Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Szekfű Gyula (1883. május 23., Székesfehérvár – 1955. június 29., Budapest) II.

Szerző: korboncnok
2007. július 27. 8.22

 Az előző részben A magyar állam életrajza című, az I. világháború alatt írt könyvéig tekintettük át munkásságát. A forradalmak, Trianon az ő életét is, mint szinte mindegyik kortársáét, fenekestül felfordította. Az uralkodóházhoz lojális, a szerves, nem forradalmak általi fejlődést, a germán kultúrközösséghez tartozást és a modern, bürokratikus államot hirdető történészt alaposan megrázták 1918–1920 eseményei. Korszakhatár volt életművében, az időszak tanulságait a Három nemzedékben vonta le. E művével az ellenforradalmi – ahogy önmagukat meghatározták – kurzus egyik szellemi megalapozójává vált.

 Maga is elfogadta 1918-ban a polgári átalakulást, de a felajánlott katedrát a felgyorsuló események és a más irányt vett forradalom, majd leverése miatt nem foglalta el. Szekfűnek egyes korábbi nézeteit – az 1867-es alap, a germán kultúrközösséghez tartozás – az első világháború és itthoni következményei után felül kellett vizsgálnia. Nagy hatású művet írt 1920-ban, mely a Trianonig vezető utat volt hivatott elemezni. A történetíró 1908 és 1925 között Bécsben élt és dolgozott, kezdetben a Monarchia alkalmazásában (Hofkammerarchiv). A levéltári munka, tanárai-példaképei (Thallóczy Lajos, Károlyi Árpád) útmutatásai és kutatásai során, talán önmaga számára észrevétlenül, meggyőződésévé vált a hivatalnokszemlélet, az államra mint a nemzet (a másik szilárd alap Szekfűnél) történetében a legfontosabb, állandó és megkerülhetetlen fundamentumra tekintett. Bár a napi politizálástól elhatárolta magát, úgy vélte, a történetíró fő feladata a nemzeti sorskérdések kutatása és megválaszolása, rá kell mutatnia a nemzeti hibákra*. Az első ilyen műve, amelyben a politikai emigráció értelmét boncolgatta, A száműzött Rákóczi után kígyót-békát kiabáltak rá, sok helyütt a kutyát (vagy a szomszédét) is róla nevezték el – többen találva érezték magukat, nem volt távoli az analógia, az egekig magasztalt Kossuthé. A Három nemzedékben kemény kritikával illette a liberális nemességet, mely a nemzet megcsonkításáig juttatta Magyarországot. E nézőpontot lehet bírálni, vitatkozni vele, de azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Trianont az egész ország – pártállástól, világnézettől eltekintve – elítélte. Az más kérdés, hogy ki milyen okokat és kivezető utakat látott a háttérben, Szekfű a liberális nemesség kritikáját fogalmazta meg okként. Műve a keresztény nemzeti/konzervatív reform nézőpontjából született, s korábbi, A magyar állam életrajzában már dicsőített politikusideálja, Szent István mellett (akit ő emelt piedesztálra) ebben is főként Széchenyi Istvánt állítja példaképként. A könyv másik éles alapállása a forradalmak elvi elutasítása, ami ugyan – évtizedekkel később megállapíthatjuk – helyesnek bizonyult, de emiatt az általa nagy nehezen elfogadott szovjet rendszer indexre tette, s 1983-ban, mint Glatz kitűnő könyvében megállapítja, a hatalom kis híján születésének 200. évfordulója megünneplésén is gondolkodott. (Végül mégis engedélyezte, s Glatz méltató előadása elhangozhatott az Akadémián, s 1988-ban, jóval enyhébb politikai környezetben már kötetbe is kerülhetett – ez lett a Nemzeti kultúra… egyik legjobb tanulmánya.)
 Már neves történészként egyetemi rendkívüli tanári címet kapott 1924-ben. Hazatérve 1925-ben egyetemi tanárnak nevezték ki a budapesti egyetemre az újkori magyar történeti tanszékre. Ettől az évtől a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1941-től rendes tagja. Bár a napi politizálást mindig visszautasította, tevékenységével, műveivel hatást gyakorolt rá. 1927 szeptemberétől 1939 decemberéig szerkesztette a konzervatív szemléletű, Bethlen István politikáját támogató Magyar Szemlét, amely könyvkiadásával is felhívta magára a figyelmet. A Magyar Szemle Társaság olyan szintéziseket adott ki – a magánszféra mecenatúrájával, ez ma szinte elképzelhetetlen –, mint a Magyar történet I–VIII. (Hóman Bálinttal közösen szerkesztette, 1929–1934) vagy az Egyetemes történet (1935–1937).
Szekfűt a szellemtörténeti iskola reprezentánsának tartották-tartják, de aki ismeri munkáit, tudja, hogy nem igazán sorolható ebbe a kategóriába, hiszen szakmunkái ezt cáfolják. A száműzött Rákóczi vagy első nagyobb lélegzetű műve (A serviensek és familiárisok, 1912), melyben a köznemesi szemléletet bírálja, erre kitűnő példa. De említhetnénk az Erdély aranykoráról (Bethlen Gábor, é. n.) vagy a török történetírókról (Karácson Imrével: Török történetírók. III. 1566–1659, 1916), a török idők oklevéltáráról szóló könyvét is (Török–magyar oklevéltár – Karácson Imre hagyatékából kiadta Thallóczy Lajos, Krcsmárik János és Szekfű, 1914).
Bethlen politikáját támogatta, így a korábbi német orientációját a harmincas években az angolszász váltotta föl: mind Mussolini, mind Hitler és magyar követői politikáját keresztény alapon tagadta. 1934-ben egy fejezettel megtoldotta a Három nemzedéket, s az új politikai veszélyre, a hitlerizmusra hívta fel benne a figyelmet. Gondolkodása alaposan megváltozott, nagy utat járt be a két világháború között, korábbi barátjával, Hómann Bálinttal szemben már korán, a harmincas évek elején tisztában volt a németbarátság következményeivel, később, 1939 és 1944 között a németellenes, ellenzéki Magyar Nemzet vezető publicistájává vált. A szabadság fogalma címmel cikket írt a szociáldemokrata Népszava 1941. karácsonyi számába. 1942 szeptemberében a Schönherz-perben elment tanúskodni a kommunisták mellett (!). A Valahol utat vesztettünk című, 1943–1944-ben a Magyar Nemzetben közzétett sorozatában bírálta a rendszer hivatalos politikáját. A nyilas hatalomátvétel után bujdosott, az ostrom idejét a fővárosban élte át. A második világháború megerősítette abban a meggyőződésében, hogy egy magyarországnyi kis államnak mindenképpen egy nagyhatalom szárnyaira vagy mancsára van szükség. Ez a mancs a világháború után korábban általa is olyannyira kárhoztatott Szovjetunióé volt.
 Egyetlen pártba sem lépett be, de 1945. április 2-án nyolc közéleti személyiség egyikeként Budapesten beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1945. október 15-én nevezték ki moszkvai követté, majd 1948 májusától nagykövetté. Sokak szerint azért is vállalta el a pozíciót, hogy barátját, Bethlen Istvánt – akit az oroszok elhurcoltak – megtalálja. A foga fehérjét kimutató kommunista hatalom aztán 1948. szeptember 10-én felmentette, majd a Külügyminisztérium 1949 áprilisában nyugállományba helyezte. Ezután mellőzött közéleti emberként jobbára már „csak” tanított. Látszatpozíciókkal azonban később is megkínálták: 1953. májustól országgyűlési képviselő, 1954. január 21-től haláláig az Elnöki Tanács tagja.
1945 után, korábbi elveivel szemben, azt is elfogadta (Forradalom után, 1947), hogy forradalomra bizonyos esetekben szükség lehet, az értelmiségnek pedig a nemzet megmaradása érdekében egyes időszakokban „át kell állnia”, s 1945-ben ilyen idők jöttek el. Rugalmas hozzáállása vagy mások szerint elvtelen alkalmazkodóképessége azonban hiábavalónak bizonyult, a történtek a maradék optimizmust is kiölték belőle, hiszen az új rend egyre rosszabb színét, valós képét mutatta, s alapjában véve megreformálhatatlan volt. Szekfű utolsó napjaiban így fakadt ki egy tanítványának: „Cigány nemzet lettünk!”
Molnár Eriknek – van, ki e nevet a történészeken kívül ismeri? – pökhendi megállapításával nem lett igaza, az ötvenes évek után egy érettségizett, illetve egy középiskolai tanár nem tudott annyit, mint Szekfű Gyula (bár tudott volna vagy tudna). Sőt Molnárt ma már csak tananyagként és elrettentő példaként olvassák, míg Szekfű lényeget megfogó kérdésfeltevéseire, összegző munkáira, pozitivista szemléletű szakmunkáira, oktatómunkájára a szakma ma is tisztelettel nézhet, vitathatja, elemezheti, ha nem is fogadja el számos megállapítását. Bebizonyította továbbá, hogy a történészszakma nem öncélú tevékenységet végez, hanem igenis a jelenre alkalmazható tudást, ismeretanyagot hozhat létre. Szekfű Gyula méltatásánál ki kell emelni, hogy ma már szinte kiveszőben lévő lebilincselő, élvezhető, olvasmányos stílusa van. A történetíró nyolcvanas évekbeli „rehabilitálásában” pedig ne feledjük Glatz Ferenc érdemeit.

Irodalom
* (és további életrajzi adatok) Glatz Ferenc: Nemzeti kultúra – kulturált nemzet 1867–1987. Bp., 1988. Kossuth. 293–294.
http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/kislex/biograf/szekfu_g.htm


Oldaltérkép