[ Cédé | Dévédé | Koncert | Könyv ]

Szerző: Lehotka Ildikó, fotó: Pető Zsuzsa (Müpa – március 9-i előadás)
2009. március 15. 10.56

A tavalyi emlékezetes, a Fesztiválzenekar és a nagyszerű énekesek által tolmácsolt Così fan tutte után még egy Mozart-operával kényeztették a közönséget a Művészetek Palotájában. A zenekar újra a Fesztiválzenekar volt, a karmester újra Fischer Iván, a kitűnő énekesek sem hiányoztak. A színpadon csak jelzésértékű díszletek voltak, a zenekar is fönt játszott, így az alkotómunka folyamatára is ráláttunk. Hogy mégis a zene legyen fontosabb, Fischer Iván szinte végig széken ülve vezényelt, partitúra nélkül.

A Beaumarchais színműve alapján Da Ponte librettójára készült opera (Beaumarchais Figaróját erkölcstelensége miatt nem engedték Bécsben műsorra tűzni) a hűség  és némi társadalomkritika körül forog. A tíz szereplő karaktere nagyszerű, érdekes, hogy nem a gróf és a grófné szerepe a hangsúlyos, hanem az alacsonyabb társadalmi rangban lévő szobalányé, Susannáé és leendő férjéé, Figaróé. Az sem véletlen, hogy a grófné tisztasága hangsúlyos, férje csapodárságát bár elszenvedi, de elfogadja. Mozart – ahogy a Così ban is, vagy épp a Don Giovanniban – a női nem férfiakhoz való kissé csapodár tulajdonságát veszi górcső alá: Susannának talán nem is lenne ellenére a gróf udvarlása, legalábbis megtántorodik egy pillanatra. A komédia műfaji sajátosságai – helyzetkomikum, intrika, véletlen események közrejátszása, a múltba vesző dolgok újra megélése, szerepcsere, és a nadrágszerep – szerencsésen egyesül a vígoperai elemekkel: áradó, gyöngyöző zene, csodálatos dallamokkal, áriákkal (melyek soha nem hosszabbak egy laikus által is befogadhatóval), a szomorúság, lassabb, moll részek éppen csak színezik a művet. A történet ráadásul kortalan, bárhol, bármikor játszódhatna (ha nem vesszük figyelembe a jus primae noctis kikövetelt szokásjogát), mindig kínálnak bizonyos előnyöket bizonyos dolgokért. Mindig lesznek megcsaltak, a kamaszfiúk mindig fognak vágyakozni egy érettebb nőre, a hölgyek elfogadnak vastagabb pénztárcájú, magas státuszban lévő férfit. Minden jó, ha jó a vége, Figaro felesége fölé tud emelkedni félpolgári származása miatt, Susanna gróftól kapott hozománya mellékes lesz (szégyen is volt akkoriban, ha a nő teremtette meg valamilyen módon a közös élet anyagi feltételeit). A grófné megbocsát csélcsap férjének, valószínűleg nem utoljára, Marcellina és Bartolo újra egymásra talál.


Susanna szerepében Váradi Zitát hallottuk, nagy örömmel. A kissé kacér, életvidám karakter nagyszerűen jelent meg előttünk, olyan zenei megoldásokkal, ami a legjobb Susannák közé emeli az énekesnőt. A szobalány a legaktívabb szereplője az operának, szinte végig a színpadon van. Váradi Zita színészi vénája és megjelenése is elismerést érdemel, elhitette, hogy két férfit rejteget a szobájában, úgy, hogy nem nevettük ki a szituációt, nem kérdőjeleztük meg a helyzetet. Méltó párja volt Figaróként a fiatal, olasz Marco Vinco, aki Don Giovanni szerepét fogja a közeljövőben énekelni. Figaro és Don Giovanni két külön világ, az előbbi mindenesetre nagyon illik Vincóhoz. Lubickolt a szerepben, a borbély rengeteg tulajdonságát volt képes megjeleníteni: a szerelmes, de féltékeny férfit, aki képtelen megbirkózni a helyzettel, az éles eszű, azonnal visszavágó – ma jól megélne belőle Figaro –, gyors problémamegoldó képességgel megáldottat. A humort érti és gyakorolja is Marco Vinco, hangja kellemes. Első áriája, a Se vuol ballare kellően súlyos volt a szöveghez. Váradi Zitával nagyszerű párost alakítottak, mindketten képesek voltak előrevinni a cselekményt. A gróf szerepében a megnyerő külsejű énekelt, az opera vége felé nyílt ki igazán szerepformálása. Kevésnek éreztem a tekintélyt parancsoló megjelenést, bár a külső megvan hozzá, a drámai megjelenítést nem érzékelhettük, mikor az ajtót fel akarta törni. A harmadik felvonásban viszont Werba meggyőzött arról, van drámai érzéke. Szerepe kissé egysíkú volt, hangja telt. Szép. Míg Vinco a szerepet formálta és énekelte, addig Werba csak a szólamát.


Első áriája – Porgi amor – bevallom, engem a székhez szögezett. Éteri tisztaságú hang, csodálatos frazeálás, az éneklés magában hordozta a grófné belső érzéseit, a szánandó asszonyét, akinek erősnek kell látszani. Az opera legfelemelőbb, legszebben előadott áriája volt. Sajnos, a későbbiekben ezt a színvonalat nem tudta tartani, figurája statikussá váolt. Bár a szerep maga is statikus, azért több ötletet szívesen láttam volna. Katharina Kammerloher Cherubinója inkább egy tízéves fiúcska szertelenségét hozta, a fonott copf sem illett a figurához, ahogy olvashattuk, zsebadonisz (se) volt. Átlagos hangi adottságokkal, átlagos szinten énekelt két áriája nem hozott lázba. Marcellina szerepében Marie McLaughlint láthattuk, színpadra termett énekes, különösen az első felvonásban érzékeltette kiválóan az intrikus, irigy, éles nyelvű, háttérbe szorult nő szerepét, ruhája inkább illett volna a grófnéra. Kiss Noémi Barbarinája hangsúlytalan, félénk volt, pedig a figura tudja, mit akar: Cherubinót, de azért a gróf csókjait sem veti meg, ebből semmit nem érzékeltetett. Rodolphe Briand, Robert Lloyd és Matteo Perione játéka és éneklése nagyon jó volt, különösen ez utóbbi a kertész szerepében némi életképet adott a nehéz felfogású, de az italt szerető típusról.
A kórus szépen oldotta meg feladatát, a Budapesti Fesztiválzenekar játéka végig koncentrált volt. A zengő vonósszólamok minden érzést pontosan visszaadtak, a nyitányban csak úgy sisteregtek a vonók, a tónus egységessége, a dinamikai megoldások nem a kíséretre szorítkoztak. A kiszenekar fúvósai is szépen szóltak, az énekesekre figyelő continuo végig pontos, kiegyensúlyozott volt, Fischer Iván pálcája nyomán egy jó előadás született.
És még valami. Az utóbbi napokban sokan vitatják Fischer Iván mondatait, melyek az Új Zenei Újságban hangzottak el, miszerint a rendezés nem szükségszerű, beszéljen a zene magáért. Van, aki a veretes díszleteket kedveli, van, aki az őrülten új rendezéseket. Fischer azt is mondta, hogy a kritikusoknak is hálás terep, mikor a színpadképet, az énekesek mozgását, díszleteket taglalhatják a zenei megoldások helyett. Teljesen megértem Fischer véleményét a kritikaírásról, mikor országos napilapban olyanokat olvashatunk, hogy a zongorakísérő a színpadon volt, az opera műfaji megjelöléseként dramma giocco szerepel, ez egyetlen cikkben, máshol a külsőségek a fontosak, és lehetne sorolni a listát.


A rendező nélküli előadás színpadképe egyszerű volt, középen egy kerek dobogó, melyen ruhák függtek, a zenekar a színpad elején ült félkörben, a fúvósok kissé hátrább, egy emelvényen. Figaro vitte a prímet a vállfával való kardozással, némi erotikus töltetet is véltem benne felfedezni, tetszett a menetelés, a vezénylés, a Batman-ruhás találka viszont kevéssé illett az opera hangulatához.

Művészetek Palotája, 2009. március 7.