szonáta komponálása óta. A darab Allegro moderato tétele kellemes, könnyed, gondtalan, a lassú tétel gyönyörű, a III., népies ízű tétel meglepően rövid (enyhe zongorabotlással, gyönyörű magas hegedűhangokkal), a zárótétel is a népies ízt mutatja. A szonáta előadásának problémája a zenei anyag nem túl jelentős volta lehet, a két művész a helyén kezelte a darabot; nem akarnak sokat mondani, de azt az alkalmi műhöz illően.
Végül a két, melléknévvel ellátott szonátáról essen szó. Vitathatatlanul a két legjobb mű a hegedű-zongora szonáták közt, megkockáztatom, hogy van még 2-3 olyan, amit érdemes lenne többször játszani. 1801-ben keletkezett a már négytételes F-dúr Tavaszi szonáta az előző hegedű- és a B-dúr zongoraszonátával egyidejűleg. Beethoven az op. 23-sal gondolta egybefűzni, de az F-dúrnak olyan sikere lett, hogy új opusszámot kapott. Népszerűsége azóta is töretlen, csak a Kreutzer melléknevű darab kedveltebb. A két művész előadásában figyelemreméltóan hangzik el a mű, kis belesietést itt is találunk, talán azért, mert jóval merészebb a dinamikai váltakozás. Jók a hegedű skálái, a zongora nem követi karakterben, szintén nagyon izgalmas a hegedű szinte azonos motívumának ismétlése, a zongora nagyon jól készíti elő saját szólamát az álvisszatéréshez. Csodálatos a lassú tétel megfogalmazása, mindkét művész rendkívüli kifejezőerővel tolmácsolja, a zongora lágyan, puhán, a hegedű szinte sotto voce szól. A zavarba ejtően rövid Scherzo a rövid, elegáns hegedűhanggal kápráztat el. A zongora itt sem ugyanazt a karaktert hozza. A Rondo (melyben az I. tételből hallunk utalásokat) kellemes, jó dinamikai és hangulatbeli váltásokat, csodálatos hegedűhangot hallunk.
Míg a Tavaszi szonáta derűt, a Kreutzer melléknevű mély szenvedéllyel átitatott zenei anyagot jelenít meg. Sziporkázó részek váltakoznak a legdrámaiabbakkal. Fantasztikus zene, és fantasztikus elődök, Bartók, Szigeti is játszották, érdemes meghallgatni. A két művész érezhetően elmélyült a műben, nagyon jó az atmoszféra, talán több cezúrát képzelnék el, és a zongora részéről még több merészséget. A lassú tétel helyén álló variációs rész kellemes, a hegedű sokszor elomlik, máskor csilingel, a zongora kevésbé, szépek a figurációs, játékos részek is. A Finale ismét belesietéssel fejezi ki az izgalmat, a két hangszer nem mindig van együtt.
A Brilliant Classics gondozásában megjelent négylemezes kiadvány remek kísérőfüzetet is tartalmaz, Harris Goldsmith jegyzi a tanulmányt. A felvétel Pécsett, a Liszt Ferenc Hangversenyteremben készült, érzésem szerint egy szikárabb hangzású helyiségben szerencsésebb lett volna felvenni a tíz szonátát.

Brilliant Classics 94310, 2012


Oldaltérkép