Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Születésnapra – Sebő Ferenc köszöntője a Hagyományok Házában

Szerző: Papiruszportál
2006. március 26. 12.22

 Kárpát-medence-szerte sok helyütt, többféle rendezvénnyel ünnepelték egyik legnagyobb zeneszerzőnk születésnapját. Március 25-én a Hagyományok Háza – a többitől egy kicsit eltérő módon – olyan ünnepi műsorral emlékezett Bartók Béla születésének 125. évfordulójára, amelyben a hangsúly Bartók népzenei gyökerein, gyűjtésein volt. Sebő Ferenc itt elhangzott köszöntőjét olvashatják.


„Szeretettel köszöntök mindenkit a mi Bartók-műsorunkon!
Felmerülhet a kérdés, hogy az életműben miért csak a népzenével foglalkozunk. Egyrészt azért, mert ez a mesterségünk, nyilván minket az életműnek ez a része érdekel leginkább. Másrészt van egy másik okunk is rá: a szakemberek, akik Bartókkal foglalkoztak mind ez idáig, a zenetudósok, akik főleg a zenét elemezték, valahogy egy kicsit úgy álltak a kérdéshez – kicsit ironikusan mondom –, hogy megbocsátották Bartóknak ezt a rögeszméjét, hogy népzenét gyűjtött, gyűjtött lepkét, bogarat is. Istenem, zseniális ember, gyűjtögető! Emiatt egy kicsit a népzenei tevékenysége skatulya maradt a nyugati kutatás számára, ami külön dolog, Bartóknak megbocsátjuk.
Én azért azt el szeretném mondani, hogy egy zeneszerző ennyi munkát nem fektet ilyesmibe, ha ihletet keres, azt elég neki hallani, egy-két példát vehet innen-onnan, nem kell neki három-négy szekrényt teleírni támlapokkal! Nem kellett volna neki elmenni ezerszámra gyűjteni a felvételeket, nem kellett volna neki tárgyakat gyűjtenie, mert azt is gyűjtött, nem csak zenét. Ideje elgondolkodnunk azon, hogy ez az ember nemcsak zeneszerző volt, és nemcsak zeneszerzői ihletének a kiépítéséhez használta föl a népzenét, hanem magyar kultúrember is volt, aki rádöbbent a munkája során arra, hogy ez egy magyar kultúrkincs, amiből nekünk táplálkoznunk kell, és ebbe  nagyon-nagyon sok munkát fektetnünk. Nyilvánvaló, hogy nem egyedül csinálta ezt, ő is beállt abba a folyamatba, ami már az 1880-as években elindult, és amelynek az egyik fénylő csillaga Vikár Béla volt, aki 1896-ban elsőként gyűjtött fonográffal és gyorsírással népzenét, ami akkor világelsőséget jelentett; nem is időben, hanem technológiában. Ezzel a Vikár Bélával találkozott Kodály Zoltán, és hallgatta végig a gyűjteményét, őt tanította meg Vikár a fonográf kezelésére. Ez a két fiatalember akkoriban ismerkedett össze, és akkor egyből összekattantak, hogy itt van egy feladat, a magyar társadalom nem ismeri a saját hagyományait: fel kell tárni!
Ezt meg is tették, mindegyik a maga módján, kinevelték azt a generációt, amelyik szépen vitte tovább a stafétabotot, és igenis fel kell hívni rá a figyelmet, hogy világszínvonalon, világelsőként végezték szakmai munkájukat, olyan gárdát neveltek ki, egészen a mi napjainkig, amelyből könnyű volt nekünk táncházat csinálni. Ugyanis olyan módon feltárták, olyan szépen feldolgozták, olyan mennyiséget gyűjtöttek ebből az anyagból, hogy ez tovább folytathatóvá vált. Nem kellett a múzeumban maradjon, érdekességként föltűzve a gombostűre.
A mennyiség itt átcsapott minőségbe, és egy olyan szakmai tudás adódott tovább és tovább, és mindig gyarapodott Vikár Bélától egészen Martin Györgyig, Pesovárig – azt hiszem, erről keveset beszélünk –, hogy ez világszenzáció. Ez a hagyományozódás, mert ugye ez is az, hogy az előző generáció átadja a tudását a következőnek, és ezt továbbvitték; ez a hagyományozódás azt jelenti, hogy nem vesztek el az értékek, tovább gyarapodtak, állandóan hagyományozódtak. Bár a politikában, bár a gazdaságban sikerült volna ezt megcsinálni! Semmiben nem sikerült nekünk, csak ebben az egyben. Ennél nagyobb kultúrkincsünk nincs is nekünk a világon.
És meg egy gondolat, Bartókot idézném, amikor belemerült a parasztzene tanulmányozásába. Kezdetben a kor szellemi elképzelései, a kornak a levegőjében lévő kérdések izgatták: Mi a magyar? Gondoljunk arra a századfordulóra, amikor éppen a katonaság nyelvéről ment a vita a parlamentben, és Bartók is zsinóros mentében járt, és azt írja levelében anyjának Pozsonyba – németül szoktak beszélni a családban –: „Beszéljetek magyarul! És Elza nénémet pedig ezentúl Böskének fogjuk nevezni!”
Hozzá kell tenni, hogy ez nemcsak az ő személyes hobbija volt, ez a korban volt benne. A nagy gazdasági fellendülés korában, a kiegyezés után, amikor Budapestet évek alatt felépítették, amikor „egy-két” év alatt behálózta a vasút az egész Kárpát-medencét, amikor az ipar elindult, az embereknek kezdett jobban menni, amikor jó dolog volt magyarnak lenni, nem volt olyan erőltetett dolog, mint ahogy pillanatnyilag tűnik az embernek. Magyarnak érezték az emberek magukat, mint ahogy Bartók Béla is magyarnak, a kérdés csak az volt számára, hogy mint zeneszerző, aki egy helyzetbe született, a romantika végén, amikor már eléggé elkoptak ezek a zenei eszközök, se a Brahms, se a Wagner vonala nem volt követhető, hogy akkor most mire támaszkodjon, ha ő a nemzeti hagyományokhoz is hű akar lenni. Számára ez fontos volt, nem szokták emlegetni.
Elkezdte tanulmányozni ezt a zenét, amellyel – mai észjárásunk szerint, tegyük hozzá – tulajdonképpen jócskán megelőzte a historikus zenejátszás divatját. A népi zenék között  kezdte keresni valójában a romantika előtti világnak az ízlésvilágát, előadói stílusát, dallamait, dallamsorait. Ő akkor eben egy frissítő, új világot látott, ez nem olyan különleges dolog, ha belegondolunk, hogy reneszánsz művészek is az ezer évvel korábbi antikvitáshoz nyúltak vissza, hogy megújítsák az előző korszak elhasznált eszközeit, a művészetben ez mindennapos. Bartók ki is jelentette, hogy minden művészetnek joga van ahhoz, hogy egy előző kor művészetében gyökerezzék. Miért ne juttathatnánk mi a népművészetet ehhez a szerephez? Világosan leírta.
Az ő korában az a kérdés, hogy „mi a magyar?”, nagyon veszélyes dolog volt, mert a magyarok nem ismerték saját hagyományukat. Amit mi „nemzetinek” nevezünk, azt az egész „nemzeti mozgalmat”, amit a romantika hozott magával, úgy lehetne mai kifejezéssel mondani, hogy nemzeti szintű globalizáció volt. Egységesíteni akarták a hagyományt a mozgalom számára, hogy mindenki tudjon mindent, a dalt, a nyelvet, a táncot. Ezt a hagyományok nem szerették annyira, mert a hagyományok sokkal gazdagabbak, változatosabbak, és nem negyven év történetéről szóltak, hanem 800-900 év történetéről. Amikor Bartók Béla mentében ment ki az utcára, akkor még ő is azt hitte, hogy ez a magyarság. De amint belemerült a népművészet megismerésébe, ahogy teltek az évek, s a támlapokon emlékeit jegyezte le, járta a vidéket, s megismerte a magyarokat, a románokat, a szlovákokat, neki összeállt a kép: ez a hagyomány sokkal gazdagabb annál, mint amit bárki is elgondolt.
Azt gondolom, úgy kellene fogalmazni, hogy neki nem a magyarsága változott meg, hanem a magyarsága differenciálódott. Ő művelt magyar akart lenni, aki tudja a saját múltját, tudja azt, hogy mi történt előtte, és azt is tudja, hogy ez a hagyomány hogyan működik, hogyan használták, hogy terjedt, hogyan vették át másoktól, milyen kölcsönhatásban volt más népek zenéjével. Azt hiszem, hogy ennél korszerűbb üzenete ma sincs számunkra Bartók Bélának!
Nekünk sikerült, azt hiszem, hogy ezt a dolgot így nézzük. Az egész történetünket látva, ismerve, művelt módon kell ma magyarnak lenünk, összefogva a többi nép hagyományával s a többi néppel is. Bár a politika is követni tudná ezeket a gondolatainkat! Mi Bartókra esküszünk így.
Most elmondom egy mondatát, mely a szomszéd népek és a magyarság népzenéjéről számol be Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje című tanulmányában, ami persze azért született,  mert a magyarok is támadták őt, hogy „ez nem is magyar”, amit ő elővesz, „ez csúnya”, „ez ilyen…”, „ez olyan…”. Természetesen a magyar gondolat szemszögéből nézték ezt a kérdést, s neki bizonyítania kellett, hogy ez létező valami, amit ők gyűjtenek, nem ők találták ki, amivel megvádolták őket. A következőket írja Bartók Béla: 25-30 évvel ezelőtt szomszédaink megvádoltak bennünket azzal, hogy nincs is igazi magyar falusi zene és tánc. Én harminc évet szántam arra, hogy ezt a kérdést megvizsgáljam, és most, ezután az elvégzett, nagy munka után kijelenthetem, hogy igenis van magyar falusi hagyomány, ez a mi magyar nemzeti kincsünk, és ez olyan magyar, amit nem a szomszédainktól vettünk át, hanem amit mi adtunk nekik.
Eddig jutott Bartók Béla a maga szerény modorában tudományos kutatásainak vizsgálatában, és persze több helyen leírta utána, hogy ez a hagyomány, ami a Kárpát-medencében ránk maradt, ez nagyon-nagyon közös takaró, mindegyik régió egy másik szeletét őrzi. A mi dolgunk, hogy ezt összerakjuk, és bebizonyítsuk ezzel Európának, hogy milyen volt az ő múltja, hiszen mi ebben az Európában növekedtünk föl, ez hagyományos európai kultúra. Csak egyetlenegy dologban vagyunk különbek a többieknél, hogy mi erről tudunk, hogy mi ezt ismerjük, és meg is tudjuk nekik tanítani. Ennek a mai Európának nagyon nagy szüksége van a saját identitástudatára, s ebben, azt hiszem, mi, magyarok – Bartók Bélával karöltve – nagyon sokat tudunk segíteni.”

Elhangzott: Születésnapra – Bartók-emlékest (Hagyományok Háza, március 25. 19.00). A nem olvasott élőszöveg szerkesztett változata


Oldaltérkép