Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



„A művészetben nincs rossz”
Interjú Dinyés Dániel és Dargay Marcell zeneszerzőkkel 1.

Szerző: Lehotka Ildikó, fotó: Felvégi Andrea (Dargay Marcell), Garamvári Gábor (Dinyés Dániel)
2011. június 22. 6.56

 Dinyés Dániel (fotó: Garamvári Gábor)Dinyés Dániel és Dargay Marcell a fiatal zeneszerző-nemzedékhez tartozik, mindkettejük díjat nyert az Új Magyar Zenei Fórum egy-egy zeneszerzőversenyén. Vajon hogyan látják a kortárs zenét, mi a véleményük a zenei környezetről, beleértve a pop-, a laptop-, a filmzenét? Mi késztet egy gyereket arra, hogy az életét a zeneszerzésre tegye föl? Ezekről és sok másról mondták el tanulságos, továbbgondolásra érdemes véleményüket.

Hogyan jött az ötlet, hogy zeneszerzők legyetek?
Dargay Marcell:
Nem is tudom, ez így alakult. Egyértelmű volt. Nem volt választás, és úgy tapasztaltam, hogy máshoz nem értenék, mást nem is tudnék csinálni, elég hamar egyértelművé vált, hogy én ezt szeretném csinálni.

Milyen hangszeren tanultál?
Dargay Marcell:
Az általános iskola negyedik osztályig bezárólag semmilyet, zenei általánosba jártam, ott nem volt kötelező hangszert tanulni. Volt felvételi vizsga, énekelni és tapsolni kellett, és azt mondták, abszolút nem vagyok alkalmas. Azt mondták, forduljak el, mikor tapsoltak...

Miért?
Dargay Marcell:
Talán azért, mert a gyerek még támaszkodik a látványra, vizuálisan összekapcsolja a hanggal. Tapsoltak valamit, de én nem azt tapsoltam vissza. Énekelni is kellett, azt a mai napig nagyon nem tudok, ezt Dani tanúsíthatja. Egyértelműen azt mondták, hogy nem vagyok alkalmas zenészi pályára, később kiderült, hogy pedagógus édesanyám miatt vettek föl. Az ott kötelező furulyatanulás nem igazán sikerült, sokszor álmodom, hogy furulyázni kell, állok a színpadon, és még a könnyű kísérőszólamot sem tudom eljátszani. Négy év múlva aztán átmentem egy normáliskolába, ott felszabadultabb voltam, mert nem volt kötelező a zenetanulás, ott már én magam akartam hangszeren játszani.

Hogy felvételiztél a konziba, ha ilyen későn kezdtél zongorázni?
Dargay Marcell:
Négy évig tanultam előtte zenét, még zongora szakra is felvételiztem. Rengeteg technikai hiányosságom volt, csak próbaévre vettek föl zongorára, s ez csak halmozódott, aztán a harmadik év után abba is hagytam, hogy a zeneszerzésre több időm maradjon. A zongoristák kiskorban kezdik már a tanulást, én nem tudtam behozni őket. Zenét már akkor is írtam, mikor még nem is jártam zeneiskolába. Szobrászművész édesapám mesterétől, a magyar származású Nicolas Schöffertől kaptam ajándékba egy elektromos orgonát, azon addig kapirgáltam a hangokat, míg ki nem jött egy dúr akkord, és úgy éreztem, én találtam ki. Leütöttem egymás után a hangokat, és jól szólt. Mikor elkezdtem a kottát tanulni, akkor sem az volt a fontos, hogy olvasok kottát, hanem hogy írom le. Persze a zeneszerzés kezdetben reprodukció, én is megírtam a hatvanhatodik verziót Kabalevszkij Bohócából, a Zongoraiskola II.-ből. Mindent, amit hallottam, megpróbáltam leírni, és abból lett a darab. Ez teljesen természetes, így zajlik optimális esetben.
Dinyés Dániel: Azért Marci kicsit sajnáltatja magát. Mikor felvételizett a konziba, már tudta a teljes összhangzattant, korálokat harmonizált tökéletesen és elsőrangú stílusgyakorlatai voltak. Az én felvételimet viszont senki nem múlta alul.
Dargay Marcell: Hihetetlenül ambiciózus tanárom volt Jensen Gabriella, hihetetlen szerencsém volt, hogy hozzá kerültem. Látta, hogy lehet terhelni, de olyat is tanított nekem és elvárt tőlem, amit nem igazán kellett volna. Tizenkét évesen meg kellett tanulnom Beethoven C-dúr zongoraversenyét, ő kísért zongorán, és még saját kadencia írására is biztatott. Elvitt összhangzattant is tanulni Fuchs Ferenchez, aki már sajnos nincs köztünk.
Dinyés Dániel: Marci miatt, hisz kész emberként érkezett a konziba, nekem az első két év teljes frusztrációval telt. Ő bejárt a másodikosokhoz, és amíg Fekete Győr tanár úr próbálta belém verni az összhangzattant, addig ő a hátsó padban stílusgyakorlatokat írt fejben (!), amik szintén elég jól sikerültek neki…
Dargay Marcell: Engem Kocsár vett föl, egyedül voltam az egész évfolyamban, majd átkerültem Fekete Győr tanár úrhoz én is, hárman lettünk egy osztály egy lánnyal, aki már nincs a pályán.
Dinyés Dániel: Marci mindent elsőre leírt, abszolút hallása van. Persze ez nekem is jól jött az akadémiai felvételin.
Dargay Marcell: Egyikünk sem olyan lenne, amilyen, ha nem ismernénk egymást. Mindig hatottunk egymásra, a Zeneakadémián is. És ez, azt hiszem, így van a mai napig, az elsők vagyunk egymásnak, amikor egy új darabot írunk, és meg akarjuk mutatni valakinek.

 Dargay Marcell (fotó: Felvégi Andrea)

Dinyés Dániel: Nálam úgy jött a zeneszerzés gondolata, hogy már kiskorom óta hallottam a testvérem zongorázását. A bátyám is zenész lett, és ez biztosan befolyásolt. Érdekes módon mindkettőnk édesapja képzőművész, és mindketten láttuk az alkotás folyamatát gyerekkorunkban. Marci jól rajzol, én sajnos nem, nagyon tehetségtelen voltam/vagyok ebben. De az alkotáson van itt a lényeg, a családunkban mindenkinek természetes volt, hogy kipróbálja magát a saját területén mint alkotó. Egy gyereknek nagyon erőteljes példa, ha figyeli az apját, mit csinál. Az első négy-öt darabomban biztosan benne van az, hogy az apám festményeire írok zenét.
Dargay Marcell: Én sokáig képzőművész akartam lenni. Mindenesetre ha valaki olyan környezetből jön, ahol meghatározó a vizualitás, akkor sokkal tisztábban látható számára a szerkezet, ez beég az emberbe. Rögtön látod a szerkezetet, ha olyan környezetből jössz.
Dinyés Dániel: Pontosan így van. Ráadásul napról napra látod a képet, hogyan alakul, változik, látod a stációkat. Az apám sose zárta magára a műterem ajtaját, ki-be mehettünk, figyelhettük, ha akartuk, még bele is festhettünk, persze felügyelet mellett. Nekem a furulya volt az indító hangszer, azon kezdtem írni hat-hét évesen kis C-dúr darabokat, népdalszerűeket. Néha egy az egyben megírtam egy létező népdalt, de úgy örültem neki, mintha én találtam volna ott ki. Ez Marci meg a dúr akkord esete.
Dargay Marcell: Ez az úgynevezett „alkotó reprodukció”.
Dinyés Dániel: Aztán elkezdtem zongorázni, nagyon könnyen ment. Kikaptam egy nem igazán jó tanárnőt a IX. kerületben, aki csak azzal volt elfoglalva, hogy milyen aranyos, szép szőke kisfiú vagyok. Aztán a szüleim tudta nélkül kiiratkoztam, majd Becht Erikához kerültem, aki szerintem Budapest legjobb zongoratanárnője. Ő azt szerette volna, hogy zongorista legyen belőlem, úgy is tanított engem. És én napi 6-7 órát el is töltöttem a zongoránál, de ez az idő nem gyakorlással telt, hanem komponálással, lapról olvasással. Az utolsó előtti évben mondtam a tanárnőnek, hogy zeneszerző akarok lenni, és ez nem aratott osztatlan lelkesedést. „Minek annyi zeneszerző?” – kérdezte. Én meg azt gondoltam: „De hiszen zeneszerzőből kevés van, zongoristából van sok!” Ha akkor valaki nekem elmondja a valóságot! Végül zeneszerzésre felvételiztem. A szolfézsfelvételim legendásan rossz lett (1,8-as írásbeli!), a zongora is, mert akkorra már teljesen elkeseredtem önnön teljesítményemen. Fekete Győr tanár úr viszont valamiért ragaszkodott ahhoz, hogy felvegyenek, a mai napig nem tudom, miért, és a testvérem segített felkészülni a szolfézs-pótfelvételire a nyáron.

Hogy látjátok a kortárs zene elmúlt húsz évét?
Dargay Marcell:
Nincs elég súlya, valószínűleg azért sem, mert nincsenek olyan markáns alkotók, akik iskolaként, csoportosulásként lépnének fel. Egységes fősodorról aztán meg pláne nem lehet beszélni. Ami főleg szomorú, hogy a rendszerváltás következtében szinte teljesen kimaradt egy generáció, akkoriban minden fontosabb volt, mint a kortárs zene, fiatal zeneszerzők „fölépítése”, propagálása.

A FöZöCSö-re és a 180-as csoportra gondolsz?
Dargay Marcell:
A FöZöCsö-nek igazából semmire nem volt ráhatása, az a csoport egyfajta fiatal zeneszerzők érdekvédelmi szakszervezete volt, de szellemileg, stílus és látásmód szempontjából nem tartoztak össze. A 180-as csoport pedig inkább egy széles körben népszerűvé vált, igazi kortárs zenei szupergrupp volt – persze zeneszerző is akadt köztük –, ami nem annyira a zeneszerzésre volt kiélezve, hanem a repetitív stílusban íródott művek bemutatására.

De mégiscsak kortárs zenét játszottak.
Dinyés Dániel (fotó: Garamvári Gábor)Dinyés Dániel:
A legnagyobb hatást az Új Zenei Stúdió gyakorolta az itthoni modern zenére.
Dargay Marcell: És/vagy az úgynevezett Harmincasok generációja.
Dinyés Dániel: Fontos kritérium, hogy sem a 180-as csoport, sem a Fiatal Zeneszerzők Csoportja nem tudta tanítványaivá tenni a következő zeneszerző-generációkat. Ennek nemcsak művészi, hanem történelmi okai is vannak természetesen.
Dargay Marcell: Most elsősorban arra megy el az energia, hogy utólagosan törlesztünk hihetetlen méretűre duzzadt szellemi adósságokat, Ligeti, Kurtág életművét mutatják be, ami nagyon szimpatikus, ugyanis a zenéjük nagy százaléka szinte teljes mértékben ismeretlen volt ez idáig a hazai koncertéletben. Amit ők évtizedekkel ezelőtt megírtak, amely darabokkal világhírnevet vívtak ki maguknak, azokat mi csak most hallhatjuk.
Dinyés Dániel: Azzal semmi baj nincs, hogy az ötvenéves darabokat is végre előveszik és játsszák, csak azzal, hogy ez a teljes koncertköltségvetést elviszi. Így nem marad keret az új művek bemutatására, s ezért nem kap figyelmet az új nemzedék. Kevés a pénz, és semmifajta érdeklődés nincs a kultúrpolitikusok részéről a mai zene iránt, amit mi csinálunk. Én Ligeti miatt kezdtem el zenélni, apám hallgatta, és nagyon érdekelt ez a fajta zene, és furcsa fintorként, jelenleg többek közt pont őmiatta alig marad pénz ránk. Nincs igazi kapcsolat velünk, az, hogy kétévente szerveznek egy zeneszerzőversenyt, hihetetlenül üdvözlendő, nagy és támogatandó dolog, de egy teljes generációnak zenei életként ez kevés.
Dargay Marcell: Ezzel van lerendezve az egész ügy.

Így hét vagy nyolc szerzőre vetül csak fény.
Dargay Marcell:
Így nincs az meg, hogy egy darab elinduljon, meg legyen mérettetve. A darab le van tudva, szép magyarosan. A bemutató semmi, a szerző tanul a hibáiból, de onnantól kezdődne a darab élete, hogy többször játsszák.
Dinyés Dániel: A régebbi időkben – itt az első világháború idejére gondolok – az új darab a már ismertekkel együtt szerepelt egy-egy koncerten. Az igazi megmérettetés volt.
Dargay Marcell: Ez Amerikában így van, két repertoárdarab közt van egy kortárs mű. Szendvicsrepertoár…

Ez máshol is így van.
Dargay Marcell:
Csak nálunk van leválasztva. Külön kortárs zenei fesztiválokon mutatják be az új kompozíciókat.
Dinyés Dániel: Ezért is nehéz kinevelni egy közönséget itthon, amely érti, tudja a modern zenét, és a hallott darab megfelelő értékén kezeli azt. A miénk egy köztes nemzedék. Mi voltunk az első generáció, amely nem tanult oroszul, de angolul még nem tudtak a tanáraink. Kilenc-tíz évesek voltunk, mikor jött a rendszerváltás, a szüleink végigélték ezt a korszakot, ám mi már nem a diktatúrába szocializálódtunk egészen, de az új formába sem tudtunk igazán, hisz még senki nem tudta, mi is az. Akkor jártunk a konziba, amikor mindenki azt kereste, hogy mi is a politika lényege. A megélhetés kérdése foglalkoztatott mindenkit, s így a kultúra teljesen háttérbe szorult. (Folytatjuk)


Oldaltérkép