Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Reneszánsz év 2008 | Úttalan utazás ]


Úttalan utazás Pápua Új-Guineán IV. – Hol vagyok?

Szerző: Bálint Anikó
2009. augusztus 28. 6.56

 Mit keresek én itt, és egyáltalán hol vagyok? Még dél sincs, de ma már másodszor teszem fel magamnak a kérdést. Egy kis magányra vágyom, hogy gondolkodhassak. A parton kiválasztok egy szimpatikus pálmát, ami a többi, felfelé ágaskodóval ellentétben furcsán a víz felé nő. Épp elég hely van alatta, hogy odakucorodjak árnyékába. Azonban a végtelen Csendes-óceán látványa sem tudja velem elfeledtetni előbbi, izgalommal, ugyanakkor csöppnyi aggodalommal teli kérdésem: hol vagyok?

Fizikailag, a térképen meg tudom mutatni nagyjából, merre is járok. Pápua Új-Guinea az Ausztráliától északra fekvő Új-Guinea szigetének keleti felén található. Önálló országot alkot a sziget ezen része, a nyugati oldal – Irian Jaya, mai nevén Pápua – Indonézia egyik tartománya. A szigetet térképet rajzoló, egyezkedő politikusok szinte egyetlen egyenes vonallal szelték át, ez lett a két rész között az országhatár.

Pápua Új-Guinea 

A felfedezők évszázadokon keresztül, ha tehették, elkerülték ezt a vidéket. Ez ugyanis az „emberevők országa”. Nem az emberevő oroszlánoké – ahhoz egy másik földrészre kell utaznunk –, hanem az emberevő embereké. A kannibálok országa.
A XIX. századig a nyugati világ nagyon keveset tudott erről a szigetről, noha délkelet-ázsiai paradicsommadártoll-gyűjtő kereskedők már legalább 5000 éve látogatták a területet. A XVI. században pedig spanyol és portugál felfedezők jártak erre, valamint sok feljegyzést találunk a szigetről James Cook kapitány krónikáiban.
Az ember kincsvadászó ösztöne aranybányászokat hajtott Pápua Új-Guinea zord hegyei közé, azonban az igazi áttörést 1892-ben Johann Flierl német misszionárius érkezése okozta. Akkoriban az ország – mint megannyi kis sziget Melanéziában – már német fennhatóság alatt állt. Simbangban, a tengerparti kis falucskában, ahol partra szállt a bátor misszionárius, egy kis templom őrzi emlékét. A helyi szokásoknak megfelelően falak nélkül épült templom belsejében emléktáblák sora meséli el az akkor és azóta történteket. Flierl letelepedett a faluban, megpróbálta a helyieket oktatni, tanulmányozta szokásaikat. Lassan egyre több misszionárius érkezett, és távolabb is merészkedtek a tengerparttól. Pápua Új-Guinea az első világháború alatt ausztrál fennhatóság alá került, ami alól 1975-ben nyerte el függetlenségét.
Változatos, vad és csodálatos a természet. A tengerparton hófehér, ragyogó homok csak elvétve található, leginkább a vulkanikus tevékenység következményeként fekete a part. A sós vízparttól távolodva hirtelen hatalmas, vulkáni kúpokkal tarkított, sűrű esőerdővel borított hegységek magasodnak. Itt él a világ legtöbb paradicsommadár-faja. A dzsungel számos, még felfedezésre váró állat- és növényfajt is rejthet. A legnagyobb itt élő állat az úgynevezett famászó kenguru, vagy helyi nevén kuskus, ami méretre és kinézetre is egy nagyobb lajhárra emlékeztet.

 Paradicsommadár

Az ország területe 462 480 négyzetkilométer – Magyarország területénél csaknem ötször nagyobb. Lakossága valamivel több mint 6 millióra becsülhető, ezt azonban igen nehéz pontosan megállapítani. Miért?
Útikönyvem, saját előre készített feljegyzéseim erre is adnak választ. Nehézkes, hiányos a Kókuszszüretközigazgatás Pápua Új-Guineán, népesség-nyilvántartás nem létezik, személyi igazolványt csak a városi lakosok egy része kap – aki úgy érzi, hogy szüksége van rá és igényli. Természetesen annak, aki külföldre utazik, vagy fontos pozícióban van, mindenképpen van valamilyen okmánya. Választások alkalmával tintafoltot nyomnak a szavazatát leadó állampolgár kisujjkörmére – ezzel azonosítva, hogy ki járt már a szavazóurnánál. Sok ember úgy születik és hal meg itt, hogy soha nem jegyzik fel a nevét, létezéséről a faluján kívül talán nem is tud senki. Az ország nagy része falvakban él, sokan nem láttak fehér embert, még a városban sem jártak. Kevés igazi város van. A főváros a néhány százezres lakosú Port Moresby, amit az ország többi részétől szinte teljesen elkerítenek a magas hegyek. Talán ezért is alakult úgy, hogy az ország ipari és kikötőközpontja a Huon-öbölben fekvő Lae városa lett. Itt, a második legnagyobb városban alig több mint 100 ezer ember él, a többi település ennél is kisebb. 
A szél hűsítően simogatja az óceán vizétől sós bőrömet, ahogy elmerengek a pálma alatt. Talán még a szemem is behunytam – nem tudom. Egyszer csak kuncogás hangzik fel mögöttem, hátrafordulok. Ki tudja, mióta leskelődik a szomszéd pálma törzse körül kuporgó kis gyerekcsapat. Ahogy letámasztom a kezem, hogy feltápászkodjak, valami nagy kemény golyónak ütközik. Jé, egy kókuszdió… és még egy… meg még egy… tele van körülöttem a föld nagy, zöld kókuszokkal! De hát hogy kerültek oda? Felnézek, de a fölöttem lévő pálma levelei között csak apró kókuszdiók rejtőznek – azok közül nem eshetett ide. Aztán, ahogy a lábamhoz gurul egy újabb golyó és a hirtelen megdermedt, de még mindig nevető gyerekeket jobban szemügyre veszem, rájövök a turpisságra: a „ki tudja a kókuszt a fehér emberhez közelebb gurítani?” játék célpontja vagyok. Csendes magányom ezennel véget ért! Laughing

Az előző Úttalan utazás:
Az ember színe


Oldaltérkép