Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



A táncház sajtója
Sebő Ferenc 61 éves

Szerző: leho
2008. február 10. 8.43

 Izgalmas kötetet + cédét adott ki a számomra eddig ismeretlen Timp Kiadó és a Hagyományok Háza az elmúlt év végén. A táncház sajtója – Válogatás a korai évekből (1968–1992) című kötetben a mozgalom egyik motorja, a ma 61 esztendős Sebő Ferenc a róluk, ellenük, mellettük megjelenő írásokból szemezget szimpatikus módon: kommentár nélkül. A táncház – ma már az is tudja, aki akkoriban egyszerűen kulturális zsákutcának, vadhajtásnak tartotta – jóval több volt esti kikapcsolódásnál, hatása ma is él. Az írások egy interjú kivételével (1992) 1968 és 1981 közöttiek, azaz korrajzok is.

Aki valamennyire is ismeri Sebő Ferencet, tudja róla, hogy a csendes munkálkodás híve. Elhivatottságát és hozzáértését mutatja, hogy eredményeket anélkül ért el, hogy kereskedelmi tévékben, bulvárújságok címlapján jópofizott volna – mint annyian. A kötet bevezetőjében legnagyobb eredményének a már hatéves Hagyományok Háza létrejöttét nevezi. A Hagyományok Háza tevékenysége mára beépült Budapest kulturális életébe, ha talán nem is a címlapokon megjelenve, de a kultúraszerető ember tudatában biztosan. Színvonalas programokat, kiállításokat rendeznek, hiánypótló kiadványokat jelentetnek meg, és a háttérmunkájuk talán még jelentősebb: a rögzítést, kincseink digitalizálását is végzik módszeresen.
A 100 éves Budai Vigadó ünnepségénA könyv a kezdetektől mutatja be a táncházmozgalom szárba szökkenését s a róla, illetve jóval többről, a magyar népzenéről, népművészetről, a hagyományőrzésről stb. szóló vitákat. Olvasható benne többek közt a kor puha kulturális diktátorától, Aczél Györgytől egy levél, intézetvezetők, újságírók, szakemberek/néprajzkutatók (például Martin György vagy a nemrég elhunyt Vargyas Lajos) cikkei, interjúk sorjáznak időrendben. A 14 (25) évet felölelő szemelvények a kor minden jellemzőjét visszaadják: a kultúra (mint minden) átpolitizáltságát, a „népművészet utolsó órájának” érzését, a gyűjtés eleinte csak néhányakra kiterjedő, majd újra általánossá váló tevékenységének elterjedését, a Röpülj Páva sikerét és hátulütőit stb., de elsősorban a táncházmozgalom felszabadító erejét.
Aki csak sajtótörténetre vágyik, az is gazdag anyagra lel, a könyvhöz tartozó cédémelléklet – képeket, zenét vártam – pedig a kötet írásainál (36) jóval többet, 71 fájlt tartalmaz. Az utolsó érdekes és már kordokumentumnak számító plakátokat gyűjtött csokorba. (Természetesen archív felvételek – fekete-fehérben is – színesítik, teljesítik ki a „száraz” szöveget, például a szerkesztő fotója Nagy László költőről és édesanyjáról.) Az utolsóelőtti pedig Szőnyei Tamás nagyon fontos könyvéből emelt át részleteket. A Nyilván tartottak
kötet mutatja meg például az aczéli hozzáállás eredőit, hogy mennyire nem tudta a hatalom, hogy minek tartsa a táncházmozgalmat. És Sebő nem veri a mellét (a kötetben közvetlenül róla szóló írás alig van), ma sem és a rendszerváltás idején sem tette, ez a kötetzáró interjúból derül ki (Nógrádi Gábor: Csak táncolni akartunk? Sebő Ferenccel beszélget Nógrádi Gábor– Kurír, 1992):

„– Visszatekintve úgy tetszik, hogy a Sebő-együttesnek és a klubnak karakteres, határozott ideológiája volt...
– Könnyű lenne most ezt állítani. Valójában hályogkovács módjára kezdtünk bele. Az persze igaz, hogy a napi csatározások egy idő után eléggé összeérleltek, tudatosítottak egyfajta gondolkodásmódot, amelyet szerencsére ma sem kell megtagadnom.

– Ez akár politikai ellenzékiséget is jelentett?
– Direkt módon semmiképpen sem. A mi munkánk jellegéből, valamint az akkori tájékozatlanságunk mértékéből az következett, hogy csak közvetett utakon juthattunk el a politikai falakig. Úgy viszont elég hamar. Abban az időben több »mozgalom« is volt (amelyek közül a táncház a klubmozgalmak egyik formáját jelentette), bennük a fiatalság általánosságban is kereste a helyét, a szórakozási formáit, kommunikációs lehetőségeit, szerette volna valahol megtalálni azt a terepet, amelyen kiélheti és fejlesztheti kreatív képességeit. Ilyesmit akartunk mi is. A fennálló rend megdöntésére nem volt semmi jó ötletünk...”

Egy további jellemző írást választottunk ki a cédéről 1973-ból, tisztelegve a 61 éves Sebő Ferenc előtt:

Sebő Ferenc: Képzelt riport...
A parasztzene mai énekesei

Sebő Ferenc és Halmos Béla építészmérnöki végzettséggel a nyilvánosság előtt hol a Huszonötödik Színház valamelyik bemutatóján énekelve, hegedülve, vagy önálló előadóesten magyar költők megzenésített verseit előadva, hol művelődési házakban népi táncosokat parasztzenére tanítva tűnik fel. Egyre gyakrabban hívják őket beatklubokba és koncertekre, s a siker – amely mindenütt kíséri fellépésüket – talán számukra is meglepő. A szó szoros értelmében népnevelő munkát végeznek, lelkesedéssel és hittel, miközben nem egy alkalommal kell megküzdeniük értetlenséggel, és felesleges vitákkal.

– Az a populáris városi zene, amelyet nálunk „beat”-nek neveznek, igen sokféle zenéből tevődik össze – mondja Sebő Ferenc –, s ha ilyen tágan értelmezzük ezt a fogalmat, akkor az én zenéim is ebbe tartoznak, még abban az esetben is, ha Halmos Bélával történetesen eredeti parasztzenét játszunk, s nem az általam megzenésített József Attila-, Nagy László- vagy Weöres Sándor-verseket.
– Ez a „popzene” sokféle hatás és hagyomány eredménye, s ez a sokféle hagyomány nem mind azonos értékű. Mindenki a hagyományra támaszkodik, legfeljebb nem vallja be. (Talán azért, mert mindig többnek akartunk látszani, mint amennyit valójában tudtunk.) Számomra ezért fontos kérdés, hogy melyiket választom bázisnak – tudatosan.
– Az én alternatívám a magyar és kelet-európai parasztzenére épülő popzene, amelybe az eredeti anyag is beletartozik mint minimum, azaz, mint hangszeres és vokális gyakorlat, kamarazene.
– Kezdetben csupán azért foglalkoztam a népzenével, hogy saját zeném számára találjak újabb eszközöket. Közben rá kellett jönnöm, hogy nem elég a felszínen maradni, alapjaiban és mozgásában kell elmélyedni ebben az anyagban, amely így valóban csodálatos energiákat rejt: mindenféle populáris zene lehetőségét.
– Mivel minden hangszert csak a saját irodalmán keresztül lehet megközelíteni, egyszerűen nekiálltunk, s Halmos Bélával megtanultunk parasztzenét játszani. Falura jártam népzenetudósokkal, olyan helyekre, ahol még megtalálható a régi parasztzene. Most karácsonykor Halmos Bélával ismét felkerestük a mezőségi embereket. Az hajt minket, hogy érezzük: egy nagy kultúrának talán utolsó perceit, pillanatait éljük. Lassan már ezeken a helyeken is kezdik elfelejteni a régi dalokat, énekeket; s a parasztok – sajnos nem is megmagyarázhatatlan okok miatt – kezdik azt hinni, hogy a „nóta” az igazán jó zene. Márpedig a folklórt kell megőrizni, sőt továbbmegyek, megismerni mindazoknak, akik zenei téren újat akarnak alkotni. Az egyszeregyet igenis meg kell tanulni.
– Most már az az álmunk – túl azon, hogy nekünk is örömet okoz –, hogy zenélésünkkel másokat is meggyőzzünk: a parasztzene megtanulható. A többi zenésznek szeretnénk ezt a ma már nehezen elérhető hagyományt az élő zene élményével felmutatni. Ezért vállaltuk, hogy „népzene”-előadók is legyünk. A közönségünk nem tesz ilyen megkülönböztetést, és a régi népi zenét is mainak fogadja el. Ez győz meg minket leginkább arról, hogy nem a régi népzene, hanem inkább a róla folyó vita anakronisztikus.” (Film Színház Muzsika, 1973)

  Sebő Ferenc és Halmos Béla a kezdetekkor

Fülszöveg (és egyben Bevezetés)

Összeállításunk a Táncház-mozgalom kezdeteinek dokumentumaiból válogatott. Újságcikkek, levelek és egyéb írások segítségével megkíséreljük felidézni a 70-es évek elejének nyüzsgő, forrongó, vitákkal és munkával terhes időszakát, amelynek eredményképpen kialakult és kiszélesedett a Táncház-mozgalom, megújult a színpadinéptánc-mozgalom. A lázas viták, álproblémázások mögött nagyon kemény és elkötelezett munka folyt, amelynek menetét, irányát jelentős mértékben meghatározta és segítette a magyar népzenekutatás. Vargyas Lajos és csoportja, különösképpen pedig Martin György, már a kezdetekkor felfigyeltek az induló mozgalomra, és jórészt még publikálatlan kutatási eredményeik önzetlen átengedésével teljes erejükkel támogatták. A Martin György javasolta tanulási módszereket Tímár Sándor vezette be és vitte diadalra a Bartók-együttesben. A néptáncok társastáncként való megtanításában Tímár Sándor élenjáró mesterré vált, az általa kidolgozott módszerek az egész mozgalom hajtómotorjává váltak. A kialakuló hangszeres együttesek klubjaiban összeverődött fiatalság mind a népzene eredeti formáit, mind a hagyományhoz kapcsolódó énekelt költészetet megkedvelte, s lelkesedésükkel a táncosokat, zenészeket mind rendszeresebb kutatómunkára, repertoárjuk kiszélesítésére ösztönözve egy újszerű szórakozási forma: a táncház kialakítója lett. A Vitányi Iván vezette Népművelési Intézetben megindulhattak a táncházvezetői tanfolyamok, amelyek a Kassák-klub nyári táboraival összekapcsolódva az egész országban, sőt kis idő elteltével a határokon túlra is elterjesztették a népzene-néptánc elsajátításának új módszereit.
Le kell szögeznünk, hogy csodák nincsenek. A magyar társadalom hagyományaiban oly gyakori „kampány-szellemet” ez a mozgalom kivételesen elkerülte, sikerei mögött magas színvonalú (manapság oly gyakran „öncélúnak”, „improduktívnak” minősített) alapkutatás és rendkívül sok és sokak által végzett áldozatkész munka állt.
Ez vezetett odáig, hogy lassan megérlelődtek a szájhagyomány által továbbörökített műveltség ápolásának, a mai társadalom életébe való beépítésének korszerű, intézményi keretei, s létrejöhetett a Hagyományok Háza. (Sebő Ferenc)

 Sebő Ferenc (szerk.): A táncház sajtója
Válogatás a korai évekből (1968–1992)

Timp Kiadó [h. n.], 2007

Kötött, 160 oldal + CD, 2700 forint
A kötetet tervezte és gondozta: Solymosy Lajos
Borítóterv: Gál László


Oldaltérkép