Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



„Liszt nem volt akárki!”
Interjú Kocsis Zoltánnal 1.

Szerző: Lehotka Ildikó, fotó: Felvégi Andrea
2011. augusztus 25.

 Kocsis Zoltánt, a Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatóját kérdeztük egy frissen megjelent lemez kapcsán, melyen a Les préludes, a Magyar fantázia és az Amit a hegyen hallani című darabok szerepelnek vezényletével. Kocsis Zoltán a beszélgetés kapcsán a liszti hatásokra is rámutatott, hiszen a XIX. századi és az azt követő időszak zenéjében Liszt Ferenc szerepe megkerülhetetlen, bár erről kevesebb szó esett az évforduló kapcsán.

Új lemezükön az Amit a hegyen hallani című szimfonikus költemény is szerepel. Hova lehet helyezni a liszti életműben?
A Berg-szimfónia nagyon jelentős darab. Az az érdekes, hogy nagy divat Lisztet másodrendű zeneszerzőnek tekinteni. Ez a darab például Mahlerre nagy hatással lehetett, lépten-nyomon visszaköszönnek a VI. és VIII. szimfóniából a himnikus hangok, az akkordika, de még Richard Strauss is merített belőle.

A francia századfordulós zeneszerzők operáiból, műveiből is kihallani a liszti hangot.
De nem csak ezekből. Ott van például Dvořák. Mikor meghalt a barátja, Brahms, abban a pillanatban fordult Liszt felé, ugyanúgy, ahogy Brahms számára megkönnyebbülés volt Schumann halála, hiszen végre kedvére foglalkozhatott Schuberttel. Nézzük a B-dúr szextettet! Ez az első műve, amelyben megszabadult Schumann hatásától. Valamilyen szinten Saint-Saëns is ide tartozik, ő ráadásul Liszt tanítványa volt, rettenetesen jól zongorázott, de Rahmanyinov is merített a zenéjéből. Ha Liszt Fisz-dúr impromptu-jét meghallgatjuk, Rahmanyinov neve az első, ami eszünkben jut, abszolút Rahmanyinov, és még nem beszéltünk a közvetlen hatásról, Wagnerről és a Wagner nyomán felbukkanó német operaszerzőkről, nem csupán franciákról. Ám említhetjük Csajkovszkijt, aki nem szerette Lisztet, viszont Lenszkij áriája egy az egyben az Obermann völgye főtémája. Állítom, hogy a Csajkovszkij-zongoraverseny sem íródhatott volna az A-dúr koncert nélkül. (NB: Ha eljátszom Chopin cisz-moll keringőjét és Liszt A-dúr zongoraversenyének elejét, szintén szembeötlő a hasonlóság.) Az Obermann völgye nyomán nemcsak a Lenszkij-ária készült, hanem a Trisztán is tele van olyan harmóniai fordulatokkal, melyek Lisztre jellemzőek. Nem beszéltünk Debussyről, Ravelről, műveiken abszolút kimutatható a hatása.

Ha az ember nem tudja, hogy az a néhány ütem Liszté, Debussyt véli hallani, különösen a nagy egyházi művekben.
Ki merte volna összehozni a liturgikus áhítatot a verbunkos zenével a Koronázási misében? Elképzelem, ahogy ott ülhetett Ferenc Jóska a Mátyás-templomban, miközben hallgatta a verbunkost. Liszt nem volt akárki!

Milyennek tartja a Kodály- és Bartók-év után ezt a bicentenáriumi ünneplést?
Őszintén szólva nem szeretem ezeket a kampányokat. Régebben ilyeneket nem rendeztek, de volt méltó ünnepség. Kezdődött a dolog az Ady-évvel, azzal a rettenetes Ki látott engem plakáttal, volt József Attila-megemlékezés. Majd 1981-ben, viszonylag szerény körülmények között, méltóképpen ünnepeltük a Bartók-évfordulót, a legjelentősebb eseményeként Bartók zongorázásának, privát felvételeinek a megjelentetésével, amit Somfai Lászlóval készítettünk elő.
Most mindenki megpróbál ilyen-olyan címeken annyi pénzt szerezni, amennyit tud, próbál minél nagyobb szeletet kihasítani a tortából. Vannak vadhajtásai is az emlékévnek: olvastam olyan esszét, mely nemcsak Lisztet bírálta, de Alan Walkert is, a legnevesebb Liszt-kutatót. Volt annyira ellentmondásos figura Liszt, és „beletitkolt” az életébe annyit, hogy ember legyen a talpán, aki ezen el tud igazodni: harmadik rangú ferences szerzetes – ami egyben azt is jelentette, hogy elmenekülhessen a nők elől. Ehhez képest a kampány nem tárta fel igazán a jelentőségét, nem helyezte el igazán a zenetörténetben, nemcsak a zenei fejlődéstörténet szempontjából, hanem a művek értékét vizsgálva. Szerintem ez utóbbi alapján is helye van a legnagyobbak között. Elismerem, hogy paradigmaváltás zajlik, értékválság, új hősök, internet és sok egyéb, azt gondolom, ha nagyon szigorú vizsgálat alá vesszük néhány olyan művét, amit nem nagyon játszanak, nem népszerűek, akkor is azt kell mondani, helye van az első vonalban. Nézzük csak meg az E-dúr polonézt: vitathatatlan a Chopin-hatás, de hova megy utána! Lehet, hogy onnan indul, az első három-négy ütemet Chopin is megírhatta volna, ám aztán mi történik! Micsoda jelentős dramaturgia, micsoda hihetetlen elrugaszkodás attól az ízléses mértéktartástól, ami Chopinre oly jellemző, mennyire a jövőbe lát el!

 

 

Vagy ott a h-moll ballada, ami remekmű. Említhetném a Tánc a falusi kocsmában-t, amely az I. Mephisto-keringő néven vált ismertté, persze szándékosan nem akarok beszélni a h-moll szonátáról, a Faust-szimfóniáról vagy az Erzsébet-legendáról, mert azok terjedelmüknél és jelentőségüknél fogva is megérdemlik a figyelmet. De itt vannak a zongoraművek, a zsáner- és karakterdarabok, melyek közül elég sok nagyobb formátumú is létezik, a Funérailles, a Bénédiction, a Cantique d’amour, hogy csak a sorozatnál maradjunk (Harmonies poétiques et religieuses [Költői és vallásos harmóniák]). Ha azt vesszük, hogy micsoda kincset hagyott hátra a dalaiban, melyek szintén nem igazán ismertek. Visszakanyarodva a zongoraművekhez, maradjunk a Fisz-dúr impromptu-nél, az egy nagyobb szabású improvizáció, mely a harmóniák kezelésében elvezet Rahmanyinovig. Vagy az elfelejtett keringők közül az első nagyon népszerű, de a másodikat, harmadikat nem játsszák, elsősorban a technikai nehézségei miatt. Pedig ezek előremutató kompozíciók 1883-ból, halála előtt három évvel íródtak, már túl volt a csárdások, a Csárdás obstinée és a Csárdás macabre írásán, túl azon zongoradarabok írásán, melyek hallatán azt hihették, hogy meghibbant. A kromatikát, tritónuszt senki sem használta ilyen mértékben, még Liszt után sem.

Talán Muszorgszkij igen.
Nem véletlen, hogy Liszt rajongott Muszorgszkijért. A Debussy zenéjében megfigyelhető tritónuszos utalások, illetve tritónuszépítkezési technika Liszttől ered. Más kérdés, hogy Liszt is sokat vett át. Tény, hogy Beethoven, Berlioz után olyan komponálási merészségre, gondolati szabadságra tett szert, melyben ez a két szerző a segítségére volt. Bartók mondta az akadémiai székfoglalójában, hogy Liszt zsenialitása abban rejlik, hogy bár lehet, hogy sok mindent átvett, de még több mindent hozzátett a magáéból, úgyhogy azonnal identifikálható a Liszt-stílus. Mindezek csak dióhéjban mutatják Liszt jelentőségét, méghozzá azt, ami túlmegy azon, hogy őt pusztán a zene fejlődéstörténetének szempontjából értékeljük. Ezt nem tudta az emlékév alátámasztani. Liszt oeuvre-je csak szórványosan hangzik el. Bár Bubnóék készítik a lemezeket [Liszt: Férfikarok 1.
és Liszt: Férfikarok 2. a szerk.], mi is megpróbálkozunk, én már tavaly azzal kezdtem az évadot, hogy műsorra tűztem két nagyon ritkán játszott darabját, később a Vatikánban is eljátszottuk. A strasbourgi katedrális harangjai olyan, mintha egy Wagner-operából emelték volna ki, de itt jön a nagyon jelentős dolog: mégsem tudom Wagnerként hallgatni. Mégiscsak ott van valahol Liszt egyénisége. Ez lehet olyan összetevő miatt is, melyben Wagner jobb, például a hangszerelés.

Wagner jobb hangszerelő?
És miért jobb, az is érdekes. Én már túl vagyok bizonyos szempontból Wagneren, de egyszer mindenki a bűvkörébe kerül. Teljesen objektívan nézve a két zeneszerző munkásságát azt mondom, hogy Lisztnek amennyire használt, hogy nagy zongorista volt, annyira ártott is. Az ő hangszerelésein sokszor érződik valamiféle hiány. Magam is több Liszt-darabot hangszereltem, és most épp egy olyan mű nagyzenekari hangszerelésén dolgozom, az Orage-én (Années de pèlerinage, I. kötet), mely kifejezetten zongoraszerű, és a liszti zseniális előadásban valóban viharnak hallatszhatott. Iszonyatos nehéz úgy átültetni zenekarra, hogy meglegyen az a fajta intenzitás, amit egy zongora-oktávmenet után érzünk. Zenekarra hiába írja le ugyanazokat a hangokat az ember, az nem úgy fog szólni, ezt Liszt maga is tudta, és ahogy haladunk előre az életművében, úgy válik nyilvánvalóvá, hogy Liszt egyre jobb hangszerelővé vált. A Szent Erzsébet legendája gyakorlatilag színtiszta Wagner-opera. (Folytatjuk)

Korábbi interjúnk Kocsis Zoltánnal:
„A hiteles egyszerűség a legnehezebb”


Oldaltérkép