Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Cédé | Dévédé | Koncert | Könyv ]


Rigoletto a kastélyban

Szerző: Lehotka Ildikó
2013. augusztus 26.

 Harmadszor jártam Kirchstettenben, ahol egy csodálatos terem ad helyet az opera-előadásoknak. Noha szűkös a tér, a produkció egyik legfőbb előnye az, hogy szinte testközelből figyelhetjük az énekeseket, reakcióikat, mozdulataikat, tulajdonképpen az éneklés fiziológiáját. A kisebb terem hátránya a redukált zenekar, ami inkább a nagyobb együttest igénylő műveknél jelenthet akadályt, mivel a hangszínek nem mindig fedik a szerző által megálmodottat. Giuseppe Verdi Rigoletto című operája volt idén műsoron. Tavaly Mozart Figaro házassága, azelőtt pedig a tüneményes ifj. Johann Strauss-operett, A denevér nyűgözte le a közönséget. A korábbi évekhez hasonlóan idén sem csalódott a közönség, minden előadás telt házzal ment, még pótelőadást is beiktattak.

A Rigoletto igen hálás mű, közkedvelt dallamokkal, érdekes történettel és végletes karakterekkel. Verdi drámateremtő képessége ebben az operában nagyszerűen megvalósul. Mind a rendezőknek, mind az énekeseknek, a szólók erejéig pedig a zenekari tagoknak is szép feladatok juthatnak egy jó előadás esetén.
Manapság többször lehet olyan előadásokkal találkozni, melyben a zenekari anyagot kevesebb hangszer játssza, vagy csak egy zongora, sőt, olyan koncepció is létezik, hogy elektromos hangszerek, gitárok is kapnak szólamokat. Ez utóbbi a mai korhoz szeretne igazodni, de nem hiszem, hogy az adott szerző örülne ennek. A lényeg: kell egy jó átirat (a Rigolettót Hooman Khalatbari, az est karmestere hangszerelte át mindössze 11 hangszerre), egy jó rendezés és nagyon jó énekesek.
A rendezés és az énekesek egyértelműen részesei voltak a kirchstetteni produkció izgalmassá tételének. Újszerű megfogalmazást láthattunk Némedi Csaba rendező elképzelése alapján; talán a legelgondolkodtatóbb a szerepek összevonása volt, Monterone és Sparafucile, illetve Ceprano grófné, Giovanna és az Apród szólalt meg egy-egy énekestől. A két férfiszerep jelezte az átkot (Signore Maledizione), míg a női szerepek a végzetet (Madama Destino); ha a szövegkönyvet elolvassuk, egyetértünk a rendező koncepciójával.

Gilda szinte az opera végéig vak volt, csak az utolsó pillanatokban esett le szeméről a hályog. A redukált kórus (Wiener Kammerchor) tökéletesen ábrázolta a hedonizmust. Maga az opera úgy indult, hogy a színpadra érkező énekesek is mintha nézők lennének az operát nyitó jelenet szándékoltan kissé vásári felvételének többszöri ismétlése alatt (Madama Destino hihetetlen módon láttatta egy úrinő viselkedését). A könnyedebb stílust, a köznapi életet jelezte a férfikar tagjai által tüllpomponokkal táncolt-játszott „mini show”, a jelmezek szintén a mai kort mutatták. A jelmeztervező, Gianpiera Bühlmann már a tavalyi Figaro-produkcióban is kiváló esztétikai érzékről, finom színvilágról tett tanúságot; ez a Rigoletto során is megvalósult. A többvégnyi fekete tüll hangsúlyos szerepet kapott: a kastély bejáratát, a lépcsőkorlátot, a terem közepén elhelyezett mini színpadot is ez díszítette. Az udvaroncok a rendezést aláhúzva „szürkék” voltak, vöröses színeket pedig kizárólag Gildán, a Mantuai hercegen, Rigolettón és Ceprano grófnén láthattunk. Rengeteg ötlet színesítette a darabot, az operát azonban mégsem fosztották meg drámai súlyától. Itt nem láthattunk a mai rendezői színházra sajnos oly sokszor jellemző öncélú elemeket; rengeteg olyan előadás születik, amelyben külön életet él a rendezés és a zene.

A kisebb szerepek, Ceprano (Josef Pepper), Marullo (Patrício Ramos-Pereira) és Borsa (Hans-Jörg Gaugelhofer) megformálói a férfikórust is erősítették, mindhárman kiválóan énekelték szólamukat, színpadi jelenlétük színes volt, érzékletes, az érzelmeket nagyon jól kifejezték. Jaroslava Pepper énekelte a kétes erkölcsű Maddalena szólamát. A csinos, szép énekesnő hangja csodálatos, azonban hiányzott belőle a csábítás; nem hittem el neki, hogy a herceget az ujja köré tudja csavarni, hiányzott a figura lényege. Fel kell tennünk azonban a kérdést, hogy nem rendezői szándék áll-e a megszokottól eltérő alakítás mögött. Érdemes megemlítenünk, hogy Maddalena jelmeze hófehér koktélruhából állt, így a sötétbarna hajú Jaroslava Pepper angyali jelenség volt a színpadon – talán éppen a halál angyala?

A fiatal Gelu Dobrea Monteroneként kicsit egysíkúnak tűnt, nagyon hangosnak; talán a végzetet akarta így szimbolizálni, Sparafucile köpönyegébe bújva azonban valóban életre keltette a szerepet. Gelu Dobreáról biztosan hallunk még, már most nagyon stabil a hangja, dús, határozott, ez nem jellemző erre a hangfajra fiatal korban. A három szerepet (Ceprano grófné, Giovanna, Apród) is éneklő Polgár Etelka színészi vénája legalább olyan jó, mint amilyen éneklése, hangja szépsége. Tavaly komikus oldalát láthattuk, idén a drámát előmozdító készségét, mindkét karaktert jól hozta, a legnagyobb természetességgel mozog a színpadon. Drámai szopránját képes kordában tartani, szívesen hallanám nagyobb szerepben vagy éppen a német repertoár népszerű darabjaiból összeállított áriaesten.
A Mantuai herceget Boncsér Gergely énekelte. Ez a szólam nem könnyű, és valljuk be, a három Rigoletto-főszerepre (Mantuai herceg, Rigoletto, Gilda) már rakódott annyi patina, annyi nagy énekest hallottunk a szerepben, hogy a hallgatónak vannak bizonyos elvárásai. A bombabiztosan kiénekelt magas hangok Boncsér Gergely erősségei, bámulatosan képes elérni és tartani őket. Színpadi megoldásai nem csupán nekem, hanem a közönség többi tagjának is tetszettek, különösen amikor alsónadrágban táncoló, velejéig romlott férfit láthattunk. Boncsér igazi Mantuai herceg alkat, a kellő tűzzel, és ezt meg is mutatta. Zenei megoldásait azonban kiforrottabbá, finomabbá kellene tenni; az ösztönös éneklés nem mindig felel meg a zeneszerző szándékának. Ha finomabbá varázsolja a szerepet, dinamikai, agogikai megoldásokkal fűszerezi a szólamot, nem fog visszhang nélkül maradni alakítása.

Ján Ďurčo énekelte a címszerepet; Rigoletto-alakítása bárhol a világon megállja a helyét, ha olyan pillanatokat, áriákat nyújt, mint amit hallottunk ezen az estén. Ďurčo a szemünk láttára vált a magának mindent megengedő bohócból a lecsupaszított, kitaszított, lányától megfosztatott élő halottá.
Gilda szólamát Maria Taytakova kapta, aki sajnálatos módon megbetegedett, így a nemrég Simándy-énekversenyt nyert és Szegeden ebben a szerepben debütáló Szemere Zita coverolta. Maria Taytakova erős színpadi egyéniség, a legcsekélyebb érzelmi változás is látszott arcán és testbeszédén. Ő az a jelenség, aki éppen annyira van jelen a színpadon, amennyire a szerep megköveteli. Sajnos a hangját nem volt alkalmunk hallani, helyette Szemere Zita énekelt a zenekarban (Kammeropernorchester Schloss Kirchstetten) ülve, akit, bevallom, sokszor figyeltem, ahogy maximálisan átéli szerepét. Akárcsak a közönség, sőt, az a helyzet állt elő, hogy a címszereplő is a duetteknél Szemere Zitát figyelte, hiszen a reakciókat valahogyan le kellett képeznie a két énekes zenei kapcsolatában. Külön említésre méltó, ahogyan a két énekesnő szorosan, kollegiálisan együttműködve játszott-énekelt. Szemere Zita hangja csodálatos, a szerepet egyértelműen birtokolja, és az utolsó utáni pillanatban jött felkérés ellenére is nagyszerűen teljesített; megfelelő énekesnőt sikerült szerződtetnie a fesztiválnak.
Hooman Khalatbari vezényelte idén is az előadást, összeszedett, jól megfogott produkciót teremtett, helyenként azonban túlzott tempókkal. Kisebb-nagyobb dinamikai megoldásokkal, cezúrákkal még izgalmasabbá tehette volna a Rigolettót, talán egy tisztán és pontosan játszó oboista is elkelt volna.
A közönség viharos tapssal köszönte meg az estet, mindannyian maradandó élménnyel gazdagodtunk.


Oldaltérkép