[ Cédé | Dévédé, film, tv | Koncert | Könyv ]

Szerző: keszeghy, fotó: Nagy Endre (örök hálánk)
2009. március 5. 0.13

Edward király nem járt a Müpában, fakó lovával be sem engedték volna, Lord Maior annál inkább: március 4-én csodálhatta meg a nagyérdemű a hamarosan negyvenéves Concerto for Group and Orchestra című művének ősbemutatóját, valamint gyöngyszemeket a Hammond-király szűknek nem nevezhető repertoárjából. És az sem ment haza lógó orral, aki vérbeli Deep Purple-nótát is szeretett volna hallani, a korona a Childe in Time volt. Az előadáson közreműködött Kasia Laska és Steve Balsamo (ének), vezényelt Rácz Márton.

40:semmi

Ha, ha! Mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

1969. szeptember 24-én volt a Concerto ős-ősbemutatója a londoni Royal Albert Hallban a Royal Philharmonic Orchestra (Malcolm Arnold vezényelt) és a Deep Purple (nota bene: Ian Gillan – ének, Ritchie Blackmore – gitár, Jon Lord – orgona, billentyűs hangszerek, zeneszerző, Roger Glover – basszusgitár, Ian Paice – dob, ütőhangszerek) előadásában. A szerencsésebbeknek a koncertről készült filmet (2003, DVD) látva, vagy mint nekem a darabolós gyilkost e tárgyban két napja nézegetve kiderült, a szociológusok csinos dolgozatot rittyenthetnének a felvételek alapján: a szokatlan felállás és esemény (a próbákról egy csellista lány ki is rohant – Atka®) többek szemében istenkísértésnek, de legalábbis merész kísérletnek tűnt. A nézőtéren látható a zenekartól néhány lépésre egy rezzenetlen-unott katonatiszt (tengerész?), másutt révülő, álló fekete fiú, odébb révülő, ülő fehér lány, egy helyütt a színpadra sem bagózó kisgyerek, máshol bagózótól származó füst, egy kiábrándult feleség, akit a férj sehogy sem tud mosolyra fakasztani, közömbös zenekari arcok, magukhoz képest visszafogott rockzenészek, és a végén, a tapsnál egymással mit sem kezdeni tudó zeneszerző, Jon Lord (zavarában úgy hívja magához a kermestert, mint…) és Malcolm Arnold. Majd elfelejtettem: és fergeteges koncert, katartikus részekkel.


Semmi:40

A hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének elképzelt szabadságfokmérője volt, hogy mikor hallható majd Magyarországon Mick Jaggerrel a Satisfaction, Robert Planttel a Stairway To Heaven, Lord Concertója vagy Freddie Mercuryval a Bohemian Rhapsody (ő kezdte, talán érezte, hogy ennyi még nekünk is jár, vö. mert megérdemlem, a Parlament-vásárlásán a mai végprivatizációs időkben talán a döntéshozók már nem is mosolyognának annyira) – e magasröptű álmok ma már megmosolyogtató, barakkos k-európai léptékűnek tűnnek. Ken Hensleytől Angus Youngig előbb vagy utóbb, egyszer-többször szinte mindenki tiszteletét teszi nálunk (hogy szabadabb-e az ország, arról máskor). Mindenesetre a március 4-i estre zömében idősebbek, középkorúak, itt-ott egy-két fiatal érkezett. A mélygarázsban például három Merdzsót láttam egy sorban egymás mellett (Oh Lord, Wont You Buy Me..., Janis Joplin), azaz az egykori kétszeresen is rétegzene vagy az ott levés mára sikké, divattá is vált. A koncert előtt találkoztam Kovács Gézával, a Cry Free menedzserével, aki látható jókedvvel válaszolt a Lord hangulatát firtató kérdésre. Elmondta, hogy nagyon közvetlen volt a próbákon, s a Mester kijelentette, hogy a magyar tribute banda jobb, mint az előző három koncerten mellette fellépő rockzenekar. A Müpa természetesen dugig megtelt, s noha a megnyitás óta járok ide hangversenyekre, tavalyig álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer Jon Lordot és a Concertót épp itt fogom élvezni.


Pictures of Home

Szolid, a Művészetek Palotája hagyományaihoz illeszkedő csúszással kezdődött a koncert. „A Danubia barátságos és fiatal, ugyanakkor rendkívül szuggesztív karmestere” (Atka®), Rácz Márton megfelelő vehemenciával és invencióval állt hozzá a feladathoz. Borzasztó jól szólt a már konzervről alaposan ismert mű, minden finomságával, dübörgő és neszező hangjaival, a Danubia magáénak érezte a feladatot, a zenészek oldottan, sokszor a zenére rámozdulva együtt lélegeztek Lord Maiorral és a Cry Freevel. Noha e hasábokon évek óta hirdetjük, hogy milyen kitűnő és koncepciózus munkát végez a Cry Free, ez most egy ilyen megismételhetetlen, számukra szokatlan helyzetben is bebizonyosodott. Mielőtt a Mester megérkezett volna, már kétszer próbáltak a Danubiával, szerettek volna megfelelni a zeneszerző legnagyobb elvárásainak is, hiszen Jon Lord az egyik neves magyar zenekart el is utasította.
A Concerto maga volt a csoda. Lord teljes beleéléssel játszott, apró kéz- és fejjelekkel intett, mikor kell belépni, de ez a rockzenészeknek e nélkül is ment: képben, képekben voltak. A tételek közti hátrakacsintásra pedig biztosan sokáig emlékeznek majd a Cry Free-utódok is. Az első ötvenperces blokk hamar elszállt, s a nézők a produkcióhoz mérten elég szerény ovációval hálálták meg a kitűnő előadást, sokan először jártak a Művészetek Palotájában, s így nem tudhatták, hogy itt sokszor még a közepes vagy gyengécske előadásnak is percekig zúgó taps a jutalma – a Concerto pedig ezen az estén műfajában a kivételesekhez tartozott.
Szünet után pedig megvalósult az, amit sokan a Concerto hibájaként emlegettek, hogy nem volt szerves a rockzenekar és az orkesztra együttjátszása. A műben valóban többször egymás után, illetve felváltva játszik a két „fél”, de ez a szegregáció Lord későbbi műveiben egyre inkább eltűnik. A Pictures of Home ezt az egymás mellett zenélést végképp feltörte, a rock- és a nagyzenekari hangzás olyan kivételes elegyét kaptuk, ami igen ritka.
Felcsendültek későbbi szólóalbumainak (Sarabande, Beyond The Notes) húzószámai, Lord egyre inkább belemelegedett, mozgott, jellegzetes vállmunkával követte a Hammond- és zongorajátékot. Felhangzott a Sarabande, melyet 1975-ben az emigráns németországi magyar zenekarral, a Philharmonia Hungaricával vett föl. Magyar zenei kötődéséről a koncert előtt elmondta: „fiatalkoromban fedeztem fel Bartók olyan műveit, mint a Concerto zenekarra vagy a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára. A Román népi táncok egyik darabja ihlette a Sarabande szvit egyik darabját.” Két állandó turnévendége, a lengyel Kasia Laska és az angol Steve Balsamo éneke is felnőtt a feladathoz, de utóbbi mégsem száz százalékig Ian Gillan. Énekelhet bárki bármilyen jól, aki egyszer hallotta Gillannal a Concertót, annak az a mérce – de a többiben nem kellett megfelelnie ilyen extrém kihívásoknak, s jól is teljesített (pl. Pictured Within). Kasia Laska szintén nagyon megközelítette a Sam Brownnal elhíresült felvételek énekminőségét (pl. One from the Meadow). Szerepelt nóta a harmincéves jubileumra készült előadásból is, de a koronát az estre a Child in Time fúziós eljátszása tette föl ráadásként. A szintén 1969-ben készült – számomra műfajában az egyik legjobb – rockszám dinamikus zenekarral, élvezetes szólókkal (Lee Olivér gitár!), női énekkel megtámogatva a tökéleteshez közelítő, magas Gillan-regiszterekkel és virtuóz, nem rutinból zenélő Lorddal.
Két óra húsz perc tiszta zene adatott meg, nemcsak én, sokan úgy voltak vele, mint az a nénike, akit a Ben-Hur magyar bemutatója után a filmről kérdeztem: lelkecském, a mennyekben éreztem magam.

2009. március 4., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A koncertet a Livesound szervezte