Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Iskola a határon – Kettős jubileum a Mérei Ferenc-iskolában
Türelem, megértés, bölcsesség

Szerző: Mika Róbert

Az iskola valóban a határon van. A XI. kerületi Albertfalva déli részén, szemben az Elektromos Művek telephelyével, a Savoya Parktól nem messze. Idén kettős jubileumot ünnepel, tíz éve vette fel Mérei Ferenc nevét, és 50 éve alapították. A Mérei Ferenc Általános Iskola barátságos és fiatal igazgatójával, Szőke Lászlóval beszélgettünk.

– Iskola a határon? Képletesen is?
– Nem! Egyelőre nem, és nagyon remélem, hogy soha nem is lesz határeset. Ez egy olyan iskola, amely a rendszerváltáskor olyan hátrányba került, melyet csak nagyon sok munkával vagyunk képesek leküzdeni.

– A rendszerváltás intézményeket is válságba sodort. Pedig azt gondolnánk, hogy a szabad iskolaválasztás és az oktatási intézmények kikerülése a minisztériumi felügyelet alól egészséges versenyhelyzetet teremtett.
– Két részre bontanám a kérdést. Egyrészt, felelősség terheli az iskolát, hogy nem mérte föl kellőképpen és elég gyorsan a területen lévő erőviszonyokat.

– Ebben az időszakban még nem ön volt az igazgató…
– Ez igaz, de lehet, hogy ez sem sokat számított volna. A rendszerváltás előtt egy igazgató csak annyira foglalkozott a gazdasági megfontolásokkal, amennyire elkerülhetetlennek látszott. Inkább szakmailag vezette az intézményt. Pedagógus volt inkább, mint gazdasági szakember. Ez azóta gyökeresen megváltozott, ma kénytelen egy személyben menedzser, marketingszakember és csak harmadsorban pedagógus, szakmai vezető lenni. Erre az iskola nagyon későn jött rá, addig a riválisok már régen megelőztek minket.

– Más intézmények jobban alkalmazkodtak a körülményekhez?
– Nagyobb volt a hátszelük, és talán szerencsésebbek is voltak. Amíg mi a szervezeti átalakítással voltunk elfoglalva, addig a többi intézmény nagy előnyre tett szert. Az egyik iskola maximálisan kihasználta, hogy egyházi tulajdonba került, és meglovagolva a „divathullámot” szinte megerőltetés nélkül töltötte fel létszámát. A másik iskola pedig kilobbizta magának, hogy egyben gimnázium is legyen. Természetes, hogy mindkét esetben olyan pluszokat mutattak föl, amivel mi nem tudtunk versenyre kelni. Mi lettünk a maradék – ez a másik nagy probléma –, amellett, hogy területileg hozzánk tartoztak a Vöröskereszt menekültotthonának gyermekei, valami furcsa meggondolásból a hozzánk legmesszebb eső, mostoha körülmények közt lakó telepi gyermekekkel is nekünk kellett foglalkoznunk. Persze a hír gyorsan terjedt – ha némi alapja volt is –, s a rémhíreket nem lehetett megállítani. Így még azok is elhagytak minket, akik nem ebbe a körbe tartoztak. Bár a telepet felszámolták, a Vöröskereszt pedig megszüntette a menekültotthonokat, természetesen sokkal nehezebb visszaszerezni az iskola hírnevét, mint elveszíteni. Szerencse, hogy ami itt történt a csaknem másfél évtized alatt, előnyünkre válhat és vált.
 

– Érdekes ez egy kívülálló számára. Meg tudná magyarázni?
– Sokan úgy képzelik, hogy ilyen körülmények között a leghatásosabb módszer a kemény, szinte katonás fegyelem. A fegyelem valóban fontos dolog ebben a helyzetben, de a tolerancia talán még ennél is fontosabb. Együtt kellett élnünk olyan helyzetekkel, amikor azt sem tudtuk, mit mond a gyerek, vagy olyan reakciókat kezelni, amelyek egy szocializálódott gyermeknél elő nem fordulhat. Nem véletlen a Mérei Ferenc név választása. Nekünk nemcsak tanítani, hanem a gyermekek lelkét kellett megismernünk. Büszkén mondhatom, hogy az egész tanári kar egymást segítve tanulta meg és alkalmazta, miként kezeljük ezeket a gondokat. Ehhez olyan módszertant kellett találnunk, amivel képesek vagyunk teljesíteni a tantervet. Az említett szerencse a szerencsétlenségben, hogy a két speciális terület megszűnésével, kis létszámú osztályokat tudtunk elindítani, így pedagógusaink jó körülmények között tudják begyakorolni ezeket a tanítási módszereket. Kezdetben ez 2-3-szoros terhet ró a kollégákra. Kemény feladat, de sokuknak már megvan a megfelelő rutinjuk, hogy egy komolyabb létszámú csoportot is felvállaljanak.

– Amikor benéztem egy másodikos osztályterembe, nem hittem a szememnek. Az asztalok egymással szemben, az egyik oldalon egy hatalmas mesélőfotelben a tanító néni, körülötte a gyerekek ülnek, ki kis padon, ki csak úgy a szőnyegen, és elmélyülten hallgatják a mesét. Mik ezek a módszerek?
– A kisiskolásnak van egy nagyon jó tulajdonsága, elkezd kérdezni. Őt az érdekli, hogy a zöld fűből miként lesz fehér tej. Önnek ebben az esetben két választása van, mindkettő ugyanarra vezet. Vagy azt mondja, hogy még kicsi vagy, úgysem értenéd, vagy elkezdene beszélni az enzimekről, kémiai folyamatokról. A gyermek mindkét esetben csalódott lesz. Azért kell a pedagógus, hogy ezeket a helyzeteket a gyermek képességeinek megfelelően kezelni tudja. Azzal, hogy egymással szemben ülnek a gyerekek, arra ösztökéljük őket, hogy kommunikáljanak egymással, ugyanakkor fontosnak érezzék magukat és megismerjék a közös munka értékeit. A kommunikációt nagyon lényeges, sarkalatos pontnak tartjuk. Nálunk nem (minden esetben) kötelező a néma csend, sőt úgy gondoljuk, hogy a tanulók így beszélgetve, egymástól ellesve könnyebben sajátítanak el bizonyos dolgokat. Kommunikáció a gyermekek között, a pedagógus és a gyermek között, szülő és pedagógus között.
Nálunk a szülő bármikor bejöhet, bekísérheti csemetéjét. El fog ugyanis jönni az az idő, amikor a gyermek már nem fogja igényelni a szülő úgymond ajnározását.
Konkrétan, elkezdtük a Lépésről lépésre programot, aminek lényege, hogy a gyermek megértse, meghallgassa mások véleményét, elmondhassa a saját véleményét, információt szerezzen, azaz megtanulja a tananyagot, és információt adjon át társainak, azaz segítsen nekik. Ez az alapja a projektoktatásnak, amikor is a gyermekek között, képességeik szerint megosztjuk a feladatokat. Ezek a kooperatív technikák biztosítják, hogy a tanuló motivált legyen és szeressen tanulni. Törekvéseinket igazolva látjuk abban, hogy a módszereinket tanítóképző főiskolák és alapítványok külföldi vendégei is tanulmányozzák, gyakran fogadjuk őket.

– Feladatorientált módszerek, kommunikáció… Erről a PISA-felmérés lehangoló eredménye jutott eszembe.
– Amikor 20-25 éve a különböző nemzetközi felmérésekben igen előkelő helyen végeztünk, mindenki úgy gondolta, nincs baj az oktatási rendszerünkkel. Ezek a felmérések azonban a lexikális tudást mérték, amiben akkor valóban jók voltunk. A PISA-felmérés már nem ezt a képet mutatja. A magyar gyermekek egy része nem is értette, hogy mit kérdeznek tőle. Sarkítva a dolgot, régen az volt egy ilyen feladatlapon, hogy 2+2 mennyi, most azt kellene tudni, hogy két alma és két körte összesen hány gyümölcs? Mi azt szeretnénk, ha mind a két feladatot természetes egyszerűséggel oldanák meg tanulóink. Ezért alkalmazzuk e módszereket, amelyek lehet, hogy nem hoznak rögtön látványos eredményeket, de nem is használják ki a gyermeket a látszólagos siker érdekében. Ennek nincs helye a közoktatásban, ezt elitképzésnek nevezik. A felismeréshez azonban hiányzik a szakmai támogatás, a kontroll.

– Érdekes, nekem nem hiányozna, hogy a nyakamra küldjenek valakit, hogy ellenőrizzen.
– Természetesen nem erről van szó. A rendszerváltás egyik következménye volt, hogy megszüntették a tanfelügyelői intézményt. Azaz nem teljesen, mert bárki kérheti, hogy szálljanak ki és adjanak tanácsot. Ez azonban kevés. Egy-egy iskola nem tudja felmérni, hogy hol tart, jó úton halad-e. Franciaországban ez ma is komoly intézmény, legalább 25 éves pedagógusi múlt, nyelvtudás, elkötelezettség kell ahhoz, hogy valaki tanfelügyelő legyen. Az ő szava szent és sérthetetlen. Ha ő azt mondja, hogy rossz úton halad a tanítás, vagy valaki nem felel meg mint tanár és nem lát változást, akkor komoly következményei lesznek, akár elbocsátás is, és ezzel a gyermekeket, az országot védik. Ha azonban úgy látja, hogy hasznos, amit végeznek, akkor azt propagálja más iskolákban és a minisztériumban is.

– A minisztériummal milyen a kapcsolatuk?
– Az a faramuci helyzet állt elő, hogy közvetlen kapcsolatunk nincs. Az anyagi eszközöket a kerülettől kapjuk, ő pedig fejkvóta alapján kapja a tárcától. A pluszpénzekre is a kerületnél pályázhatunk. Ez alapvetően nem lenne gond, ha azok a milliárdok, amit a minisztérium felmutat, eljutnának az iskolákhoz. Azonban ennek csak a töredékét látjuk. Szakmailag is akadnak gondok. A kétszintű érettségi esetében azt nyilatkozták, hogy megkérdezték a pedagógusokat is. Engem és kollégáimat, valamint a környezetemben élőket viszont nem kerestek meg. Amit végül is kapunk, egy tanterv, az összes többit nekünk kell ehhez igazítanunk. Tantervből van elég, s minden kormányzati ciklus alatt újabb és újabb ötletekkel áll elő a minisztérium, de hiányoznak azok az ötletek, amik most például a skandináv országokat a PISA-felmérés során európai oktatási nagyhatalommá tette.

– Például?
– Svédországban hoztak konzervatív módon egy liberális törvényt. Paradox, de egy tollvonással elrendelték, hogy a gyerekek a tanítás egyharmadában játsszanak. Ez a gyerekek természetes viselkedési formája, nem 6-8 órát vigyázzban ülni a padokban. Mert játékosan is lehet tanítani, gondoljon csak az angol ábécét tanító dalocskára vagy a fizikai, kémiai kísérletekre. A játék és a tanítás nem egymással szemben álló fogalom. Ma a svédek az oktatás elitjébe tartoznak.

– Ha már a minisztérium nem kérdezi meg: mi a véleménye a „kiegészítő” tantárgyak osztályozásának kérdéséről?
– Nem törölném el az osztályzatokat. Meg is magyarázom. Vannak gyerekek, akik képességeikben csak gyenge szintet tudnak elérni a főtantárgyakból, de azzal, hogy lehetőséget adunk nekik, hogy egy kiemelkedő jegyük legyen ezekből, illetve a bizonyítványában, például testnevelésből, már nemcsak a többiek előtt nem érzik magukat megalázottnak, hanem egyfajta ösztönzést is kapnak. Fontos, hogy ők is lehetőséget kapjanak a kiemelkedésre. Nem vagyunk egyformák, a lányok előnyben vannak íráskészségben, mégsem kell megszüntetni ezért a koedukációt. Ugyanakkor megértem a probléma felvetőit, de a pedagógusnak tudnia kell kezelni a problémát. Egy olyan gyermektől, akinek nincsen hallása, nem szabad megkövetelni, hogy tisztán skálázzon, egy túlsúlyos gyermektől, hogy x másodperc alatt fusson le 100 métert. Helyette lehet feleltetni Kodályról, értékelni lehet az igyekezetet, vagy tarthat kiselőadást a színek világáról rajzórán.

– Feltűnt nekem, hogy ebben az iskolában mindenki mosolyog és barátságos…
– Örülök neki, másoknak is föltűnt. Emberileg talán erre vagyok a legbüszkébb! Nagyon sok gondja van az embereknek, tanároknak, gyermekeknek, de egymásra vagyunk utalva, együtt, egymásért kell dolgoznunk. Tegyük ezt úgy, hogy közben valamiféle bíztatást olvasunk ki egymás szeméből, mosolyából. Az oktatásnak nemcsak a tananyag leadása a feladata, hanem az is, hogy kibontva a gyermek képességeit, egészséges lelkületű, saját tulajdonságaival tisztában lévő, magabiztos, kommunikálni képes embereket indítson útjára. Rendezvényeink is az összetartozást, a közös élményt mutatják. Nem szó szerint idézve, az egyik kecskeméti főiskolai tanár mondta egy konferencián: „Képzeljék el, ha az orvosok ugyanúgy gyógyítanának ma is, mint évszázadokkal ezelőtt. Ma hazánkban ez történik az oktatásban.” Ezen változtatni kell, és mi, úgy gondolom, jó úton járunk, 10-15 évvel megelőzve az általános felismerést. Sokan még nem értik, és ezt mi most hátránynak érezzük. Nem mondom, hogy ez az egyetlen hatásos recept, de a jelenlegi, sokszor abszurd helyzetből egy kivezető út lehet.

– A számos gond mellett jut idő a kultúrára?
– Igyekszünk a magunk módján és a lehetőségekhez mérten a kultúrához is közelíteni a gyermekeket. Múlt évben avattuk fel a Mérei Galériát az iskolánkban. Nemrég új kiállítást nyitottunk rajzainkból. Énekkarunk létszáma is egyre nő, ahogy lelkesedésük. Mind többen szeretnének táncolni, ünnepségeink egyik fénypontjává váltak. Rendkívül büszkék voltunk arra, hogy nemrég sikert értünk el egy arab kislány személyében a kerületi helyesírási versenyen! Úgy gondolom, ezek a momentumok mind azt mutatják, hogy a kultúrának nagyon fontos szerepe van a gyerekek nevelésében.

– Befejezésül hadd kívánjak az iskolának még legalább ennyi évet, hogy a jövőben megünnepelhesse centenáriumát is.

Szőke László

1964-ben született a XI. kerületben kerületben. Általános és középiskolai tanulmányait is itt végezte. Kis kitérő után, 1990-ben szerzett diplomát az ELTE Általános Iskolai Tanárképző Főiskolai Kar matematika–kémia szakán. Még ebben az évben az iskola tanára lett, és megkezdte tanulmányait a Veszprémi Egyetem kiegészítő kémiatanári szakán. Középiskolai tanári végzettségét 1993-ban szerezte. 1994-ben, amikor az iskola névadói pályázatot hirdetett, Mérei Ferencet nevezte meg, így kapta az intézmény a Mérei Ferenc Általános Iskola nevet. Ekkor lett igazgatóhelyettes. Az 1997/98-as tanévben az ELTE Tanárképző Kara kémia tanszékének megbízásából főiskolai hallgatók gyakorló tanítását irányította mint vezetőtanár. 1998-ban pályázta meg az intézményvezetői posztot, azóta irányítja az iskolát. 1997-től a BME közoktatási vezetőképző szakán folytatta tanulmányait, majd 1999-ben szerezte meg újabb diplomáját. Azóta is számos továbbképzésen, tanfolyamon, tréningen vett részt, úgymint pedagógiai értékelési szakértés, kooperatív tanítási-tanulási technikák, projektoktatás, vezetői funkciók változásai, angol nyelvi képzés, stb. 2002-ben közoktatási szakértőként felkerült az országos szakértői listára. 1993-ban nősült, két gyermek édesapja.


Oldaltérkép