Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Cédé | Dévédé | Koncert | Könyv ]


Tennstedt: a szorongás szobra

Szerző: Balázs Miklós
2012. szeptember 10.

  Míg az önmaga kultuszát építő, tradicionális porosz-német karmester ideálja (az osztrák) Herbert von Karajan alakjában csúcsosodott ki, addig ennek tökéletes ellenpontját láthatjuk a szász Klaus Tennstedtben. Esetében az adottság, amely egy tehetséges muzsikust alkalmasint korszak-meghatározó művésszé emelhet, úgy tetszik, éppen a karmesterség hagyományos posztulátumaival ellentmondásban artikulálódott.

Tennstedtből szinte minden hiányzott, melyet egyfelől a karmesteri vezető-irányító-szervező tevékenységgel szembeni sztereotipikus elvárások, másfelől pedig az egyre durvuló és embert próbáló, kőkemény „zenebiznisz” igényei támasztottak. Afféle bogaras, különc figuraként volt jelen a múlt század zenei közéletében. Arcvonásai egy riadt, labilis, zaklatott személyiséget mutatnak, egy láncdohányos, beteges, de hallatlanul érzékeny emberről mesélnek, aki előadásaiban ritka és csodálatos mélységekig jutott. Vitathatatlan: zenei érdeklődése, vezénylési stílusa, művészi kifejezésmódja és formakultúrája egyenesen, közvetlenül kapcsolódik a német dirigensi hagyományhoz. Opera-karmesteri évtizedeit követően elsősorban a klasszikus-romantikus német repertoár eminens alakjaihoz vonzódott, Beethoven, Bruckner és Mahler szimfóniáihoz, s ebben a repertoárban érte el a legmagasabb művészi színvonalat, egyszersmind a legnagyobb szakmai sikereit.
 Egészen 1971-es emigrációjáig, mikor is elhagyta Kelet-Németországot, neve csaknem ismeretlen volt a hanglemezgyűjtők vagy a szélesebb koncertközönség számára – jószerivel a vasfüggöny mindkét oldalán. Az NDK egy vidéki színházában, a zenei közvéleménytől szinte észrevétlenül peregtek le pályájának első évtizedei. De húsz év másodvonalbeli operai karmesterkedés után döntő lépésre szánta el magát: a fővárosban, Kelet-Berlinben próbált szerencsét, várva az alkalmat a kiugrásra – vagy a disszidálásra. Így érdemi dirigensi karrierje tulajdonképpen a negyvenes évei közepén indult, mikor a berlini rádió koncertközvetítése nyomán meghívták Svédországba: vendégszereplésre kérték fel a Göteborgi Szimfonikusokhoz, ahová az NDK kultúrapparátusa, ha nehezen is, de a várható valutainkasszó reményében hajlandó volt elengedni őt. Így Tennstedt vállalhatta a nyugati fellépést. Innen azonban már nem tért haza; Svédországban menedékjogot kért és kapott.
Az 1974-es esztendő jelentette a fordulatot pályáján, ekkor mutatkozott be Amerikában. Először a Torontói Szimfonikusok kérték fel őt a hirtelen elhunyt Karel Ančerl megüresedett helyére, később Bostonban is csábító szerződést kínált neki a menedzsment. Torontói és bostoni sikerei nyitották meg az utat a többi nagy amerikai zenekar felé, s a hetvenes évek második felétől már rendszeresen vezényelte valamennyi nagy amerikai zenekart, köztük New York, Chicago és Philadelphia jeles együtteseit.
Ennek az időszaknak egy páratlanul becses mementója az ICA nemrégiben napvilágot látott DVD-je, mely a német mester egy 1977-es bostoni koncertjének tévéfelvételét őrzi, műsorán Anton Bruckner VII. szimfóniájával. A kiadvány két okból is hiánypótló: egyfelől a legrégebbi ismert tévéfelvétel Tennstedt közreműködésével, mely pályájának egy kevésbé dokumentált szakaszáról nyújt hasznos adalékokat, másfelől pedig egy olyan zeneművet rögzít, melyet a dirigens sohasem vett fel stúdióban. (Jóllehet Tennstedt Bruckner-tolmácsolásai szerte a világban elkápráztatták a közönséget, stúdiófelvételt csupán a IV. és a VIII. szimfóniából készített.)
E bostoni koncert kétségkívül szerencsés csillagzat alatt jöhetett létre. A Bostoni Szimfonikusok, mely egykor Amerika talán legjobb, de kétségkívül legnagyobb hagyományokkal rendelkező zenekara volt, a hetvenes évekre visszaszorulni látszott a rangsorban. Nem túlzás azt állítani, fásultság vett rajta erőt, előadásait legtöbbször az átlagba beleszürkülő rutin jellemezte. Leinsdorf és Steinberg regnálása alatt a színvonal esni látszott, majd a lelkes és fiatal, de tapasztalatlan Ozava Szeidzsi idején is vajmi kevés babért termett a bostoniaknak ez idő tájt. Az együttes szinte szomjazta egy igazán értő karmester útmutatását. Tennstedt csak néhány koncerten dirigált ugyan Bostonban, de így is mély nyomokat hagyott a zenekarban. Bruckner VII. szimfóniája Nikisch Artúr távozása óta talán először szólalt meg Massachusettsben igazán értő tolmácsolásban. Tennstedt végig teljes kontroll alatt tartja a zenekart e felvételen, de bármily nehéz művet is vezényel, láthatóan nem kér mindig feszült koncentrációt. Hallható ugyan, hogy a zenekar számára kissé idegen Bruckner hangzásvilága, így az egyes frázisokkal némely fa- vagy rézfúvós nehezen boldogul, mindazonáltal jól látható, Tennstedt képes kézben tartani és a szó legjobb értemében irányítani a zenekart és a produkciót. Szép, egyenletesen végigvitt, fennkölt és drámai előadás ez, mely, ha nem is szolgált rá minden korabeli szuperlatívuszra, kétségkívül figyelemre méltó teljesítmény.
 Tennstedt 1976-ban debütált Angliában, méghozzá a Londoni Szimfonikus Zenekar élén, később azonban a Londoni Filharmonikusoknál lett előbb első vendégkarmester (1980), majd – Solti Györgyöt követve – vezető karmester (1983–1987), ide egészen a kilencvenes évek elejéig rendszeresen visszajárt, s számos nagy sikerű hangversenyt adott. Kijelenthető: Londonban tudott igazán kiteljesedni, itt találta rá leghálásabb közönségére. 1977–1986 között a Londoni Filharmonikusok közreműködésével lehetősége nyílt Gustav Mahler valamennyi szimfóniáját, valamint a Dal a Földről-t lemezre vennie az EMI égisze alatt. Az V.-et mindjárt kétszer is megjelentette a kiadó: a második lemezen egy élő felvételt tettek közzé, melyet 1988-ban, a Royal Festival Hallban vettek fel a BBC kamerái és mikrofonjai. E hangverseny hangzóanyaga tehát jó ideje elérhető az említett kiadó katalógusában, azonban a teljes tévéfelvétel – DVD formájában – csak néhány hónapja, az ICA Classics gondozásában került a boltokba. Nem túlzás azt állítani, a mű egyik legjobb, legihletettebb előadásával van dolgunk. Tennstedt a legjobb formájában vezényel, páratlan az összhang zenekar és karmestere között, a zenészek a maestro minden rezdülésére reagálnak, így születik meg ez a hallatlanul erőteljes, pompás interpretáció. 
John Willan, a Londoni Filharmonikusok egykori menedzsere nyilatkozott úgy: akarmesternek semmiféle technikája nem volt. E videofelvételek tapasztalata alapján is belátható, Klaus Tennstedt csakugyan nem tartozott a „professzionális” pálcavirtuózok közé. „Karizmája” egy furcsa idegességben, kínzó testi és szellemi gyötrelemben, állandó kétségekben manifesztálódott. Ha van teremtő bizonytalanság, aktív kétely, akkor az övé az. Póztalansága, esendősége meghatározó hatással volt közönségre és zenészre egyaránt. Az önbizalomtól duzzadó, tévedhetetlen karmesterideál helyére az örök tépelődő művészfigurája szegődött a személyében, a dirigens közönséget lenyűgöző hatalmi pózát és tekintélyét nála a töprengő muzsikus szüntelen útkeresése és gátlásossága helyettesítette.
A folyvást szorongásokkal küzdő, a fizikai terhelést rosszul tűrő, túlérzékeny Tennstedt ösztönösen pontosan reagált a zenekarok legapróbb rezdüléseire is. A karmester ezen Bruckner- és Mahler-interpretációi mentesek a szélsőséges tempóktól vagy a túláradó pátosztól, helyenként kifejezetten befelé fordulóak, mégis megragadóan eredetiek. Olvasatai a klasszikus struktúra- és formaközpontú előadásmód minden elemét magas szinten, egy mély és nemes humánum jegyében közvetítik.

ICA Classics ICAD 5066
ICA Classics, ICAD 5041


Oldaltérkép