Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Cédé | Dévédé | Koncert | Könyv ]


„Milyen szép is a zene”
Richard Strauss: A hallgatag asszony

Lehotka Ildikó
2013. október 17.

 Újabb Richard Strauss-operát tűzött műsorra Kocsis Zoltán, a Daphné és a Capriccio után A hallgatag asszonyt (op. 80) vezényelte október 10-én és 12-én. Ezeket a műveket nem (Capriccio) vagy csak egyszer hallhatták korábban Magyarországon, Strauss oeuvre-jének valóban nem a legkedveltebb gyöngyszemei. Még maradt olyan Strauss-opera, mely nem hangzott el nálunk, így a Guntram, a Friedenstag, a Feuersnot, a Danaé szerelme, az Intermezzo, Kocsis Zoltán ezeket is tervezi bemutatni, Az árnyék nélküli asszony pedig az operaházban látható jövőre.

Nagy várakozás előzte meg A hallgatag asszony bemutatóját, hiszen az előadás tavalyról került át ebbe az évadba – neves énekes szólistákkal, a Nemzeti Filharmonikusokkal, Kocsis Zoltán vezénylete alatt hangzott el kétszer az opera. Ahogy a két korábban tolmácsolt mű, úgy a háromfelvonásos A hallgatag asszony is rendkívüli színvonalat hozott, az a straussi hang szólalt meg, mely nem nyilvánvaló a legtöbb előadásban.
Az 1933–1934-ben keletezett mű nemcsak a zenéje, de a librettója miatt is érdekes, a reneszánsz komédia Johann Ludwig Tieck fordításában nagy sikert aratott a német színpadokon, ezt a fordítást (Epicoene oder Das stumme Mädchen) vette alapul Stefan Zweig. Strauss maga a jóval ismertebb Volponét szándékozta megzenésíteni, a vígjáték szintén az angol Ben Jonson darabja, készült már opera 1800-ban ebből a drámából, Salieri jegyzi. Míg a Johnson-féle dráma 1590 környékén játszódik, addig Zweig a történetet 1780-ra tette át, olasz operatársulatot is a cselekménybe illesztve. Strauss több operájában szerepel valamilyen módon olasz énekes vagy énekesek, itt hatan vannak, és a komédiázás, a megleckéztetés a lételemük. A borbély mint játékmester szinte archetípus, a gazdájához férjhez menni szándékozó házvezetőnő hol komikus, hol szánni való. A gazdag, egyedül élő Sir Morosus (beszélő név) a harmadik felvonás végére bár megmarad megrögzött agglegénynek, de képes lesz elfogadni és talán élvezni is az életet, a zenét, megérteni másokat. Aminta/Timidia (utóbbi szintén beszélő név) háromszoros minőségben szerepel, a fiatal nő karaktere a legjobban kibontott, Henry, a férje szinte csak báb a történetben.
A dramaturgiailag jól felépített komédia zenéje egyedi, Strauss egyetlen vígoperának aposztrofált művében nincs üresjárat. A mű ha nem is elegye, de szerencsés ötvözése különböző koroknak és stílusoknak, ez több Strauss-operára jellemző. A hallgatag asszony Monteverdi Poppea megkoronázásának duettjéből idéz az éneklecke-jelenetben, rendkívül szellemesen, John Bulltól az In nomine című darab (Straussnál a komor, vészjósló b-mollban, Bull doktornál d-ben, Gloria tibi trinitas címmel is létezik egy másfajta feldolgozás) a válópert jelzi. A nagyobb együtteseknél mintha Rossini hangja csendülne ki, az intrika, a cselszövés során talán nem véletlenül, de a mozarti zene nem, bár ott is vannak olyan szereplők, melyek ezt indokolhatnák.
Strauss ebben az operában jóval kevesebb stílusallúziót hoz, mit például a Capriccióban, viszont a mű folyamát megállítja egy-egy ária, zárt szám, Aminta esetében rendkívül virtuóz szakaszokkal. A hangszerelés ebben az operában is varázslatos, a hangulatok változását, a helyenként ironikus megoldásokat, a féktelenséget és ennek ellentéteként Morosus bosszús hangütését Strauss bámulatosan jelzi.
 Az októberi két előadást Anger Ferenc rendezte, magam a 12-ein voltam. A színpadképet (díszlettervező: Szendrényi Éva, jelmez: Zöldy Z. Gergely) egy hatalmas, felfújt bálnacsontváz uralta, egy fotel és egy többfunkciós mosogató kapott még helyet. A csontváz nem volt funkcionális, pedig hatalmas lehetőségeket rejtett, talán két esetben mondhattuk ötletesnek a képet: Morosus a II. felvonás végén a szemgödörből nézett ki, a trupp tagjai a bálnacsontok közé sorakoztak fel. A mosogatószekrény belseje egy Timidia által elképzelt otthont rejtett, de inkább hatott kislányok játék házának, mint a pénzt nem sajnálva, nagyvonalúan tervezett lakásnak. Ötletes volt, ahogy Carlotta beleült a mosogatóba, vagy a házvezetőnő a lábán egy vödörrel járkált, a porszívócsövet talán botként használva. A jelmezek mértéktartóak voltak, a humort Farfallo Bayern München-es sálja és az anyakönyvvezető piros-fehér-zöld (vagy fordítva) szalagja erősítette.
A főszereplőt Íride Martínez keltette életre, egy szép hangú, színpadra termett énekesnő, aki a figurát izgalmasan hozta. Kiegyenlített hangon énekelt, zenei szempontból is kifogástalanul, de Aminta/Timidia jóval szélsőségesebb karakter, mint ahogy tolmácsolta a Costa Ricában született, már rendezéssel is foglalkozó művésznő. Énekelt már Richard Strauss-operában, az Arabella Fiakermillijeként, érzésem szerint a Capriccio Grófnőjének bensőséges érzelmi töltete az ő világa.
Bernhard Berchtold volt Henry, Sir Morosus unokaöccse, a szerep érdekes, de nem különleges, a megjelenítés illett a figurához. Berchtold hangja ideális, szívesen hallanám olyan szerepben is, mely összetettebb, alkalmasabb az árnyaltabb megformálásra.
Rúni Brattaberg Morosusa mindent tartalmazott, ami a szerepben létezik, nagy ívű, emlékezetes alakítást hallottunk, annak ellenére, hogy a III. felvonás vége felé az énekes kifáradt, a II. felvonásbeli záró nagy Desz fakón szólalt meg. A Feröer-szigetekről érkezett Brattaberg vehemensen alakította és fejlesztette a karaktert, a fanyar humort is megcsillantotta.
Dietrich Henschelt korábban már hallottam egészen más oldaláról
, akkor is, most is kiválóan énekelt. A borbély szerepe nem egyszerű, ő tartja kézben a cselekményt (nem értettem, miért kellett nőiesen riszálnia magát a cselszövéskor), ő a megleckéztetés érdemi szerzője, az, aki mindkét oldalon áll, képes elsimítani a gondokat. Henschel erős színpadi jelenség, van kisugárzása, nem egy könnyű fajsúlyú borbélyt alakított. A négy főszereplő közül bármelyikük lehetne a legerőteljesebb, talán éppen a borbély jelenlétét lehetne a legjobban súlyozni, az operatörténeti előzmények alapján. Anger felfogása szerint Sir Morosus kapta a legtekintélyesebb feladatot.
Temesi Mária (házvezetőnő) komikai vénáját csodálhattuk meg (színészi szempontból), a hang már nem az a fényes, kiegyensúlyozott, mint volt, a szerep eleve alt hangra íródott, nem véletlenül, nemcsak a hangterjedelem miatt, hanem a férjhez menni vágyást, annak reménytelenségét, az életkort is így jelezve.
A kisebb szerepekben nagyszerű dolgokat hallottunk, a két énekesnő, Isotta (Pasztircsák Zsófia) és Carlotta (Kálnay Zsófia) frenetikusan énekelt. Pasztircsák a szofisztikált nőt – kis jósnői beütéssel – jelenítette meg, Kálnay a falusi libát, rendkívül ötletesen, meggyőzően, az előadás nagy pillanatait köszönhetjük nekik. A Vanuzzi-társulat férfi tagjai is (Geiger Lajos – Morbio, Cser Krisztián – Farfallo, Szüle Tamás – Vanuzzi) remekeltek.
A közreműködők közt meg kell említeni a Nemzeti Énekkar maroknyi csapatát, akik szintén hozzájárultak az előadás sikeréhez (karigazgató: Antal Mátyás). A Nemzeti Filharmonikusok játékát tartottam az est legjobbjának, hihetetlen színgazdagsággal, leíró erővel bírtak, a pillanatnyi rezdüléseket, a dinamikai íveket (Straussnál a nagyobb egységeken belül az apró motívumok nagyon fontosak) elképesztően feszesen hozták. Talán a nyitó Potpourriban volt érezhető egy kis döcögés, de ez elenyésző az opera hosszához képest. Kocsis Zoltán zenei elképzeléséről, és azok megvalósításáról ismét csak felsőfokon lehet beszélni.

Művészetek Palotája, 2013. október 12.

Link:
Capriccio-interjú Kocsis Zoltánnal


Oldaltérkép