Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Kifelé a ködből?
Jakus Ildikó – Hévizi Ottó: Ottlik-veduta

Szerző: Fűzfa Balázs
2005. március 9. 05:34

 A Jakus–Hévizi szerzőpáros munkája többszörösen szokatlan, rendhagyó könyv. Jakus Ildikó figyelemre méltó tanulmányokat tett közzé Ottlikról a kilencvenes évek első felében, érdeklődése azonban később másfelé fordult, majd pedig tragikus-fiatalon elhunyt (mindezt az előszóból tudjuk meg). Hévizi Ottó egyfelől az ő munkáját igyekszik „befejezni”, másfelől azonban – erőteljes filozófusi énjén átszűrve – egy rendkívül izgalmas, eredeti Ottlik-olvasatot ad munkájában (az a rész, amelyet ő jegyez, önmagában is megálló, könyv terjedelmű munka).

Hévizinek több vonással sikerül gazdagítania az Ottlik-arcképet. Újat hoz mindenekelőtt és általában a szemléletmód maga, az egész esszétanulmányt átfogó „nyomozói” attitűd – vagyis az Ottlik-művekkel kapcsolatban mind ez idáig szokatlan magatartás. Bár az a fajta mondénség, amely Ottlikot mindig is eredendően jellemezte, ama léhaság, melyet ő elengedhetetlennek tartott irodalomhoz és léthez egyaránt, mindig elhitette velünk: lehet, hogy tényleg nem muszáj (csak) Tolsztojt és Dosztojevszkijt olvasni, lehet, hogy Maugham a legnagyobb író, s az is lehet, hogy csak alig lemaradva követi őt Verne Gyula… 

A rendhagyó ízlésű Ottlik – aki amúgy, „mellesleg”, „a világ legnagyobb bridzsjátékosa” volt (az olasz Panorama című lap Györe Balázs idézte nekrológja szerint – Györe Balázs: Fehérre fehér [3., befejező rész], Magyar Napló, 1993/12., 7-8.), tehát írónak is meglehetősen különös személyiség – most egy olyan könyvben láthatja meg önmagát, életének városlátképét („vedutáját”), amely legalább annyira szokatlan az irodalom(tudomány) felől nézve, mint az Iskola volt különös – meglehet, sokáig észrevétlen – jelenség a szépirodalom berkeiben az 1960-as években. Hévizi Ottó elsősorban azt mondja el s igyekszik bizonyítani, hogy az életmű feltárásában előrehaladva egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy bármi is véletlen lenne az Ottlik-textusokban. Sőt, mivelhogy jelentős részben a másik nagyszöveggel is foglalkozik, azt is megállapítja: „kezdenek a jelek ellentmondani annak, hogy a Buda koncepciótlan, strukturálatlan mű lenne” (241.).  

Ez az amúgy kiváló kísérlet-könyv (vagy könyvkísérlet) azonban sokkal gondosabb szerkesztői munkát igényelt volna: a bosszantó, javítatlanul maradt helyesírási hibák, elütések sokasága közül is kiemelkedik, hogy kétszer (ha ez egyszer történne, nem tennénk szóvá) Sár és köd címszóval aposztrofálódik az Iskola a határon második része (137., 250.) (a 286. oldalon már helyesen szerepel), melynek címe tudvalevőleg – s nemcsak tudvalevőleg, hanem a regény két alapszimbólumát hangsúlyozva – Sár és hó. Mindezek sajnos némi hevenyészettségre utalnak, s ezzel annak értékét is csökkentik, ami a könyv valóságos nóvuma. Eme hibáktól eltekintve izgalmas, olvasmányos munkát kapunk kézbe a maga műfajában – bár Hévizi Ottó összességében csak részben visz bennünket közelebb az Ottlik-szövegek irodalomtudományt érintő titkainak megfejtéséhez (persze, állapítható meg ezzel szemben, nem kell/lehet okvetlenül mindent irodalomtudományilag megfejteni). Rengeteg adatot, asszociációt begyűjt és elraktároz szövegterében a szerző, száz és száz ötlet lehetőségét villantja föl, de kevéssé rendszerezi azokat, kutató elméje máris röppen tovább. Logikája villódzó, a természettudományoktól (természetesen) a filozófiáig ível – valamelyest hasonlíthat Ottlikéhoz, ám számunkra nem válik világossá, hogy ama kérdezéstörténet felől, amelyet megrajzolni igyekszik, húzhatók-e valóban mély párhuzamok az irodalomtudomány kérd(ez)éshorizontjai felé. Amit leginkább megtanulhatunk tőle, az – meglátásunk szerint – a játék, az önfeledt szellemi izgalom forrásának megtalálására való képesség. Talán épp valami bridzsszerűség…

Hévizi Ottó méltó emléket állított Jakus Ildikónak ebben a társalgó-társalkodó könyvben (formailag is mindvégig beszélget Ildivel). Reménykedjünk benne, hogy élethalál-nyomozása legvégén mégiscsak kifelé tekinthet ő is – és vele mi is – ama ottliki–kőszegi–velencei ködvilágból.

Jakus Ildikó – Hévizi Ottó: Ottlik-veduta
Pozsony, Kalligram, 2004

(A recenzió hosszabb változata megjelenik
az Életünk című folyóirat 2005. áprilisi számában.)
 


Oldaltérkép