Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



„Ilyen elgondolkodtató művekkel először találkozni nem könnyű”
Interjú Kocsis Zoltánnal

Szerző: Lehotka Ildikó
2015. szeptember 27.

 A Művészetek Palotája és a Nemzeti Filharmonikusok produkciójaként két ritkán hallható Richard Strauss-operát láthatnak két alkalommal az érdeklődők. A két operáról (és más Strauss-művekről), azok érvényességéről, a rendezésről, sok érdekességről beszélt Kocsis Zoltán a bemutató előtti héten.

 

Mikor először meghallgattam a Friedenstagot, az volt az első benyomásom, hogy a straussi hang csak a mű felétől válik nyilvánvalóvá. Az ember nem tud egy olyan ütemet mondani, ami teljesen a szerző sajátja, csak Maria éneklésétől éreztem a stílusjegyeket.

Ezt nem mondanám. Richard Strauss stílusa ugyan azonnal identifikálható, és megvannak azok a senki mással össze nem téveszthető stílusjegyei, melyek alapján azonnal felismerhető, ám tény, hogy élete végéig kacérkodott az atonalitással. Talán megbánhatta, hogy Schönberget úgy leszólta a Mahler Alapítványnak szánt leveleiben (azt írta, hogy csak az elmegyógyász segíthet Schönbergen; jobban tenné, ha havat lapátolna, mintsem kottapapírra firkálna). Ez Schönbergnek bizonyára nem esett jól, de Strauss tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a schönbergi vívmányok milyen jelentősek, mennyire felhasználhatóak, és valljuk be, Strauss használta is ezeket.

Az Elektrában és a Saloméban vannak ilyen szakaszok.

Nem csak ebben a két operában, de az (Ein) Alpensinfonie eltévelyedési jelenetében is. Nagyon érdekes, hogy éppen az eltévelyedés, zűrzavar érzékeltésére használja az atonalitást, illetve a tizenkétfokúságot – ami szerinte nem vezet sehová, zsákutca –, és ezt konzekvensen teszi. A Friedenstag elején nagyon sok a zavar, az utalás, a csúsztatás, az elbeszélés egymás mellett, még a hazugság is, keveredve az igazsággal. Ha csak arra gondolunk, micsoda rettenetes indulatokat vált ki az olasz énekes az opera elején, azokból az emberekből, akik harminc éven át sem nőt, sem bort, semmit sem kaptak, amiért érdemes élni, csak fegyvert forgattak, csak embert öltek. Ahogy megyünk előre a cselekményben (ha ez egyáltalán cselekménynek nevezhető), a nép, az éhség, a küldöttség, a megadásra való felszólítás, és az, hogy a Parancsnok leszereli a küldöttséget, az hamis, ebből talán csak az éhségérzet a valódi. Mindenki elbeszél egymás mellett, a Parancsnok szavait félreértik, hiszen elvonul a küldöttség, 180 fokkal megfordítva a Parancsnokról alkotott véleményét, holott az semmi mást nem mondott, csak  hogy délben fognak egy égi jelet kapni. Azt ugyan nem tette hozzá, hogy ez a vár felrobbantására vonatkozik. Tehát néhány kétértelmű szóra megváltoztathatják az emberek a véleményüket. De a Parancsnok sem mondta meg, mit gondol. Ő a császárnak esküdött föl, és itt csap össze aztán a házastársi hűség a katonai értelemben vett hűséggel, melyben az utóbbi győz, holott az igazság fokról fokra derül ki. Amikor a szerelmi duett – nevezhetjük ennek a Parancsnok és Maria kettősét – véget ér, nyilvánvaló, hogy a nő föláldozza magát a férfiért, és vele együtt fog felrobbanni. Az már más kérdés, hogy deus ex machinaként kitör a béke, és egy nagy népünnepély kezdődik. Az igazság és a hazugság így nem áll olyan éles ellentétben, mint a másik operában; mikor Apolló megérkezik, és hazudik egy jó nagyot, hisznek neki, a végén azonban már nem, mikor a tiszta igazságot mondja. Ezzel szemben Leukipposz női ruhában tud csak közel férkőzni Daphnéhoz, pedig férfiként is megtehette volna, mint ahogy az a következményekből kiderül. Daphné csak akkor döbben rá, hogy mit jelent számára Leukipposz, mikor a férfi már meghalt, azelőtt csak játszópajtásnak tekintette a férfit. Apolló csókja után nyilvánvaló Daphné számára, hogy nem az isten a favorit, Leukipposz halála után pedig az, hogy ő lett volna az igazi társ, ha az események ezt  írják fölül. És ez még egy csavar a történetben, ezért nem hiszem azt, hogy teljes egészében Joseph Gregor írta a szövegkönyvet. Szinte biztos vagyok benne, hogy Stefan Zweig a háttérből irányíthatott, vagy segíthetett, adott esetben dramaturgiai fogásokkal árnyalta Gregor munkáját.

Biztosan segíthette, mert tudjuk, hogy a Friedenstagból Stefan Zweig három vonást akart kiemelni: a tragikust, a hősit, a humánust…

…és túl jó a szövegkönyv egy Joseph Gregorhoz. Ha a többi szövegkönyvét megnézzük, akkor látjuk, hogy ezek közepes munkák. Nem véletlen, hogy Strauss kezdetben nem nagyon akart vele dolgozni. Újabb csavar a történetben, hogy az ember és természet egyensúlya felülírja az emberek közötti polémiát, sőt az emberek és isten közötti ellentéteket is, mert pusztán Apolló távozása sem jelentene megnyugvást, igazi megnyugvást Daphné számára, ezt csakis a természettel való teljes azonosulás jelenti.
Nem nagyon hiszem, ha valaki beül előképzettség nélkül a nézőtérre, nézi a kivetítőt, nézi a színpadot, az minden szegmensét, minden kisebb-nagyobb telitalálatát felfogja a történetnek, a zenének, mely mindkét opera esetében karácsonyfának nevezhető. Nincs olyan ütem, mely ne lenne a végsőkig kidolgozva, kidekázva, dramaturgiailag oly módon tálalva, ahogy például az Arabellában nem, mert Hofmannsthal váratlanul meghalt, és Strausszal nem volt idejük, alkalmuk megbeszélni, hogyan bonyolódjanak a cselekmény lelki szálai. Az Arabella ilyen értelemben még befejezetlennek is tekinthető. Ha a Strauss-operák vonulatát nézem, az Arabellát a gyengék közé kell sorolni, a Friedenstagot, melyet nem sokat játszottak az utóbbi ötven évben, az erősebbekhez kell tenni. Sajnálatos aktuálpolitikai és politikai vonatkozásai vannak a műnek: az, hogy Hitlerék igyekeztek mindent a saját céljukra felhasználni, ez a Friedenstagot is sújtotta.
Paradox a helyzet, mert a világháború ura, Hitler egyértelműen a revánsra készül, ezzel az operával egyértelműen magát fényezi. Ezért is zseniális ötlet Némedi Csabától, hogy az operát az 1936-os berlini olimpia kereteibe helyezi. Tudvalevő, hogy Strauss nem csak a berlini Olimpiai himnuszt komponálta meg, de maga is vezényelte. Azt sem szabad elhallgatni, hogy Strauss magas zenei tisztséget töltött be, egészen addig, míg el nem fogták az egyik levelét, melyet A hallgatag asszony kapcsán Stefan Zweignek írt (meg aztán Strauss több ízben kijelentette Göbbelsről, hogy mitugrász), de erről beszéltünk korábban. Közvetlenül Lengyelország lerohanása előtt írta Strauss A béke napját és a Daphnét. Azt gondolom, hogy Strauss pontosan tudta, mit ír le, az adott politikai szituációban milyen súlya van szavainak és tetteinek. Márpedig a Friedenstag nagyon komoly tett. És ugyan a harmincéves háborúba helyezi a történteket, mégiscsak van politikai vonatkozása. Ezt egészen egyszerűen így is fel lehet fogni. De komoly érzelmi intelem volt a Harmadik birodalom vezetőinek, hogy ne fogjanak bele olyan háborúba, ami értelmetlen. De belefogtak.
Nagyon szomorú aktuálpolitikai vonatkozása is van A béke napjának: óhatatlanul felötlik az emberben az újkori népvándorlás, melynek közvetlen tanúi, részesei, adott esetben szenvedő alanyai vagyunk. Az öngyilkos merénylet motívuma sem hiányzik az operából. Persze különbséget kell tennünk, hogy egy öngyilkos merénylet a katonai becsület megóvása érdekében történik, vagy pusztán azért, hogy minél több más gondolkodású embert küldjenek a másvilágra.

Visszatérve a hangzáshoz, számomra nagyon furcsa a Friedenstag kezdete, nem straussos. A nyitó akkordok szinte morajlanak, az induló is ritka Straussnál.

Játszom, hogy is szól: egy d-moll akkorddal nyit, aztán egy egészhangú akkord, tritonusz, egy b-moll akkord, egy újabb tritonusz, egy fisz-moll akkord, még egy tritonusz, aztán az induló szólal meg. Fölmegy a függöny, az ember lát egy várat, tele katonákkal, akkor miért lenne meglepő egy induló?

Mert nem Straussra jellemző ez a hangzás. Sem a zenei anyag, sem a hangszerelés.

A harmincéves háborúban vagyunk, felperzselt falvakkal, puszta tarlókkal, milyen időjárás van Észak-Németországban október végén? Állandóan ködről beszélnek, leírja a zene is. A dánok által körülvett valamelyik város várában vagyunk, miért ne lenne jó ez a zene? Ez az adekvát zene.
Az akkordváltogatást is nagyon strausszosnak érzem, Strauss olyan egyedi és sajátságos módon használja az akkordokat, hogy rá lehet rögtön ismerni a stílusra.

A két opera nagyon különböző, nagyon ellentétes. Az egyik opera realista, a másik a mitológiából építkezik…

…de nagyon-nagyon jól kiegészítik egymást. Az egyik a történelmi hátteret használja, a másik mitológiai köntösbe öltözteti a problémát.
A Friedenstag a becsületről szól, a Daphné tovább megy; az ember és természet azonosulásáról, egymásra utaltságáról szól. Azt gondolom, az is nagyon komoly intő jel. Annak is aktualitása van, most, hogy kezdjük felélni a földet, ami szintén összefüggésben lehet az újkori népvándorlással (én már csak így hívom). Vigyázzunk a természetre, ez talán még nagyobb intelem, mint hogy legyünk becsületesek és következetesek.

Jellemző az érzelmek ábrázolása a Friedenstagban, míg a másik operában a természetábrázolás.

Érzelemábrázolás a Daphnéban is van, illetve a Friedenstagban természetábrázolás.

Az ábrázolások arányára gondoltam.

A Daphnéban több a természeti leírás, de igazából a két opera ellentéte az, ami kiütközik. Mondhatjuk, hogy az egyik csúnya zene, a másik szép, de azt is lehet mondani, hogy az egyikből tökéletesen hiányzik az a katonai jellegű szigor és pragmatizmus, ami A béke napjában van, a másikból (az olasz énekes [egy piemonti] epizódszerepétől eltekintve) az a fajta lágyság, ami a Daphnéban végigvonul. Ugyanakkor a Daphnéban is ott vannak az emberi érzések; Leukipposz nagyon is emberi módon remél és szenved, nagyon is emberi reakció, hogy a fuvoláját összetöri Daphné látszólagos közömbössége miatt. Ott sem elsősorban az isteni jelenlét a domináns. Nagyon is megfelel Apolló emberré válása, illetve időleges emberré válása Strauss ateizmusának, nagyon is megfelel az a tény, hogy Joseph Gregor kihagyja a királyokat és a császárokat a Friedenstagból annak, hogy Strauss nem akarja belekeverni a látható, értékelhető, dokumentálható történelmi hátteret az operába. Valószínűleg az a Hans Stools, aki a polgármestere ennek a városnak, valószínűleg egy létező személy lehetett, mindenesetre nem nevezi nevén a Parancsnokot a szövegkönyv. Az ellenség vezére pedig valószínűleg IV. Keresztély dán király volt. Furcsa, hogy nagyon ki van hangsúlyozva a harmincéves háború vallásháború-jellege, holott dokumentumokkal alátámasztott, hogy nem alapvetően erről szólt, hanem elsősorban az uralkodók és a rendek közötti ellentét szülte. A háború legnagyobb vesztese a Habsburg Birodalom, de azt sem szabad elfelejteni, hogy Hollandia ekkor vívta ki a függetlenségét. A történelmi háttér is azt hiszem, hogy szignifikálva van az operában, és hangsúlyozott a vallási különbség.

Sokan oratóriumként emlegetik A béke napját.

Azt mondanám, hogy ez egy kórusopera. Nagyon példásan próbál a kórus, betartják a rendezői utasításokat, melyek nem egyszerűek – a kórus hat csoportra osztott. Nagyon komoly feladat énekelni, közben a lépcsőkön menni. Ez a rendezés amilyen szellemes és találó, olyan nagy nehézségeket ró a szereplőkre, nem csak a kórusra. A lépcső nagyon sokszor szolgál arra, hogy egyrészt a társadalmi hierarchiát, másrészt a történéseket szimbolizálja, nagyon sokszor kell a lépcsőkön le- felmenni. A két szolgáló, aki álmából felébresztve is tudja a szerepet, egy-egy elhibázott lépés miatt meglepő tévedést produkálhat.

Láttam Némedi Csaba több rendezését, mindig nagyon eredeti volt.


Most is az lesz.
Némedi Csaba nagyon sokat tud. Úgy kapcsolja össze a rendező a két operát, hogy egy katonai dob és egy lépcső alkotja a színpadot, az is magáért beszél, az egyik a megváltozhatatlant, a statikust az örökkévalót jelzi, a másikon, a lépcsőn pedig az események peregnek. A dob alakul át a végén babérfává, a Daphné végén. A nap 24 óráját használja fel a rendezés ahhoz, hogy demonstrálja a két opera egymásutániságát. Ugyan a drezdai bemutatón fordítva hangzott el a két opera, a Friedenstag hajnallal kezdődik, a Daphné egy alkonnyal, a Friedenstag végződik valamikor délután, késő délután örömünnepével, a Daphné Apolló távozásával, ami a hajnalt jelentheti csak, hiszen ő a napisten, is.  Némedi Csaba nagyon szépen megoldotta, persze nem tudom, hogy mit fog a közönség ebből érzékelni, azt hiszem, hogy a szövegkivetítést és a színpadot egyszerre kell befogadni ahhoz, hogy a rendezés minden szegmense nyilvánvaló lehessen.

Mindkét operában kevés a női szereplő, a Friedenstagban Marián kívül csak egy nőnek van rövid szerepe.

Egy katonai jellegű darabban hány nő legyen?

Lehetne markotányosnő, vagy akár masamód.

Biztos lehetne. Egyszer elhangzik az opera elején, mikor az olasz énekes t ekézik, hogy micsoda szörnyű nők vannak a városban. Maria nagy szerepet kap a műben, nagyon fontos feladatot tölt be.

Valahol ő tölti be a központi szerepet, és egyedül neki van neve az operában.

Így van. Maria szerepe nagyon jelentős . Mindent deklarál, soha nem beszél mellé, ő az, aki kicsikarja a Parancsnokból az igazságot. Végül is ő idézi elő, hogy a holsteiniek vezére és a Parancsok összeölelkezik, mert ha Maria nincs, ott talán vér folyik, már, vagy még a béke napján is. A Wikipédián van egy jó táblázat, mely országok vettek részt a harmincéves háborúban, éves lebontásban.
Maria nagyon különbözik Daphnétól, Maria drámai szoprán, míg Daphné lírai koloratúrszoprán, bár nem annyira nehéz, mint Aminta szólama A hallgatag asszonyban. A Daphnéban a lány anyjának, Gaiának is nehéz feladat jut, szólama egészen Esz-ig lemegy.
Hadd mondjak valamit a szereplőkről is: Pasztircsák Polina tünemény, A hallgatag asszonyban is csak úgy pergett a nyelve. Gaia Ulbrich Andrea, vele többször dolgoztam már. Egészen elképesztő, színésznőként is, a hangja fantasztikus ebben a lágéban, a végsőkig kiegyenlített, szinte született Azucena. Ő egy nagy valaki. Legutoljára az Erzsébet-legendában (Liszt: Szent Erzsébet legendája ) énekelt velünk, ott a gonoszságot, mikor Zsófia Erzsébetet kilöki a viharba, nagyszerűen tudta megeleveníteni, tényleg gyűlölni kellett.
Gaiának elképzelni sem tudok jobbat. Gaiát nagyon megfontolt, lassú tempóval csinálnám, rögtön az elejétől. Nem véletlen, hogy a bacchanáliában, mikor Gaia színre lép, egy nagyon lassú táncot hallunk. Nekem önkéntelenül is Debussy 1. prelűdje jut eszembe, ami szintén hihetetlenül lassú, megfontolt, kidolgozott tánc.

A Friedenstagra a vaskos hangzás a jellemző, a Daphnéra a fény-árnyék, amit Strauss claire obscure-nek nevezett.

Nem véletlen a tematika. Straussnak hihetetlen beleérző képessége volt. Az, hogy a szerző hogy tudott eseményeket, lelkiállapotokat illusztrálni, egészen elképesztő, árnyaltságban föltétlenül meghaladja Wagnert. Hiába mondja Strauss, hogy Wagner akkora hegy, hogy ő is csak megkerülni tudta, felkapaszkodni rá nem. Bizonyos vonatkozásban Strauss asszimilálta ezt a wagneri életművet, és nem használt föl belőle mindent, bizonyos dolgokban mégis túlmegy rajta. Más kérdés, hogy Wagner eleve nem választott volna bizonyos témákat. Nem hiszem, hogy Wagner egy Árnyék nélküli asszonyt megzenésített volna. Bár ebben sem vagyok biztos. Hátha tetszett volna neki.
Sokszor elolvastam Hofmannsthal regényét, az eredetit, nem a librettót, jó nehéz olvasmány.
A fő mű, Az árnyék nélküli asszony mellett a straussi opera-ouvre két pillére A rózsalovag és A hallgatag asszony, a Friedenstag és a Daphné szinte karácsonyfa, ahogy említettem már. Ha játszom a partitúrából, órákig el tudok bíbelődni néhány oldallal, hogy minél jobban megvalósítsam azt a szólam-hierarchiát, amit Strauss félreérthetetlenül jelez. Hogy a komponálás hogy történhetett? Úgy gondolom, köznapi módon, Strauss bevonult a dolgozószobájába. Lehet, hogy bizonyos hangzásokat kipróbált a zongorán, de ennyi hangjegyet nem lehet úgy leírni, hogy az ember bíbelődik. A két operának a kidolgozottsága már kifejezetten német precizitásra vall.

A Daphné nekem nagyon franciás, könnyű és mégis szövevényes.


Franciás, mediterrán, görögös, olaszos.  Szicíliában fejezte be az operát, és készítette a hangszerelést is. Kifejezetten érzi az ember a mediterrán levegőt, mint ahogy A béke napjában az észak-német ködöt.
Strauss annyira polifon, annyira át van szőve ennek minden elemével, annyira összefügg minden mindennel, olyan mértékű a motívumok becsempészése a darabba, hogy egy zsúfolt reklámfilmre hasonlít, melyben bizonyos elemek megjelennek, de csak tizedmásodpercekre. Az ember látja, de nem jut el a tudatáig, hogy valamit meg kell vennie, aztán ha a bolt mellett elmegy, önkéntelenül megveszi a dolgot, de még akkor sem jut el a tudatáig, hogy ezt látta korábban. Strauss ilyen módon csempészi be Apolló, sőt Daphné monológjába a bikamotívumot, a felajzott bikát, melyet Apolló hazugságaként használ föl, mikor azt hazudja, hogy ő egy pásztor, akinek megvadult egy állata. Ezért fogadják be szívesen. Ha Apollóként – illetőleg felajzott bikaként - mutatkozott volna be, biztosan nem fogadták volna kedvesen. Mikor a végén azt mondja, hogy ő Apolló, a Napisten, ezt Leukipposz már nem hiszi el.
Az oboa pásztormotívuma száznál jóval többször szólal meg. Ebből a néhány hangból alakul ki majd Daphné motívuma, mint ahogy az egymást behergelő szerelmi motívumból, annak felfelé menő dallamának pontozott ritmusából bomlik ki Daphné átváltozása, az ágak kinövése is pontozott ritmusban történik. Annyi mindenre kéne figyelni, hogy csak azt tudom ajánlani a hallgatónak, hogy ne figyeljen. Ami eljut a tudatáig, eljut, a többi pedig úgyis megkapja, ha nem tudatosan is. A darabokat vagy meg kell hallgatni százszor, és így van esélye a hallgatónak, hogy az egészet megkapja, vagy ha egyszer meghallgatja, vegyen el belőle annyit, amennyit el tud. Mint egy karácsonyfáról.
Nem tudok ajánlani a hallgatónak semmiféle metódust. Ilyen elgondolkodtató művekkel először találkozni nem könnyű.


Oldaltérkép