Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Gyémántdiplomát édesapámnak…

Szerző: Szűk Balázs, fotók: családi archív felvételek
2009. február 25. [a kommunizmus áldozatainak napja] 10.56, frissítve: 2012. október 22.

 …már csak én adhatok. Annyi elnémított év után, hasonló kusza utakat bejárva. Ehhez nekem van jogom. Vannak fiúk, akik a második világégésben elvesztették apjukat, egy hit naplójában keresték nyomukat örökké nyugtalanul, s mégis jelentettek, hogy alkothassanak, de most tükör által homályosan látnak, míg más kisebbek a méltóságban és nagyságban mégis színről színre. Vannak a szenvedő fiúk, kik utólag s talán igazabbul nézik a múltat, megszédülnek belé, de mindig bocsánatot kérnek s adnak, sírnak a mikrofon előtt vagy a Nagy Regény javított változatában, még akkor is, ha nemzőjük a túlélés félelmében megfigyelt, leírt ártatlanokat, de ugyanezt tette szeretteivel és önmagával is.

fS vannak fiúk, kik most szólalnak meg, e háborús légkörben egyedül maradva, Apjukért, akit elárultak, aki semmiért félt egész életében, aki névtelen volt őérettük, aki nekik szolgált az alázkodó csendben is. Ideje visszaadni a tartozást Neked, Édesapám, sorsod igaz krónikájával.
Ez az én gyémántdiplomám Neked. Isten nyugosztaljon mindörökké, de legalább addig, míg találkozunk…

  

Szűk Balázs 1932. június 8-án született Sajóvámos községben. Apja, Szűk Balázs a Diósgyőri Gépgyár dolgozója volt, szociáldemokrata érzelmű, anyja Gazda Julianna háztartásbeli; saját kis földjükön dolgozott. Apja 1938-tól 1946-ig volt katona, orosz hadifogságból jött haza. Visszatéréséig anyja és a nagyszülők nevelték a két testvért (Balázs, Béla), viszonylag jó anyagi körülmények között. Apja továbbra is gyári munkás volt, a földet beadták a tsz-be; anyja ettől fogva ott dolgozott. Testvérei: Béla (1934–1998), tüdőgyógyász-pulmonológus főorvos, kandidátus) és Zoltán (1947– villamosmérnök, röntgentechnikus, nemzetközileg jegyzett amatőr rádiós versenyző). Református elemi iskoláját (hat év) szülőfalujában végezte. 1944–52 között a Miskolci Református Lévay József Gimnáziumba járt vonattal, mivel akkor még nem volt közvetlen buszjárat Miskolcra. Ez azt jelentette, hogy Sajóvámosról Szirmabesenyőig (6 km) gyalog, onnan a Miskolci Gömöri pályaudvarra vonattal, hat évig mindennap. 1951–52-ben a sajóvámosi színjátszó csoport tagja. Végzősként az állami Mikszáth Kálmán Gimnáziumba érettségizett, hét tanításmentes hónappal, három igazgatóval, három osztályfőnökkel a háta mögött. A besúgó KISZ-titkár (P. K.) három feljelentése miatt csak harmincnégyen végezhettek. 

 

1952-ben felvették az internált rabokkal építtetett miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari és Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának szerszámgépészeti-gyártástechnológiai szakára, s 1957-ben ugyanitt végzett. 1956-os érintettsége miatt azonban diplomáját csak 1964. február 26-án kapta meg, ugyanis káderlapján a következő bejegyzés állt: „Részt vett évfolyamtársaival az ellenforradalomban, falujában a tsz feloszlatásában, politikailag megbízhatatlan.” Osztályellenségként minderről sejtelme sem volt; ebbe az egy iratba csak 1992-ben tekinthetett bele volt egyeteme engedélyével. 1962-ben a 155/1961-es rendelet értelmében benyújthatta diplomatervét, ehhez azonban több tárgyból különbözeti vizsgát kellett tennie; 1963–64-ben lett gépgyártó szakos gépészmérnök.
1956. október 23-a és november 4-e között a miskolci egyetemi diákparlament (30–35 fő képviselő, hat vezető) jelölte ki és irányította az ötödévesekből verbuvált fegyveres és karszalaggal ellátott nemzetőrséget, azzal a feladattal, hogy védjék meg az egyetem épületeit, gépállományát, konyháját, kollégiumát, sportpályáját, könyvtárát, vagyontárgyait. Egy fegyveres mellé egy nemzetőr volt beosztva, hogy az erő és a szellem vigyázza a nép vagyonát. (A karján hordott nemzeti szalag sokáig anyai nagyapám kékesszürke Bibliájában volt, aztán édesapám a technológiai osztályon dolgozó legmegbízhatóbb munkatársnak, barátnak, később sógornak – Kármán Balázs, akinek biztonságos borpincéje volt – adta át a nagyon veszélyes iratokkal és egyéb dokumentumokkal együtt, mert tartani kellett bármikor a házkutatástól, mint ahogy a belügyesek kirámolták édesapám munkahelyi asztalát, szekrényét és bervai lakótelepi otthonunkban is házkutatást tartottak, de hiába. A két drusza a gyár kapuján már akkorra (két fordulóval) kicsempészte a veszélyes dokumentumokat. További iratok, feljegyzések más barát-munkatársakhoz, a szintén egri Szecskó Jánoshoz és a kerecsendi Szucsik Jánoshoz kerültek. Rokonunk 2009-es halála után a papíroknak nyoma veszett, de az ötrét hajtott trikolór szalag, MNME/Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem tintaceruza rövidítéssel, csodálatos módon előbukkant 2012 augusztusában, édesapám leckekönyveit és diplomáit lapozgatva.)
A diákparlament érintkezett a miskolci-ózdi munkástanácsokkal, minden érték a helyén maradt, és egyetlen fegyver sem dördült el. November 4-e után a diákőrséget feloszlatták, a diákparlament tagjait letartóztatták, majd kezdték vizsgálni az őrséget adó egyetemisták viselkedését, főleg a besúgók útján. 1957–58-ban 10 oktató és 48 hallgató ellen indult fegyelmi eljárás (elbocsátás, kizárás, megrovás, megintés), de a megtorlást (elítélt, internált, letartóztatott, rendőri felügyelet alá helyezett) ért hallgatók, oktatók és nem oktatók száma 108 volt az egyetem 1070 hallgatójából. Akkor, akinek a lelkiismerete engedte vagy félt, disszidált.

 

Édesapám barátja, S. F. fegyveres őr volt, s mivel az ÁVO kereste, arra kérte édesapámat, hogy többedmagával hagyják el az országot, de óvatosságból csak kint találkozzanak. Édesapám otthon maradt, másnap jött érte az ÁVO. Az édesanyja harcias asszony volt, seprűvel kergette ki a betolakodókat, tehette, hisz közülük az egyik falubeli, dologkerülő, lenézett ember volt. Másnap azonban jelentkeznie kellett az ÁVO-n, ott találkozott aztán nemzetőr társaival; s csak egy hónap után engedték ki minden indoklás nélkül. Időközben a községi tanácselnök, a család nagy ellensége, az ÁVO előtt azzal vádolta, hogy részt vett a tsz feloszlatásában, holott csak a tsz vezetői keresték fel otthonában egy listával, s arra kérték, hogy segítsen a számításokat elvégezni és összesíteni. (1956. november 26-án 23 tsz-tag kivált a közösből: „kinyilvánította egyéni gazdálkodási szándékát”. A leltári bizottság tagja volt id. Szűk Balázs, a pénzügyi bizottságé pedig ifj. Szűk Balázs. 1957. január 13-án, id. Szűk Balázs lakásán a volt Vörös Csillag Termelőszövetkezet tulajdonát képező szarvasmarha-állomány szétosztásáról volt szó. Id. Szűk Balázs a leltározási, ifj. Szűk Balázs az ellenőrző bizottság tagja volt.) Még egy ideig ellenőrizgették (ÁVO, az egyetem személyzeti osztálya, KISZ), aztán látszólag minden elcsendesült. 

 

Munkakönyvi adatai szerint első munkahelye Szalonna-Perkupa mészkőbánya volt 1957–58-ban. 1958 őszén üzemmérnökként helyezkedett el a Szilvásváradi Mészműnél. Itt az állás lakással együtt járt, de mégis egy szoba-konyhás albérletben kellett laknia, annak ellenére, hogy az azonnali beköltözést Ő. F. igazgató, aki édesapámék református esküvőjén (1959. július 25.) tanú volt, határozottan megígérte. Közben ugyanis igazgatóváltás történt: Indig Imre műszaki végzettség nélküli, hírhedt ÁVO-s, majd spicli munkásőr-szakmunkás a felügyeleti szerv, a megyei tanács ipari osztálya (M. S.) elvtársi segítségével nemcsak hogy hozzáértés nélkül bitorolt egy pozíciót, hanem édesapámnak „munkaviszonya megszűnt” indoklással felmondott, mialatt édesanyám (1933. május 31.– László Margit közgazdász, könyvelő, főkönyvelő, belső ellenőr, miniszteri kitüntetett, nyugdíjas) 1960. május 13-án nekünk, ikreknek (Balázs, Judit) adott életet az egri kórházban.
Indig Imre – az egri főutcán (Dobó-gimnázium sarka) 1956. december 12-én testvérével, hatfős bandában (négy leitatott karhatalmistával) a laktanyából teljes menetfelszerelésben elinduló, kilenc békésen beszélgető ártatlan járókelőt (Bóta Antal, Bóta István, Dezsán József, dr. Nagy József, Radó Gábor, Rezső József, Tóth József, Tóth Sándor, Uza Sámuel) figyelmeztető lövés nélküli sortűzzel lelövő gyilkos – csak azért döntött így, mert egy másik egri munkásőr, szakképesítés nélküli elvtársat akart üzemmérnökké tenni, neki ígérve Szűk Balázs lakását is. I. I. fegyelmi határozatot is kreált, sőt fel is jelentette édesapámat a megyei bíróságon „izgatás-lázítás” vádjával, palástolva ezzel a drótkötélpálya biztonságát veszélyeztető, rossz műszaki rendelkezését, melyet Sz. B. nem engedett végrehajtani.
Mire a kórházból szívgyengeséggel hazaértünk, édesapámnak nem volt állása, sem lakása; anyai nagyapámék (László Lajos, Varró Piroska) fogadtak be. Mivel édesapámat munkahelyéről lázítás miatt távolították el, azért, hogy legyen nyomatéka a fegyelmi határozatnak, egy fekete autóval kijött két belügyes, és házkutatást tartott a hátsó szobában, ahol laktunk. Fiókokat húztak ki, s hosszasan a könyvek és a jegyzetek között kompromittáló iratokat kerestek. Édesanyám késő délután éppen fürösztéshez készített bennünket. A bíróság első fokon (Juhász Pál), műszaki szakértő bevonása nélkül, az államra veszélyes „izgatás-lázítás” miatt két és fél év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte és állásának fegyelmivel való megszüntetését jóváhagyta. Sz. B. fellebbezett a megyei bíróságra, amely megerősítette az elsőfokú bíróság döntését, lezárva azzal, hogy már az egyetem személyzeti osztályának jellemzésében említtetik ellenforradalmi tevékenysége; nem is lehetett volna üzemvezető mérnök. Fellebbezésnek helye nincs!

 

 

Sz. B. keresetet nyújtott be a Legfelsőbb Bíróságra; mindent maga végzett, ügyvéd nélkül. Isten és mi voltunk mellette. A Legfelsőbb Bíróság viszonylag gyorsan döntött: visszaadta az ügyet első fokra, mindkét bíróság határozatát teljesen érvénytelennek minősítve, miszerint az „izgatás-lázítás” egyáltalán nem valósult meg, sőt Sz. B. dicséretet érdemel, mert egy rossz műszaki intézkedést helyesbített; elrendelte tehát azonnali elhelyezését. Erre azért volt szükség, mert a megyei pártbizottság nem engedte Heves megyében történő elhelyezését, s ezért édesapám 1960 májusától 1961 májusáig munka nélkül volt. Rádiót javított, erdőmérnök barátja (L. J.) adott néha a fűrészüzemben alkalmi munkát, a körzeti orvos (V. Gy.) ameddig tudta, kiírta táppénzre, hasonlóan édesanyámat is egy évre az ikrekkel, a földjüktől megfosztott nagyszülők hangtalanul is segítettek. Életünk fölött a gond és félelem bábáskodott.
A Legfelsőbb Bíróság határozata után a megyei szakszervezet idősebb, jóindulatú vezetője, Mudriczki János 1960 novemberében felkereste édesapámat Szilvásváradon történő elhelyezkedése ügyében, s a megbeszélés értelmében az egri Finomszerelvénygyár (Berva-völgy) műszaki osztályára helyezte, gyártástechnológusként, 1961 májusától. Időközben megjelent a 155/1961-es rendelet, amely feloldotta az ’56-osokra vonatkozó tiltásokat, így édesapám hozzákezdhetett a diplomavédéshez szükséges vizsgák letételéhez. Igen nehéz körülmények között járt be dolgozni; mindig a vonaton tanult. Ekkor még Szilvásváradon laktunk nagyszüleimnél, 40 km-re Egertől. Reggel négykor kelt, másfél óráig tartott a vonatút. Felnémet közelében, Almárnál szállt le, s onnan gyalogolt át a dombokon, földeken többedmagával a Berváig. Héttől három óráig tartott a munkaideje, tehát mindig egy órával később ment el, mint az egriek vagy a környékbeliek – így becsülték a fiatal szakembereket.

  

A falu vége a házunktól két lakás után következett – ott vártuk édesapámat nyár lévén mindennap. Testvéremmel akkor már tipegtünk, s igen örültünk, amikor az utca végén megjelent édesapám. Mindig hozott valamit: egy kavicsot, amire rárajzolt egy vonatkereket, vagy egy pici pauszpapírt, amin rajz volt, betű, virág, levél, katicabogár. Egyszer hiába vártuk, nem jött.
Édesanyám kiment az utolsó vonathoz is, akkor sem jött. Más jármű és telefon nem volt. Másnap édesanyám elment a postára, hogy telefonáljon a gyárba. Munkatársai nem tudtak semmit, mert ők két órakor már hazamentek; édesapám zárta egy óra múlva az ajtót. Rendes ember volt a személyzetis (K. M.) és édesapám osztályvezetője (M. T.), megígérték: kiderítik, mi történt vele, csak maradjon a telefonnál. Ők behívatták az előző nap délután szolgálatot teljesítő rendészt, aki elmondta, hogy egy rendőrségi autóval két rendőr és egy megyei pártbizottsági ember kereste Szűk mérnököt, felmentek a technológiára fél három körül, és megbilincselve lehozták édesapámat, akit nem engedtek kiszállni az autóból, csak kiadta a rendésznek a kulcsot, és elhajtottak vele.
Később világossá vált, hogy ez az összehangolt akció tulajdonképpen emberrablás volt egy nagypofájú „jogállamban”, hiszen a párt-rendőrség trojkája pontosan tudta, hogy édesapámat egyedül találja, mert a munkahelyről a hat órakor kezdők kettőkor eltávoztak, s ebben az elsődlegesen hadiüzemben (Koreának gyártottak ágyúlövedéket), ha a dualista hatalom küldöttei megjelentek, még az Isten is haptákban állt. Ekkor édesanyám telefonon hívta a járási és megyei rendőrséget; természetesen ők letagadták, hogy Szűk mérnök ott lenne bármelyik helyen is. Másnap bement Egerbe a Legfelsőbb Bíróság végzésével az elsőfokú bíróságra: ők derítették ki, hogy a megyei rendőrség előzetes letartóztatásba helyezte, mert Sz. B. ’56-os ellenforradalmár volt, s egy másik ’56-os vádlott ügye miatt bent kellett tartani a volt ÁVO épületében.
 Ez idő alatt nem engedtek be hozzá senkit, csak némi házi kosztot, tiszta fehérneműt vihetett be édesanyám húga (László Piroska), amikor az egri kollégiumba utazott hétfőnként. (Édesapámnak erről az egy hónapról egész életében hallgatnia kellett, pedig napokkal később is látszódtak hátán és vese tájékán a mély zúzódások, ahogy édesanyám mosdatta. Aláírattak vele egy papírt, hogy „soha, sehol, senkinek” nem szól a történtekről, még feleségének sem, ugyanúgy, mint a kulák bérencnek nevezett anyai nagyapám, akit azért vittek el egy napra raportra, hogy „beléptessék” az állami gazdaságba. Ő is hallgatott, félve magától, most már Istent a porban keresve, a szégyenben egészen a sírig.) Mind e szálak mozgatója I. I. volt, aki ekkor már ismét a rendőrségen dolgozott, mivel a szilvásváradi mészüzem miatta tönkrement, be kellett zárni, 80 ember vált munkanélkülivé.
E politikai bűntényre azért volt szükség, hogy megfélemlítéssel, veréssel édesapámat a perújrafelvétel visszavonására kényszerítsék. Az akkori rendelkezések értelmében a rendőrség minden indok nélkül bárkit letartóztathatott és egy hónapig előzetes „megfigyelésben” tarthatott. Az elsőfokú bíróság (J. P.) most már nem várt: kitűzte a tárgyalás időpontját, akaratlanul is kimondva ezzel, hogy akkor ki kell engedjék Szűk mérnököt, a munkahely is feszegette a dolgot. I. I.-t azonnal elbocsátották a rendőrség kötelékéből, édesapámat kiengedték, a kieső egy hónapi bért a rendőrségnek kellett megtérítenie. Közben a másodfokú bíróság (Medgyessy Iván) meghozta ítéletét: édesapámat visszahelyezte állásába, a fegyelmi határozatot törölte, a kieső egy év munkabérét, költségeit és az erkölcsi elégtétel pénzbeli kárpótlását a Szilvásváradi Mészműnek kellett volna megtérítenie (100 ezer forint). Végül csak a vizsgálati fogságban töltött egy hónap bérét fizette ki a Finomszerelvénygyár (Juhász Pál és Medgyessy Iván lány- és fiúgyermekei zenei tagozatos osztálytársaim voltak a Ho Shi Minh Tanárképző Főiskola 2. Számú Gyakorló Általános Iskolájában.)
A mészüzem azonban időközben megszűnt, s jogutód nem lévén, a munkakönyvet is a bíróság javította ki, de kártérítést soha nem kapott. A Finomszerelvénygyár szakmai vezetése kiállt Szűk mérnök mellett: háromszobás összkomfortos lakást adott családjának a gyártól egy kilométernyire fekvő modern lakótelepen; édesanyám is itt helyezkedhetett el könyvelőként, testvéremmel itt jártunk bölcsődébe és óvodába. A pártvezetés azonban résen volt: a gyanú légköre vette ezután is körül, bármit tett. Mit sem számított a szakmai elismertség, az újítások sokasága, hogy 1964–67 között önvédelmi reflexből elvégezte az egri marxizmus–leninizmus esti egyetem hároméves tagozatát, aztán a szakosítót is, majd 1966-ban megkezdte tanulmányait a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem szerszámgépek automatizálása szakán, s így 1968 novemberére megszerezte második diplomáját, 1972-re pedig a harmadikat, a közgazdasági szakmérnöki oklevelet.
Nem volt más választása, mint elfogadni a Mátravidéki Fémművek Sirok gyárának fejlesztőmérnöki állását, jobb fizetéssel, igaz, mindennapos, fárasztó autóbuszos (faros Ikarus) kijárással. Sok szalagsor, pneumatikus gép, fejlesztés őrizné még ma is emlékét, ha a gyár fennállna. Maga a gyár lehetett volna édesapám és sorstársainak emlékező emlékműve, ha az elprivatizált jövő ezzel törődött volna… 1973-ig dolgozott itt, amikor is a személyzeti osztályvezető (B. J.) kiderítette káderlapjáról, hogy ’56-os. Senkit nem érdekelt, hogy mit is csinált, de egy ilyen hadiüzemben (kistölténygyár) egy potenciális ellenség nem maradhatott tovább: vagy önként elmegy, vagy valamilyen fegyelmivel elküldik. Végül 1973. március 8-án „kilépett”.
 1973. március 10-én már a szolnoki Mezőgazdasági Gépgyártó és Szolgáltató Vállalat egri gyáregységében helyezkedett el mint mérnök-technológus, illetve fejlesztőmérnök. 1976-ban már rengeteg újítás, munkatársai szeretete állt mögötte, amikor ismét közbeszólt ’56. Főmérnöke (G. J.) ugyanis a fejlesztési csoport élére akarta kinevezni, de a visszakeményedő puha diktatúra primitív kreatúrái (párttitkár, személyzeti osztály tagjai) végül is újból diadalt arattak. Főmérnöke nem tudta megvédeni, „politikai alkalmatlanság”címén 1976. április 25-én felmondtak számára.
Édesapám nem vitatkozott: a felmondás ellen fellebbezve 1976. április 26-án, azaz már másnap munkát kapott Eger Város Tanácsa Mélyépítő Vállalatánál gépkezelő segédmunkásként, előbb a kertészetnél (később e kapcsolata révén rengeteg fiatal fát, cserjét ültetett lakótelepi parkunkba és a házunk előtti játszótérre) és a városi strandon 1977. január 31-ig. 1977. február 1-jétől 1977. június 30-ig az egri Bútoripari Vállalat szárítórészlegének vezetője lett, ugyanis a munkaügyi bíróság a Mezőgép felmondását semmisnek nyilvánította: kimondta, hogy 1977-ben az 1956-os eseményei miatt senkit sem lehet politikailag alkalmatlannak minősíteni. Visszahelyezésekor fejlesztési csoportvezetői beosztását megkapta, kiesett munkabérét megtérítették, elmaradt újítási díjait kifizették. 1992. július 31-éig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott itt. 1985-ben mint bronz fokozatú kiváló újító fejlesztőmérnök,a CNC-vezérlésű gépek akkori egyedüli ismerője már 150 újítást mondhatott magáénak. A Class és a Mechmann cég magyarországi képviselői komolyan érdeklődtek lehetséges külföldi alkalmazásáról.
Mennyi primitív ösztön, mennyi kárba veszett álom! A névtelen ’56-osok (a kommunizmus áldozatai) még csak kártérítést sem kaptak azóta, de özvegyeik, sőt gyerekeik sem! Édesapám a nyugdíjba vonulás évében 9200, halálakor (1998. június 22-én) 23 638 forintotot kapott mindössze. Szűk Balázs és ’56-os társai szinte egész életükben a létminimumon éltek, s vagyontalanul haltak el, míg besúgó évfolyamtársaik, a függetlenített párttitkárok, a végzettség nélküli gyárigazgatók 100 ezer forint fölötti nyugdíjat zsebeltek be pironkodás nélkül, s fortélyos praktikákkal privatizálták a nép vagyonát; a miskolci egyetem nemzetközileg is jegyzett diplomájával disszidáltak is különösen jó karriert tudtak befutni.

 

Természetesen minden emberfeletti küzdelem a személyiség negatív erőit is mozgósította: a lassan mállasztó idegesség, veszekedések, apró vádak, elhallgatások, magába beszélés mellett egyre többet segített a megtöltött pohár, a kimaradások, a várakozó közöny, a válás és a sírig tartó együttélés. Nem lehet háborús zónából sérülés nélkül megtérni – a sebeket az utódok és az unokák is hordozni fogják. Még talán ötven év, felszabadul s visszatalál önmagához a magyar nép!
Nagybátyám, Szűk Béla 1998. július 22-én halt meg, de még előtte, édesapám halálhírére, mint ágyhoz kötött rákos beteg telefonált édesanyámnak, s a következőket mondta: „Őneki már jó, hála Istennek, jó testvér volt, remélem, hamar eljön értem…”
A bűnösöknek neve volt: P. K., M. S., I. I., B. I., B. J. Lehet, hogy ők a legkisebbek voltak e törpe korban, s a hatalom „ bárói, királyai, császárai” mindvégig láthatatlanok maradtak süvegeik mögött, de a bűnt e kicsik is elkövették. Szándékosan, nem kételkedve. Ha már életükben nem, legalább halálukban bűnhődjenek. Átok poraikra!


Oldaltérkép