Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Album | CD-ROM | Életrajz | Elmés-nemes | Hangoskönyv, DVD | Kölyök | Könnyű | Szépíró | Természetes ]


Szeretetszakadékok
Máté Angi: Mamó

Szerző, fotó: leho
2011. január 25. 6.56

 Nálam előbb volt a tojás. Korábban került a kezembe Máté Angi sokszínű mesekönyve, a Volt egyszer egy, mint a Mamó. Utóbbi az első kötete, amivel rögtön nagy érdeklődést váltott ki a szép irodalomra fogékonyak körében, s melyért tavaly elnyerte a Bródy Sándor-díjat is. Ám mégsem e kitüntető cím, inkább a Volt egyszer egy különös világlátása, hangulata, nyelvezete miatt olvastam el a Koinónia Kiadónál megjelent kisregényt.

Milyen lehet Máté Angi? Morfondíroztam magamban október 22-én a Műcsarnok-beli díjátadóra menet. Nem tudtam elképzelni hagyományos (személytelen?) író-közönség kapcsolatban, ahogy a személyessége varázsütésre feloldódik-eltűnik. Az arcvonásait megjegyeztem a neten forgó néhány képről, de az élő első benyomás, a hang, a beszéd/felolvasás, a megjelenés mindig más, mint a rögzített, kimerevített pillanat. Akkor még nem ismertem a Mamót, de a Volt egyszer eggyel már levett a lólábamról.
Törékeny alkat, mosolygós, őszinte-mély tekintetű, az ember nem is gondolná (de gondolja), hogy felolvasásában nem túl hosszú élettörténetével milyen családi szeretetszakadékok szélire sodor.

Átveszi a Bródy Sándor-díjat Márton Lászlótól – kerítéslécen keresztül láttatva 

Jó ideig úgy hittem, vannak, akik nagyanyától születnek, vannak, akik anyától, innen vagy onnan. Magamról azt, hogy nekem csak nagyanyám van, vele élek a kék házban, tőle nő a hajam és ő csinálja a tejet.
Amikor kezdtem embereket, gyermekeket látni, úgy tűnt, mi valahogy nem olyanok vagyunk, mint ők. Azaz, külön-külön olyanok, mert Lidi néni is ráncos volt, mint mamó, meg én is olyan voltam, mint bármelyik ovis, de nekik anyjaik, meg apjaik voltak. Aztán megtudtam, hogy apám nincs, anyám meghalt. S ezt mamó úgy mondta, mintha nem akarná kiengedni a szájából, szorítósan s nem szeretett a szeme. Mindig azt gondoltam ettől, hogy egy kicsit valami közöm lehet ahhoz, hogy meghalnak az emberek. Mamó nagyon szerette a temetőket, meg a temetéseket. A temetéseket egy kerítésléc lyukán át néztük, persze kilógtunk a deszka mögül, de kit érdekelt, ha rezgett a hosszú emberek sora, bennük a fekete. Fekete cigányok, fekete trombita, fekete lábak a lovakon. Mind forogtak ott a léclyuk kerekében. Ilyenkor mamó kicsit boldog volt, hogy más is meghal, nemcsak Ilike, aki az én anyám.

Máté Angi 
 

Az én anyám erős volt. Van egy fényképem róla. Egészen felnőtt voltam, amikor a kezembe került. Már annyira nagy voltam és nagy volt bennem a felejtés, hogy nem is tudtam, engedjem-e, hogy ez a kép legyen az anyám. Mert semmi kép nem élt bennem. Ezért hát hagytam. Erős volt, mert emelgette a sorompókat. Ezt dolgozta. Erősen tekerte fel, ha jelzett a vonat. Egy kicsi vasutas házból ilyenkor előerősködött, tekert, megállt, a vonat továbbment, tekert. Nem tudom, szerette-e ezt csinálni. A képen nem látszik.
Volt férje, két gyermeke. A bácsi verekedős volt, a gyermekek sírósak. Ez sem látszik a képen. Nem fogják egymást, úgy, mint akikben sok a szeretet.
Anyám végül mégis szeretni kezdett valakit, aki csak jött egy vonaton, átment a síneken. Úgy ment tova. Úgy lettem én.
Akkor berakta magát meg engem egy kicsi szomorú kofferbe, s hazament anyám mamóhoz meghalni. Hagyta a verekedős verekedését, a sírósai sírását, a tekerést, csak engem vitt, letett a kék házban, sötétedett benne.
Mamó nézett rám, ahogyan később is, mindig, valami gyalázatot fújt körém a dühe, valami rossznak a jelét pökte rám, hogy mai napig ne tudjam, jó lehetek-e valakinek még. A kék háznak nem volt oldala, azaz nagyobb volt a lyuk, mint az oldal, odahúzta az ágyat, az betömte. Csak néha mutatta a lámpásban lebbenő láng, hogy közénk jött a kint.

Szegénység, nyomorúság

Az első fejezetet olvasta föl. Döbbent csend, ez a szöveg egyes szám első személyben, a szerző előadásában fejbe kólintja azt is, aki már jól ismeri. Aki pedig nem, az ül a székéhez ragadva, mintha villamos- lenne, s hiába az utolsó előtti percben jött kegyelem, a szíjak-pántok nem pattannak föl.
Annyira ismerős ez a világ, és annyira ismeretlen. A fejkendős, kendőcsücskös, kontyba feltekert hajú ősz nagyanyók, a kerítéslécek közüli leskelődés, a kapuk mögül vicsorgó kutyák, a virágok, méhek, hangyák, a frissen fejt tej illata, az égbe szálló hinta. És mégis világok választanak el az övétől. Erdélyi huszadik századi gyerekkori emlékeknél óhatatlanul felidéződik Sütő Andrástól a Gyermekkorom tükörcserepei. A nyelv és a táj rokon, a szöveg születése, gyökere azonban nem. A szegénység és a szeretet ordító hiánya nem magától értetődő páros. Ha nem is adatik meg mindenkinek az anyától kapott könnyű álom, a nagyanyák vagy valaki más ilyenkor őrangyalként legtöbbször az unoka mellett állnak. Legtöbbször. Máté Anginál nem, az ő hőse, ő, kénytelen volt a maga lábára álldogálni.

 
 Máté Angi

Máté Angi
1971-ben született Vajdahunyadon. Költő és prózaíró. Műveit többek között a Látó, a Kortárs és az Irodalmi Jelen publikálta. 2009-ben Volt egyszer egy város című meséjét Aranyvackor-díjjal jutalmazták. Első önálló kötete a 2009-ben a Koinóniánál megjelent Mamó, mellyel 2010-ben elnyerte – az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány 2009-es Debüt-díja és a Transindex 2010-es „év könyve” címe után – az Alexander Brody által, 1994-ben létrehozott alapítvány által kiadott Bródy Sándor-díjat. Az elismerést mindig az előző évben megjelent, az alapítvány kuratóriuma által (elnök: Márton László, tagjai: Mikola Gyöngyi, Saly Noémi, Balázs Eszter Anna és Mészáros Sándor) legjobbnak talált első kötetes prózaírónak ítélik oda. Második önálló kötete a Pagonynál megjelent Volt egyszer egy.

 

„A szegénység b… a nyomorúságot” – füleltem kiskoromban a keserű közmondást az ami a szívén szomszédasszonytól, arcára az évek sűrű barázdát szántottak, s nagyanyám már gardírozott is el tőle, ne halljak ilyen rondaságokat. Nem is értettem. Védett gyermekkor a mélyszegénységet nem ismerve, ép család, és persze szerető nagymama (aki olyan rétest nyújtott, hogy azóta is hiába keresem az ízét). Angi egyetlen kapcsa a világra, mamó pedig összeszorított foga között úgy préseli ki szülei bűnlajstromát, az élet gonosz mostohaságát, mintha azért neki, az ovisnak kellene vezekelnie.
Vezekel, a saját stációit járja a kék házban és körülötte. Kerítéslécek közül, növények, könnyfátyol mögül, titokban tekint a vágyott normális világra, ahol minden más, mint az ő univerzumában.

Tolakodtam az apró fejemmel be a világba, hadd tartozzam őhozzá.

Odaát apák, anyák, szerető mamók vannak, melegség, cukorka… Saját világot teremt magának, és ehhez egyedi nyelvet. Nem úgy gondolkodik, lát, mesél, mint más. De nem lehet például az ifjú, jómódú Krúdyhoz sem hasonlítani, noha ő is furcsa látásmódú, különc kölyök volt, hiszen más az alaphelyzet. Rejtekéből, kerítéslécei mögül másképp tör elő a hang, követelne helyet magának, mint megszoktuk egy átlagos prózánál. A kisregény (vagy szorosan összetartozó novellák együttese, visszaemlékezés) szeleteket mutat be ebből a gyermeki felcseperedésből, bebizonyítva, a kínok tűréshatárát egészen messzire ki lehet tolni. Mindenek ellenére, már mamó nélkül, de eljut legalább az iskoláig. Eddig avat be a mű.

Egy kicsit az is eszembe jutott, vajon én én leszek-e ezentúl, vagy már egy másik valaki, így, mamó nélkül.

 Máté Angi dedikál

Mi volt előbb, az élethelyzet vezette ehhez a látásmódhoz, az érzelmek finom húrjainak biztos kezű letapintásához, vagy már eleve ilyen lírikusi érzékenységgel nézte a világot kerítéslécei közül, s e nem könnyen feldolgozható benyomások csak még inkább fokozták ezt – nem tudom eldönteni. De nem is lényeges, hogy Máté Angi szépíróvá fejlődésében a tyúk-e a meghatározóbb, vagy a tojás. Egészen egyedi, üde nyelvi tengerében az elbeszélt-felfedett kínok ellenére öröm újra és újra megmártózni.

[Mamó szépen felöltöztetve kiállította a temetőbe minden november 1-jén, hogy megszánják az árvát:]
Aztán lett minden: járultak a népek, mintha lerónivaló sajnáljaik lennének.

Ott is utolért mindig mamónak a korcbaszedett arca: Nemzetközi Nőnapkor ott álltak a legszebb anyákok, a legszebb fejükkel, ruháikkal, nagy húsvétszag volt…

 A lélekszorító történetet archív felvételek szakítják meg, melyek egy lap két oldalán ugyanazt mutatják, az egyiken fekete-fehéren, a másikon fehér-fehéren, még a fekete színt is kihipózva belőle, mindössze a sejthető szürke kontúrokkal. Nagyon régi pszichológiaszemeszter jut eszembe: ott azt tanultuk, hogy az elnyomott gyermeki lélek sokszor átlátszónak rajzolja magát. A szokatlan illusztrációs technika tovább árnyalja ezt a különös világot.

Máté Angi: Mamó

Koinónia, Kolozsvár, 2009

Kötött, 113×180 mm, 120 oldal, 2400 Ft
ISBN: 978-973-165-004-3


Oldaltérkép