Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Nemzeti jelképek az 1956-ról szóló magyar játékfilmekben 4.

Szerző: Szűk Balázs*
2012. november 27.

 „A szabadságharcosok félcivil-félkatonai viselete (zakó és puska, ballonkabát és kézigránát, Bocskai-sapka) a forradalom őszinteségének szép lenyomata (A másik ember, Eldorádó, Megáll az idő, A halálraítélt), de az ávós egyenruha hordása a káoszban egyszerre életmentő és szégyen (A másik ember, Eldorádó). A hatalom igaz arcát nem annyira a megfélemlítés, hanem a teljes személytelenséget kifejező krumpliszsák hordozta.”
Szűk Balázs sorozatának befejező része.

 VII. Öltözet
A magyaros jelleget szinte csak az olyan filmek képviselik, amelyekben a vidék tradicionális ruházata is megjelent, pl. ködmön az anyán, az oltalmazó hímzett ing és kucsma a fiún (A másik ember, Tegnap, Húsz óra, Tízezer nap). A szabadságharcosok félcivil-félkatonai viselete (zakó és puska, ballonkabát és kézigránát, Bocskai-sapka) a forradalom őszinteségének szép lenyomata (A másik ember, Eldorádó, Megáll az idő, A halálraítélt), de az ávós egyenruha hordása a káoszban egyszerre életmentő és szégyen (A másik ember, Eldorádó). A hatalom igaz arcát nem annyira a megfélemlítés, hanem a teljes személytelenséget kifejező krumpliszsák hordozta. Hiszen a Szegénylegények zárásában az osztrák himnusz elhangzása közben a volt szabadcsapat fejére ezt húzzák, s mint a lovakat terelik őket végső útjukra. A temetetlen halottban először a repülőn elrabolt férfi foglyok viselik, előre jelezve a magányos sötétséget, másodszor Nagy Imre, az ország-világ előtt letagadott kivégzésekor, mintha a való fényt is megölni akarnák. Ez ellen tiltakozik tudat alatt minden film a gyerekek, fiatalok zászlóba öltöztetésekor, halotti menyegzőjükön (A másik ember, A halálraítélt ) (Kapitány–Kapitány 2002, 22–23,46–47).

 

VIII. Tánc és dal, szakrális és világi zene
Beethoven beszédes Egmont nyitánya és a VII. szimfónia második tétele többnyire a legfőbb azonosítója a kornak, akkor is, ha finoman rejtjelezett, a végzet és méltóság hordozója (a Philemon és Baucisban a két séta közben, a gyertyák rebbenésekor), akkor is, ha a tiszta közösségi akarat jelzője (A halálraítélt, Magyar requiem, A temetetlen halott), nyílt tagadása a bárgyú Pancsikoló kislány kivégzésekkor kihangosított „örömzenéjének” (Magyar requiem, A temetetlen halott). Csak a szent és nemzeti egybekapcsolása fog össze egy széteső, de lélekben még összetartozó közösséget, ezért éneklik mindenütt és mindenkor a betiltott Himnuszt és a Szózatot a valóságban és a fikcióban is egyaránt: reménykedve a vonaton, a határátlépés előtt (Szerencsés Dániel), az ávós laktanya ostromakor (A másik ember), a Sztálin-szobor ledöntésekor (Napló apámnak és anyámnak), a túlélésért reszketve a légópincében (Eldorádó, Szamárköhögés) (i. m., 56–57, 135).

 

IX. Címer
A Parlament tetején (A temetetlen halott), a Keleti pályaudvar bejáratán (Szerencsés Dániel), az ávós laktanya rácsán (A másik ember), a pokolba jövő vonat kazánján (Szerencsés Dániel), a repülőtéren (A temetetlen halott) uralkodó vörös csillagot az égből porba hullajtják, lánctalp elé vetik (A halálraítélt, A temetetlen halott), levágják a kalauzlány sapkájáról (A Nap utcai fiúk), hogy helyére zászlón, karszalagon, tankon, páncélkocsin, teherautón, bejárati ajtón (Tegnap, A másik ember, Napló apámnak, anyámnak, Kolorádó Kid) a makacs republikánus tagadás, a „magyarok Mózesének” jelét, a Kossuth-címert tegyék (i. m., 63, 162, 245). A kaotikus, izolált cselekvésredundanciák így lépnek át egy rendezett, nyilvános, kollektív rituális nagytérbe, időbe, megszüntetve a profán idő és a bitorló idegen tér hatalmát (Verebélyi 2005, 130–143).

 

X. Nemzetiszín és zászló
Szinte minden forradalmi eseményt ábrázoló filmben feltűnik a véres vagy tiszta zászló körülhordozásának Szent László-i szokása (szekéren – A másik ember, Csepel autón – Tegnap, tankon – Tegnap, Magyar requiem, Világszám, páncélautón – Kolorádó Kid). Rendkívül látványosak a zászló megszerzéséért folytatott harcok (Tegnap, Apa, A másik ember), hiszen a csapatok 1848. április 11-e óta erre a három erényre (vörös – erő, fehér – hűség, zöld – remény) tesznek esküt. A Rákosi-rendszer tudatosan gyengítette a nemzeti színek nemzeti kötését a vörös lobogó kötelező használatával, ezért a zöld kezdte átvenni „az igazi nemzeti szín” szerepét. Zrínyi Miklós Tábori kis traktája szent kötelességének tartja a zászló mindhalálig való elkísérését: „…és a zászlót tovább meg nem tarthatod és meg nem oltalmazhatod, akkor magadat beletakarod, és hozzád szorítod, és életedet e mellett veszteni akarod” (Ruffy 1988, 162–163). Mivel az ünnepi kultuszok között legerőteljesebben a gyász ceremóniái váltak nemzetivé, ezért a zászlóval becsavart, elfedett test, ravatal, koporsó, sírhant, puska stb. gyakran jelentkezett együttesen a gyertyák, mécsek, koszorúk, virágok, szalagok környezetében (A másik ember – kisfia zászlóba takart holttestét biciklire teszi az édesapa, a meghalt unoka titkos temetésén a koporsóra kerül a lyukas zászló; Napló apámnak és anyámnak – a nem engedélyezett exhumálás és újratemetés rögzítése a stábbal). A tendenciózusos, ellenforradalmat sulykoló Tegnap című filmben szinte csak lukas zászlót látunk (kétszer vágják ki a Rákosi-címert ollóval [?], majd feltűnik autón, tankon), a megfosztottság jelképeként. Késsel vágják ki a gyűlölt címert a Szabadság, szerelemben, foggal-szájjal tépi ki a kamasz fiú a zászló közepét A Nap utcai fiúkban. Drámai-stilizált filmekben kevesebb az ilyen tolakodó jel, mint ahogy ezt a történelmi tények is igazolják (Megáll az idő, Eldorádó, Szerencsés Dániel, A másik ember), helyette gyakoribbak a nemzetőrszalagok. A lukas zászló szinte fenséges, himnikus jelentést kap: a Szerencsés Dánielben a hotel éttermében, a János bácsi dallamára kígyózva körbehordozzák, megmutatják a fénynek, ragyognak a szemek, Szerencsés Dániel ujjong, hogy ismét összefogott a magyarság, s így hazamehet. Amikor a film plakátján e zászló jelent meg, a filmet azonnal betiltották (Kapitány–Kapitány 2002, 61–62, 156–160).

A rendszerváltás előtti, „keszonban” tartott ország ’56-os filmjei kísérletet tettek az elveszett múlt, a lelkiismeret és nemzeti önbecsülés visszaszerzésére, s néhány jelentős filmmel (Szerelem, Philemon és Baucis, Megáll az idő, Szerencsés Dániel, Eldorádó, Szamárköhögés) eljutottak a szimbolikus és realista kimondhatóság határáig, de a szabadság jelével megszentelt rendszerváltás utáni kulturális-morális amnézia, politikai ellenségképzés nem kedvezett az új ’56-os realista történelmi festésnek (A temetetlen halott, Mansfeld, Rózsadomb), inkább szabad utat engedett a moralizálásnak-legendaképzésnek (A halálraítélt, Magyar requiem, Budakeszi srácok, Sínjárók) és a műfaji-álműfaji kétes utazásoknak (Szabadság, szerelem, Világszám, Kolorádó Kid) (Radnóti 2006, 4–9).

* Szűk Balázs magyar–történelem–mozgókép/média szakos középiskolai tanár, médiakommunikátor, kulturálisturizmus- és rendezvényszervező, költő/író/publicista, néprajzdoktorandusz

Irodalom
Böszörményi Gábor: Jegyzőkönyv. Mozinet, 12., 18–19.
Bíró Gyula 2001: A magyar film emberképe 1957–1985. Lakitelek, Antológia.
Hoppál Mihály 2006: A magyar nemzeti jelképek. Disputa, 7–8., 104–106.
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 2002: Magyarságszimbólumok. Budapest, Európa Folklór Intézet.
Radnóti Sándor 2006: Határesetek. Filmvilág, 10., 4–9.
Ruffy Péter 1988: Magyar ereklyék, magyar jelképek. Budapest, Kossuth.
Selmeczi Kovács Attila 2001: Nemzeti jelképek. Budapest, Néprajzi Múzeum.
Szilágyi Gábor 1994: Életjel. Budapest, Magyar Filmintézet.
Varga Balázs 1994: A Mikó-gyűjtemény. Filmkultúra, 2., 19–16.
Verebélyi Kincső 2005: Szokásvilág. Debrecen. Egyetemi.


Oldaltérkép