Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Nem érek rá a számvetéssel foglalkozni
Interjú Kocsis Zoltánnal 1.

Szerző: Lehotka Ildikó, fotó: NFZ
2012. május 22.

Kocsis ZoltánKocsis Zoltán zongoraművész, karmester, zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatója hatvanéves. Ebből az alkalomból kérdeztük szakmai életútjáról, a karmesterség és a szólistalét közti különbségről, a tanításról. Kocsis Zoltán beszélt a kritikaírásról, a politikáról, és sok minden másról egy zenekari próba szünetében.

Most lesz hatvanéves, ami egyfajta összegzésre is késztetheti az embert.
Azt gondolom, hogy erről nincs mit mondani. Akkor lenne értelme erről beszélni, ha látványosan visszavonulnék, vagy azt mondanám, hogy eddig ezeket csináltam, most valami egészen másba fognék. De nincs időm az ünneplésre, mert állandóan mennek a munkák, lesz ez a koncert [Rahmanyinov III. zongoraverseny, Brahms II. szimfónia a Nemzeti Filharmonikusokkal], csinálom a MÁV-val a Brahms műveiből álló koncertet Alexander Markovval, aki a Hegedűverseny szólistája lesz – érdekes, mostanában mennyi D-dúros művet fogok dirigálni Brahmstól –, majd a május 30-i koncert Berkes Kálmánnal, Lakatos Györggyel és az Erkel Kamarazenekarral, utána megyek Japánba, de előbb Kalocsára. A koncert ötlete úgy merült föl, hogy Lakatos György hívott meg a Kék Madár Fesztiválra, valamilyen módon meg akarjuk ismételni az 1991-es koncertet, amin szerepelt Mozart Fagottversenye, Klarinétversenye és Richard Strauss Duett-concertinója, így alakult ki ez a műsor. Egyszóval nem érek rá a számvetéssel foglalkozni. Meg kell mondjam, hogy mikor 2004-ben Cannes-ban életműdíjat kaptam, már akkor is zavarban voltam, mi az, hogy életmű, mikor az ember dolgozik. Lehet, hogy holnap alkotom meg életem legjelentősebb művét.

Valahogyan mégiscsak szakaszolható az élete, hogyan lesz a gyerekből zenész, később elismert zenész.
Ez egyenes vonalban ment. Voltak törések, hullámvölgyek, de föl sem merült, hogy déligyümölcs-nagykereskedő, rádióriporter, mozdonyvezető vagy akár vadakat terelő juhász legyek. Nagyon kicsi korom óta, mióta az eszemet tudom, azt is tudom, hogy zenész leszek.

 Kocsis Zoltán fő-zeneigazgató
 

Volt olyan pillanat, hogy az egészet abbahagyja, és keres valami gyökeresen mást?
Igen, de olyan rövidek voltak azok a periódusok, hogy nem is érdemes rájuk szót vesztegetni. Általában vagy valamiféle csalódás nyomán; nem úgy sikerült valami, ahogy szerettem volna, vagy meghallgattam egy olyan koncertet, mint amilyen például Richteré volt, mikor először hallottam őt a Zeneakadémián, vagy Jandó Jenő produkciója azon a versenyen, amit egyébként én nyertem meg, akkor elszontyolodtam. De arra ez jó volt, hogy ráébredjek, munka nélkül nem megy. Olyan nincs, hogy valaki valamire születik, és akkor már nem is kell dolgoznia. Mikor először rájöttem, hogy a tehetség vagy a képesség, rátermettség nem arra van, hogy megkönnyítse az életet, akkor az egyben az utolsó nagy hullámvölgy végét jelentette, mert elkezdtem dolgozni rendesen. Nem mintha nem lettek volna azután is visszavonuló periódusaim, de akkor pontosan tudtam, min kell dolgozni. Most is nagyon jól érzem magam mint zongorista, állandóan gyakorlok, de nincsenek koncertkötelezettségeim. Persze fogok játszani év végén, Japánban is játszom egy zongoraversenyt, de nincs az, hogy le kell bonyolítsak egy hosszú koncertturnét Amerikában, vagy bárhol.

A zenekarral turnézik.
Igen, de az más.

Mennyiben más? A gyakorlás miatt?
Megoszlik a felelősség, az egy másik életforma. A hangszeres életforma lehet ugyanolyan intenzitású, és el lehet feledkezni a világról ugyanúgy a hangszer mellett is, de ott egyszemélyi felelősség van, a kontrollnak is erősebbnek, másmilyennek kell lennie. Más, ha egy zenekari darabot tudok tökéletesen, és egész más, ha egy zongoradarabot birtoklok, mert ez utóbbinál a tudás, az anyagbirtoklás sokkal, de sokkal alaposabb, úgy gondolom. A vezénylés azt jelenti, hogy miután az ember leadta az instrukciót, a zenei anyag a játékos egyéniségének a szűrőjén is keresztülmegy. Ő dönti el, hogy ezt vagy azt az akcentust, ezt vagy azt a ritenutót milyen mértékben fogja eljátszani, mert én nem tudok senki helyett játszani.

Véleményem szerint épp ez a nehézsége a karmesterségnek. Ha Brahms egyik szimfóniájának egyik tételét dupla tempóban kezdi el a szólista, az bosszantó lehet.
Az sajnos félreértés volt. Bosszankodik az ember, de a másodperc töredéke alatt tudni kell dönteni, leintsem-e vagy tovább folytassam. Ha nem lett volna dupla tempó, akkor vissza lehetett volna forgatni valahogy, de az volt. Ám hozzá kell tenni, hogy tudás és tudás közt különbség van. Kap az ember egy auftaktot, tegyük fel, hogy az a bizonyos auftakt egy kicsit lassabb vagy gyorsabb, mint a próbák során volt, és ez természetes a koncert atmoszférájában, pláne akkor, ha egy teljes szimfóniát, művet kell játszani.

Nagyon bosszankodott?
Nem, nem, hiszen emberek vagyunk. Jómagam is tudok példákkal előállni, memóriazavar, black out vagy bizonytalankodás faktorában, de ezek bocsánatos bűnök. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy csak egy bizonyos tudásszint felett tudom megbocsátani, mert ha valaki tehetséges zenész, de nem tett meg mindent azért, hogy az előadás jó legyen, azt nagyon elítélem.

Kocsis Zoltán 
 

Jelenleg fontosabb az ön számára a karmesteri feladat?
Nem, nem, zenésznek tartom magam. Nem karmester, nem zongorista, hanem zenész vagyok. Újabban elég sok kritikát írtam a Holminak, ahol munkatársként dolgozom, és bevallom, hogy túl szakszerűre sikeredtek az írások, talán nem is a Holmiban lenne a helyük, hanem olyasféle zenei folyóiratban, amit a kutya sem olvas. Nem tudom, hogy a Magyar Zenének mennyi olvasója van, ha még egyáltalán létezik az a lap. Terjedelmileg a Muzsika sem bírna el ilyen hosszú és részletekbe menő írásokat, de mégiscsak szükségesnek érzem lemezek esetében, hogy bővebben kifejtsem a gondolataimat, mert senki sem teszi meg helyettem. A kritikaírás aranykora már a múlté. Létezett egy Pernye András, és nyugodtan mellé helyezhetem a sokat szidott Breuer Jánost és Pándi Marianne-t, Várnai Pétert vagy Raics Istvánt, Tóth Aladárt – Kroó a rádiókritikáiról volt híres –, ha korábbra visszamegyünk, Péterfy Jenőt. De említhetem Chopint, Schumannt, Lisztet, Berlioz is írt kritikát, azt hiszem, hogy ez a fajta kritikaírás a múlté, és vissza kellene hozni. Próbálkoztam is ezzel, mikor a Mozgó Világnak dolgoztam 1982–1983-ban, akkor elindítottam egy olyan mozgalmat, hogy járjunk körbe alaposan egy zenei eseményt. Előfordult, hogy hárman-négyen is írtunk ugyanarról a koncertről. Emlékszem, hogy Cziffrával, Richterrel, Pollinival kapcsolatban voltak írások, aztán ez a kezdeményezés elenyészett, jobban mondva Aczél György személyes parancsára megszűnt a lap, átalakult a szerkesztőség. Nem sikerült azt a szerkesztőséget összeverbuválni újra. A Holmi teljesen más zsánerű, nagyon fontos irodalmi lap, Réz Pál szerkeszti, a legutolsó kiadvány egy Ottlik-szám volt.

Az internetes újságokban születnek kritikák.
Igen, de felületesek. Nem is a kritikusok személyével van baj, hanem a terjedelem kicsi. Képtelenség két-három flekkben kifejteni mondjuk Talich művészi nagyságát. Kizárt dolognak tartom, ha egy igen jelentős koncert lezajlik, úgy lehessen értékelni két-három flekkben, hogy az ember úgy érezze, mint Tóth Aladárnál, hogy ott ül a koncerten, vagy esztétikai szempontból teljesen körül lehessen járni az egészet. Kizárólag a zsurnalisztika eszközeivel lehet operálni, és akkor ott tartunk, hogy Fáy Miklós. Fáyt olvasva lehet, hogy úgy érzem, ott ülök a koncerten, de én nem így fognám meg a dolgot.

Sokszor úgy érzem, a kritikaírók nem ismerik az elhangzott műveket.
Azt hiszem, az utca emberének vagy a másodlagos nyilvánosság véleményének a visszhangja sokkal jobban érdekli az embereket, mint a tudományos fejtegetés. A Bíró-féle időkben (a Népszava volt főszerkesztője) mondták nekem, hogy az emberek szívesebben olvasnak interjúkat, gyakorlatilag akkor szűnt ott meg a zenekritika. Bizonyos szempontból aranykor van még, bizonyos szempontból riasztó jeleket látok a potenciális közönség szempontjából és a zenei világban is. Nem vonzó már a zenei pálya, vissza fognak jönni a Händel-papák, akik a fiacskájukat inkább jogi pályára irányították-kényszerítették. (Folytatjuk)


Oldaltérkép