Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Nemzeti jelképek az 1956-ról szóló magyar játékfilmekben 1.

Szerző: Szűk Balázs*
2012. október 23.

 A szimbólumok a mindennapiság és az absztrakció rendszereit összekötő kapcsolódó formátumok. Különösen stabilak a nemzeti identitást őrző vizuális jelképegyüttesek. A magyar önazonosság-tudat XX. századi történetében gyakran felerősödtek és újraértékelődtek a szimbolikus törekvések.
Szűk Balázs sorozatát közöljük.

fA vizuális szimbólumok mint dinamikus ideálképek konfliktusos-kataklizmaszerű történelmi korszakokban szinte egymásból következve bővítették jelentéseiket. Így 1956 szinte mindenben 1848–1849-et tekintette mintának (Petőfi Kör és szavalatok, például Nemzeti dal a Petőfi-szobornál; 12, 16, 20 pontok; Kossuth-címer; nemzetőrszalag; szabadságharcos trikolór: Rákosi-címerrel, a hivatalos címert középütt lyukasra kimetszve a Margit hídnál, Kossuth-címerrel és szimplán, a Corvin közi változat szerint a Kossuth-címer alatt két bajtársi kéz fog kezet; Szegeden Sztálin arcképére ráfestették a Kossuth-címert; a nemzetiszín zászlóba való betakarás, szegedi jegyajándék Kossuth-címeres gyűrűként; táblák Petőfi-arcképpel és Kossuth-címerrel; nemzetiszín és őszirózsás kokárda; gyászszalag; jelszavakban, fejfafeliratokban: „Aki magyar, velünk tart!”, „Márciusban Újra Kezdjük”,”Bosszút állunk érted!”; a politikai foglyok kiszabadítása – Táncsics Mihály írót Budáról, Gérecz Attila költőt a „Gyűjtőből”).
E gyors természetes beépülést és társadalmi rekonstrukciót az is segítette, hogy 48–49 Habsburgok által tiltott (Haynau 1849. július 19-ei rendelete a „forradalmi jelek” viselése ellen), szimbólumai (korona nélküli címer, Kossuth-szakáll és -kalap, háromszínű szalag, kokárda, gyászszalag, vörös toll, de általában minden magyar nemzeti jelkép) a nemzeti függetlenség őrzőjeként, a köztársasági érzület hordozójaként a népi kultúra legmélyebb rétegeibe is leszivárogtak, meggyökeresedtek és újraképződtek az ideológiai kontroll ellenére (Selmeczi 2001, 20; a kiegyezés hivatalosan is visszaállította a magyar szín- és címerhasználatot).

  
 

1859-től a XIX. század végéig a piros-fehér-zöld színű szalagsáv, illetve zászló kedvelt díszítőmotívum volt, sokszor együtt szerepelt az országcímerrel, koronával, huszárokkal a népi használati és díszített tárgyakon (boroskancsó, dunántúli viaszberakásos butykos, korsó, szaruedény, szalmaintarziás tükrös, somogyi sótartó, cifraszűr és más viseletes darab) (Selmeczi 2001, 21).
A gyakran a hadijelvényszerűen megformált koronás vagy korona nélküli címerformák is továbbéltek 1850–1903 között a csákvári sárga mázas boroskancsón, a csákvári bábsütő mézeskalácsmintán, a tótkomlósi falitükör ajtólapján és a hajdúböszörményi csikóbőrös kulacson (Selmeczi 2001, 14–15).
Az 1850-es években 48–49 átpolitizált-depolitizált nemzeti hősei (Kossuth, Petőfi, Bem, Széchenyi, Klapka, Damjanich), rebellis arculatuk, gesztusaik jobban megőrződtek az „emlékező” nyomatokban, ponyvanyomtatványokban, használati és dísztárgyakon (a fiatal körszakállas, pörgekalapot vagy kardot emelő, emelvényen szónokló, lovon ülő, szabadságzászlót lobogtató Kossuth; jobbjában papírtekercset, a Nemzeti dalt, kardot tartó, szavaló Petőfi; lovas huszárként, kivont karddal, megemelt zászlóval Széchenyi stb.), de az 1880-as évektől nagy számban forgalmazott gyári keménycserép tányérokon is (Selmeczi 2001, 27–28).
A Kossuth-kultuszt és hősi/áldozathozó ellenállást hagyományozó pálinkás butellán, cserépedényen, szarvkürtön, gulyásboton található feliratok (1860-as évek–1903) pedig egyenes közvetítői voltak a mindenkori és aktuális hatalom elleni jogos ellenállásnak („K L 1890”, „a haza bel hon fia Kossuth Lajos éjen”, „Áld meg Isten a magyart sok bő áldással”, „szabadság zászlaja”, „Magyar nemzet hőseinek emlékműve”) (Selmeczi 2001, 29–30).

Gipszcsizma 
 

A korabeli fotók és dokumentumfilmek arról tanúskodnak, hogy a forradalom áldozatainak tisztelete összefonódott a halottak napjával és a mindenszentek ünnepével is (gyertyák, mécsesek, őszirózsa, újságpapírral-zászlóval letakart testek, alkalmi koporsók, sírhalmok és ravatalok az utcán, a parkokban, tereken, fák alatt). A felülről érkező hatalmi jelképek (vörös csillag és zászló, Sztálin-szobor, szovjet hősi emlékművek, obeliszkek, szobrok, szovjet címer, tank és páncélos jármű) helyére ’56-ban újból a népi kultúrában használt organikus nemzeti szimbólumok kerültek (nemzeti szín és zászló, országcímer, magyar katona, huszár, betyár, hazafias feliratok, nemzeti hősök), sőt a nemzeti identitást újraértelmező modern jelképegyüttesek nagy számban keletkeztek (Egmont nyitány, Kossuth-címeres, zászlós, kivirágozott tank, zászlós és élelmiszerrel megrakott Csepel teherautó, mentőkocsi-mentőautó, hordágy, rádió, krétafeliratok a felborított villamos oldalán: „Ruszkik haza! Elég volt Rákosiból”, „Ledöntjük a Sztálin szobrot!”, „Vesszen Gerő!”, felszedett utcakövek; írott és nyomtatott röplapok: „Kossuth címer, magyar haza, / Minden ruszki menjen haza! / Míg a ruszki itt lapul / Magyar diák nem tanul!”, „Ha magyar vagy, ne menj nyugatra. Itt a helyed!”; orosz film moziplakátjának „gellert kapott” felirata: „Menj haza!”; a forradalom pénztára). Polgárháború lévén a polarizálódó ellenségképnek is egyértelműsödtek az attribútumai (idegen hatalom: pufajka, dobtáras géppisztoly, ávós zubbony, viharkabát és tiszti kalap, csizma; szabadságharcosok: vállszíjas puska, gránát az övben, Molotov-koktél, svájcisapka, Bocskai-sapka, viharkabát, zakó, sál, pulóver, cigaretta a szájban stb.).
1956 saját szimbólumokat is létrehozott a tiltakozásról, belső ellenállásról a hatalom aljassága ellen (a Sztálin-emlékmű ledöntése után megmaradt két csizma, beletűzött, összekötözött nemzetiszín zászlókkal, „Ne tedd be ide a lábad!” sugalmazott jelentéssel; zsákos akasztás hajnalban, esőben, a Pancsoló kislány slágerének elhangzása közben; orvlövészek fákon, emeleti ablakokban, tetőn, padláson, templomtoronyban, kapualjban; összedrótozás és földbe arccal helyezés; deszkakoporsók az utcán, a tankok mellett és jeltelen sírok; exhumálás és titkos temetés; a Hermina mező rokkantjainak felfegyverzése az oroszok ellen; november 23-án Kádár elvárása ellenére kihaltak voltak a budapesti utcák, de mindenünnen szólt a Himnusz; december elején gyászruhába öltözött asszonyok felvonulása; a decemberi sztrájk idején füttyel és a pfuj! szóval ellenálltak a „bestiának”; szolidaritás: a lengyel nép melletti tüntetés október 23-án; mindenki kasszája az Írók Szövetsége előtt; élelemkonvojok vidékről a beszolgáltatási prés idején; véradás magyaroktól és a lengyelektől; az osztrák andaui híd, a „zöld” sáv, amelyen 200 ezer magyar menekülhetett szabad földre; 12 égő gyertya a földön a hősi halottakért; földbe, domboldalba-tetőre szúrt, az andaui hídra helyezett magyar zászló).

  
 

A korabeli amerikai, angol, francia, osztrák, lengyel, szlovák, magyar tudósítók-újságírók és a magyar amatőrök fotói (például Kinczler Gyula [1926–2005], képei megtalálhatók az Országos Evangélikus Múzeumban; Szaladi Attila: Rejtőzködő képek [2010] etűd) is viszonylag pontos kontextusban mutatják e jelképeket, amelyek nem annyira harci, hanem morális-lelki ellenállásról, a méltóság visszaszerzésének szándékáról, egy magasabb szakrális-tudati állapot megszületéséről tanúskodnak.
Szemben a nyugati, főként amerikai sajtó tendenciózus csúsztatásaival, manipulált politikai emlékezetével vagy jó szándékú ellenállási retorikájával (SZER), amely drámai-agresszív narráció felé tolja a bizonytalan elnevezésű („sajnálatos októberi események”, „drámai események”, „magyar tragédia”, „ellenforradalom”, „népfelkelés”, „polgárháború”) forradalmat és szabadságharcot. Több száz korabeli és későbbi nyugati sajtóorgánumban, az évfordulós elnevezések kivételével, a jelölés stigmatizált/sztereotip lett (felkelés, szabadságküzdelem, zavargás, rebellió, lázongás). A hidegháború átpolitizált légkörében a Time ’57-es fiatal szabadságharcosának színes festménye vagy az első amerikai televíziós dokumentumfelvételek ugyanúgy a pesti srácok bátorságáról szóltak, Molotov-koktéllal a kézben, szovjet tankokkal a hátuk mögött.
A háborús gépezet másik oldala azonos módon bujtott fel, megfontoltan hamisított: a szovjet katona halottakról, Hruscsov parancsára, mindennap fényképek készültek s kerültek repülőgépre, hogy a megosztott politikai-katonai vezetést beavatkozásra generálják. A megsemmisítés után megmaradt magyar dokumentumfilm-musztereket is az orosz propaganda „belpolitikai idomításra” használta. (Folytatjuk)

* Szűk Balázs magyar–történelem–mozgókép/média szakos középiskolai tanár, médiakommunikátor, kulturálisturizmus- és rendezvényszervező, költő/író/publicista, néprajzdoktorandusz

Irodalom
Böszörményi Gábor: Jegyzőkönyv. Mozinet, 12., 18–19.
Bíró Gyula 2001: A magyar film emberképe 1957–1985. Lakitelek, Antológia.
Hoppál Mihály 2006: A magyar nemzeti jelképek. Disputa, 7–8., 104–106.
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 2002: Magyarságszimbólumok. Budapest, Európa Folklór Intézet.
Radnóti Sándor 2006: Határesetek. Filmvilág, 10., 4–9.
Ruffy Péter 1988: Magyar ereklyék, magyar jelképek. Budapest, Kossuth.
Selmeczi Kovács Attila 2001: Nemzeti jelképek. Budapest, Néprajzi Múzeum.
Szilágyi Gábor 1994: Életjel. Budapest, Magyar Filmintézet.
Varga Balázs 1994: A Mikó-gyűjtemény. Filmkultúra, 2., 19–16.
Verebélyi Kincső 2005: Szokásvilág. Debrecen. Egyetemi.


Oldaltérkép