Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



3500 nap – A Gulag rabtelepei. A bolsevizmus népirtásának színtere

Szerző: keszeghy
2007. december 9. 14.43

 Menczer Gusztáv túlélő sokáig hallgatott, s ennek több oka is volt. 1990-ig érthető okokból Magyarországon nem lehetett a Gulagról szóló emlékiratokat kiadni. A rendszerváltás után pedig a kárpótlási hivatal társadalmi kollégiumát vezette 16 évig, folyamatosan. Nem tartotta volna illőnek politikai véleményét is hangoztatni, amikor állami tisztséget visel. Tehát 1990-től öncenzúrát vállalt, s a Szorakész (A Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete) vezetőjeként is csak sorstársai kárpótlásának szentelte életét. 2007-től azonban áttörheti a hallgatás falát, így jelentek meg visszaemlékezései.

Menczer Gusztávval többször találkozva, beszélgetve egy szellemileg friss, mélyen vallásos, humanista, a hazájáért és az elveiért elkötelezett úriembert ismertem meg. Az úriembert nem véletlenül hangsúlyozom, hiszen polgári neveltetése folytán így viselkedhetett gondtalan egyetemista fiatalként, akinek az életét kitölti a tanulás, a versenysport és a barátok, barátnők. És így viselkedik ma is, amikor honfitársai többségénél bölcsebben, az általunk el sem képzelhető poklok poklát megjárva meséli önmaga és társai lélekindító, hátborzongató történeteit. Nem rejti véka alá a mai politikai berendezkedésről vallott véleményét sem, hiszen mint a könyvben egy helyütt megfogalmazta: mi, akik annyi mindenen átmentünk, kitől, mitől félnénk?
Azt is elmondta, hogy nem akart abba a hibába esni, mint számos sorstára, akik túlzottan szenvedélyesen, az érzelmekre hatva mutatták be kálváriájukat. Ezt megtehette volna ő is, de tudatosan távolságot tartva, tömören írta le megpróbáltatásait – számomra néha túl tömören is. Az volt a célja, hogy a fiatalabb nemzedékekből minél többen tudjanak a sokak által felejtésre ítélt százezrekről, akikről a rendszer sokáig tudni/hallani sem akart, ki akarta őket radírozni a kollektív emlékezetből. Rögtön kijelentette azt is, hogy nem a haszonszerzés motiválta: egy fillér tiszteletdíjat nem kért könyvéért.
Kifejtette, hogy bár hivatalból is nagyon sok iratot át kellett néznie és ő maga is sokat kutatott (oroszul olyannyira jól megtanult, hogy hivatásszerűen fordított és tolmácsolt hazakerülése után), valószínűleg soha nem tudunk még csak viszonylagos pontosságú adatot sem adni a Szovjetunióba hurcoltakról és az ott elhunytakról. Mindenesetre ezt a számot megpróbálta több szempontból is megbecsülni, de a dokumentumok hiánya és a rendszer egyik jellemző sajátossága miatt – minél kevesebb bizonyíték maradjon – ez neki sem sikerülhetett. Kutatásai alapján azonban megállapította, hogy nagyságrenddel nagyobb lélekszámról van szó, mint az a legtöbb történelemkönyvben olvasható.
Fontos szempontnak tartja könyvében, hogy a saját története mellett bemutasson három másikat is. Így az olvasó nem egy-, hanem több-, rögtön négyoldalú áttekintést kap. Ráadásul azért is jó ez a szerkesztési elv, mert más korosztályú, társadalmi rétegből származó elhurcoltak visszaemlékezései kerültek egymás mellé. Hiszen egy – ma is élő – elhurcolt suhanc (Molnár György: Emlékezés az 1944–1954 közötti évekre) vagy egy éltesebb – 2002-ben elhunyt – katonatiszt (Kopácsy Zoltán: Vorkuta) egészen másként tekint vissza a megpróbáltatásokra, mint akár a sportoló, egyetemista Menczer. Kassay Kázmér írása már megjelent ugyan, de kis példányszáma miatt hamar elkapkodták (A vörös pók hálójában az arany Kolimán), ezért ebből az írásból is közöl részleteket – ezt tartja az egyik legjobb gulagos visszaemlékezésnek.
A megrázó, felháborodást keltő és olykor gyomorforgató visszaemlékezéseket a szerző kiegészítette a Szorakész Hírmondójából vett részletekkel, amelyeket külön fejezetbe rendezett. Ezek a cikkek a Gulag rabtelepeit megjárt túlélők utóbbi, rendszerváltás utáni éveiről tudósítanak, és nagyon tanulságos állapotleírások.
Önálló fejezetben írta meg a magyarországi politikai rabok és kényszermunkások kárpótlásának történetét is. Milyen nehéz volt évtizedek múltán hitelt érdemlően bebizonyítani valakiről, hogy valóban rabtelepeken töltött éveket, akár egy évtizedet vagy többet, hiszen mégha jóindulatot tapasztaltak is már a kilencvenes években orosz részről, a papírok, igazolások sokszor hiányoztak, itthon pedig évtizedekig „amnéziára voltak ítélve”: nem beszélhettek múltjukról annak ellenére, hogy sokukat már a hatvanas években rehabilitáltak. Volt, hogy tudatosan szabadultak meg e kínos örökség még sokáig kísértő bizonyítékaitól.
A könyv történészeket is érdeklő értékes része, kuriózuma a bő forrásanyag. Menczer Gusztáv számos dokumentummal igazolja állításait, az eredeti orosz nyelvű iratokat is megmutatva. A nevezetes Olafsson Placid atya, Pallavicini György vagy a mártírhalált szenvedett Kiss Szaléz rehabilitációs bizonyítványa ugyanúgy megtalálható, mint egészen extrém egyedi élettörténetek „utóélete”: több esetben egy évtizedes kényszermunkatáborhoz elég volt, ha valaki rossz időben, rossz helyen tartózkodott; közelebbről megnézett egy lelőtt katonai repülőgépet vagy védte a családját randalírozó vöröskatonáktól.
A szerző engedélyével a könyvből rövid részleteket idézünk:

[Csapnál, kifelé, 1945-ben:]
„…Csapon átköltöztünk a hatvantonnás, széles nyomtávú, zárt tehervagonokba. Az elhelyezés az eddigihez hasonló volt (három szekció, a rabok két-két szinten), csupán – ha jól emlékszem – nyolcvan főt zsúfoltak össze a vagon két szélső, elkerített részébe.
Sok mindent szívesen elfelednék, de legjobban azt a három hetet, amíg Csapról Harkovig eljutott a szerelvény. Étkezésre a szárított, vastagra szeletelt, napi 15–20 deka kenyér mellé sós heringet is kiosztottak. Szerencsére fizikai fájdalmat keltett még a szaga is annak a halnak. Így pár napig ellenálltam. A rabok ugyanis, akik megették a halat, vizet viszont a legtöbb őr nem osztott, üvöltöttek a szomjúságtól, amelyet a sós hal okozott. Néha kaptunk főtt, azonosíthatatlan ételféleséget is. Továbbá nagyon hideg volt és, legalább háromfajta féreg (tetű, poloska, bolha).
Amint megállt a vonat, valamilyen fakalapáccsal verték a vagonok alját és oldalát. Borzalmas volt, megszokhatatlan. A szerelvény, ismeretlen okból, több alkalommal 10–12 órát is állt. Akkor történt a »népszámlálás«, meg elvitték a halottakat is. A mi vagonunkban – ha nem csal az emlékezetem – a szállítás alatt 11 társunk pusztult el. Nem vagyok benne biztos, mert Sopron–Harkov között többször eszméletlen lehettem, a legkevésbé erre tudok visszaemlékezni.
Karácsony környékén érkeztünk Harkovba. A kiszállásnál, a vagonból történő leugrásnál összerogytam. A rabtelepig, illetve a barakkig tartó mintegy 400 métert egymást támogatva, vánszorogva több mint egy óra alatt tettük meg.”

[A Gulag rabtelepén:]
„…A politikai rabtelep lakója

Amikor 1949. január 1-je után a politikai elítélteket leválasztották a közbűntényesektől, akkor egy betűből és két- vagy háromjegyű számból álló azonosítót kapott minden »politikai pernahajder, fasiszta és népellenség«. Ezt legalább három helyen, a ruházaton kellett hordani. Közel öt évig én X1–98-as voltam.) Ezt a »névtelenségi«, jellegtelenségi szabályt azért tartottam fontosnak, mert akinek megismerték a nevét, ugyancsak rájárt a rúd. Mellesleg a smasszerek nagy része, ahogy feltételezem, a 8 osztályból legfeljebb a 3.-at járta ki, aztán túlkorosak lett. Jól jellemzi őket a következő eset.
Egyik alkalommal egy rab valahonnan elemelt egy fontos tárgyat. Smasszerek hada rohangászott a barakkokban és az udvaron, a kint lévők között, keresve a tettest. Egy napon bejött a kórházba egy szerencsétlenül naiv, nálunk dolgozó idős orvos. Egyre sopánkodott, hogy neki vége, felakasztják, főbe lövik. Kérdeztük, hogy mi történt. Nagy nehezen kinyögte, hogy aludt a barakkban, amikor durván, szitkozódva az egyik hírhedt szadista smasszer (Lópofájúnak hívtuk egymás között) megkérdezte tőle, hogy tudja-e, ki a tettes. Erre a mafla azt felelte, hogy igen. (Valóban tudta!) Szikrázó szemmel, ordítozva kérdezte a tolvaj nevét. A szerencsétlennek rögtön átvillant az agyán, ha megmondja, még aznap éjjel baltával szétverik a fejét. Ijedtében azt válaszolta, hogy Puskin, Alekszander Szergejevics!
A smasszer elrohant, az orvos meg a kórházban remegett, hogy ebből micsoda botrány lesz! Két napig hat–nyolc smasszer barakkszerte ismételte A. Sz. Puskin nevét, és csodák csodájára az istennek sem találták a halott nagy költőt! Végül valaki, a többinél műveltebb, talán egy tiszt, jól leszúrhatta ezeket a bornírtakat, s hogy a mundér becsületét is védjék, inkább abbahagyták a tettes felkutatását.
Tehát megszülettek a főbb stratégiai pontok, ezután »csak« az alkalmazás taktikáját kellett jól megválasztani. Idő és mód erre naponta többször is adódott.
A tajseti kórházból egy szállítmány rabot kellett az épülő Bajkál–Amur-vasútvonal építésére kísérnem. Amikor a kijelölt rabtelephez érkeztünk és a rabokat átvették, a szállítmányt kísérők parancsnoka közölte, hogy éjjelre maradjak ott, a következő nap jönnek értem. Ezen a rabtelepen találkoztam őrgróf Pallavicini Györggyel. Bizony, elég rozzant állapotban volt! Később hallottam, hogy meghalt.”

[Csapnál, hazafelé:]
„Búcsú a Szovjetuniótól – végre visznek haza

Mi a második csoportban, délelőtt érkeztünk Csapra. A szomszédos vágányon állt egy hosszú szerelvény MÁV felirattal. Úgy sírtunk, mint a kisgyermekek, ha elesnek, amikor megláttuk. Ez akkor, ott nekünk már a hazát jelentette. Rövidesen névsorolvasás következett, és átszálltunk a hazai személykocsikba. Megindult a szerelvény. Vitte a sok száz, nyolc–tíz évet lehúzott szegény magyar politikai rabot. A Tisza-híd közepén a vonat megállt. Ez volt az országhatár. Az orosz őrök hangosan búcsúztak, szerencsés hazatérést és mielőbbi felejtést kívántak. Újra elindult a szerelvény, mi meg elkezdtük énekelni a himnuszt.
A kocsik 2. osztályúak lehettek, nyílt peronnal, kint a vécé. Kis idő múlva egyik társunk kiment kezet mosni. Halálra vált arccal tért vissza. Elmesélte, hogy egy fegyveres katona áll kint, az oroszokéhoz hasonló egyenruhában. Köszönt, majd kérdezte tőle, hogy hová megy a vonat. A válasz az volt, hogy: »Kuss! Végezze el a dolgát, és indíts befelé! Ha még egyszer megmukkan, lövök!« Síri csend lett. Arra gondoltunk: lehet, hogy csöbörből vödörbe kerültünk?
Nem sokáig utaztunk. A megállást követően kék sapkás, váll-lapos katonák vették körül a vagonokat támadni készülő, csahos kutyákkal. Hangos parancs szólt, leszállás a menetirány jobb oldalán és sorakozó hármasával. Amint kiürültek a kocsik, a szerelvény kitolatott. Egy erdei megállónál álltunk, kutyás díszkísérettel. Valamivel előrébb olvasható volt a megálló neve: Nyíregyháza-Sóstó.
Vagy másfél kilométert gyalogoltunk fegyveres és kutyás kísérettel, majd egy kerítéssel zárt helyre értünk. A tó partján egy szállodaféle és egy kisebb épület állt. Ezt zárta körül kerítés és az őrség. Felkísértek – már fegyver nélkül – az elég nagy szobákba, ahol a földön lévő szalmán kívül semmi más nem volt.
Mi lesz velünk? Ki tudja!
Kis idő múlva lehívták a szobákból a volt szovjet, most már magyar politikai rabokat a földszintre, illetve az ebédlőbe. Kissé megnyugtatott a zöldségleves és a rántott szelet. Talán ilyen finomat azóta sem ettünk. Nem az íze miatt, hanem azért, mert újabb, picinyke reményt gyújtott meg.
Egy óra múlva ismét lehívták az udvarra a politikai rabokat.
Megjelent egy kék váll-lapos őrnagy. A bemutatkozásakor érthetetlen neve később vált ismertté: Ladvánszky Károly. Viszonylag normális hangon köszöntött minket, és a következőket mondta: »Néhány napot lesznek itt. Több kérdésből álló adatlapot kell igen pontosan kitölteniük. Arra a kérdésre, hova és kihez kívánnak eljutni, különösen pontos választ kérek. Ennek alapján megvizsgáljuk, hogy azon a címen lakik-e az, akihez menni szeretnének, vagy ha elköltözött, akkor mi az új címe.«
Nyomatékosan tudtunkra adta, ők tisztában vannak azzal, ki kicsoda és miért volt a Szovjetunióban. Erről azonban nem szabad beszélni, ha bárki megkérdezi, hogy milyen minőségben, akkor azt kell mondani, hogy hadifoglyokként. Mivel ők tudják mindenkiről, hogy kicsoda, ezért bárki is legyen az, aki ilyet kérdez, annak csak az igazoláson lévőt szabad mondani. Ezt kell az önéletrajzba is beírni.”

„…Újra Budapesten, kilenc év után

Mint egy világutazó az ismeretlen városban, úgy léptem ki a Nyugati pályaudvarról a térre. Amikor utoljára jártam itt, akkor Berlini, most Marx volt a neve. Érdekes változás! A háború sebeit magán viselő szürke házak, rozoga villamosok, furcsa autók. Szemben egy üzleten »Közért« felirat. Mi ez? Talán van »Magánért« is? Az emberek rohannak, egymást lökdösik, a magamfajta új hazával ismerkedőknek már a harmadik lép a lábára. Ez az a város, ahol én születtem? Mintha mindenki rohanna valahová, ahonnan nem lehet lemaradni!
Maradék pénzemből vettem egy újságot, Szabad Nép címűt. Félrehúzódtam, beleolvastam. Szinte minden második, harmadik szó ismeretlen volt. Jószerével elvesztettem a talajt a lábam alól. Átmentem Budára egy 6-os villamossal. Jött a kalauz, elővettem a négy forintomat, és kértem egy jegyet. – Milyet? – kérdezte. – Nem tudom! Végignézett rajtam, legyintett, és ment tovább!
Egy régi barátomat kerestem fel. Becsöngettem, az édesanyja nem ismert meg. Újra csöngettem. Erre résnyire nyitotta az ajtót, majd kitárta, rám nézett, és elsírta magát. Előkerült a család, a barátom is zokogott a vállamon. Először azt hittem, hogy valami nagy baj lehet, talán kihalt a családom. Nem, csupán borotválatlan arcom, csodálatos vattás kabátom és a nem éppen a legutolsó divat szerinti ruhám-cipőm váltotta ki ezt a hatást.”

A Gulag rabtelepei. A bolsevizmus népirtásának színtere című munka (rém)regénybe illő történetekből kerek egésszé összeálló korszakleírás értékes dokumentumokkal és évtizedekig követett (hiszen a szerző orvos is) utóélettel, jelenkori üzenetekkel; egyfajta mikrotörténelem világtörténeti összefüggésekbe ágyazva – egy nagyszerű ember tollából. A félmúlt egyes fehér foltjainak eltüntetéséhez kitűnő fogódzó.

 Menczer Gusztáv:
A Gulag rabtelepei
A bolsevizmus népirtásának színtere

Századvég, Budapest, 2007

Kötött, 296 oldal, 3360 forint
Tervezte Varga Júlia
Előszó Gyarmati György


Oldaltérkép