Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Szekfű Gyula (1883. május 23., Székesfehérvár – 1955. június 29., Budapest) I.

Szerző: korboncnok
2007. június 29. 15.16

 A kor – a 19. század hetvenes, nyolcvanas évei – sok olyan tudós, író, gondolkodó bölcsőjét ringatta, akik nélkül a mai magyar szellemiség nem lenne az, ami. Kodály, Bartók, Ady, Móricz, Babits, Kosztolányi – és még sorolhatnánk. Ezek az esztendők a 20. századi magyar tudomány melegágyai voltak. A felsorolásba ki-ki beleilleszthet még néhány nevet tetszés szerint, Szekfű Gyula neve azonban feltehetően több felsorolásból kimaradna. Pedig ha elfogultság nélkül vizsgáljuk életútját, műveit, hatását, szimpátiánkat/ellenszenvünket félretéve okvetlenül ott a helye.

Szekfű Gyula a mai történelemmel foglalkozók számára megkerülhetetlen, annyi kapoccsal kötődik a magyar történelemhez, korunkhoz, identitásunkhoz. Nem véletlen, hogy Glatz Ferenc a szovjet medve szorításának ernyedésekor azonnal újra kiadatta a Három nemzedéket 1989-ben, és idén újra megjelenik. A 20. század politikai berendezkedései különbözőképpen értékelték: az első évtizedek történész-, illetve gondolkodórangsorán előkelő helyet foglalt volna el; a század második felében sokan nem is ismerik műveit, vagy – ami még rosszabb – csak hallottak róla és hatásáról.
Középosztálybeli család utolsó sarjaként, 1883. május 23-án született Székesfehérvárott (1). Édesapja ügyvéd, aki nagy súlyt fektet gyermeke neveltetésére. Ez a színvonalas iskolákat és a vallásos nevelést jelenti. Katolicizmusa a „legkatolikusabb város” és a család mély vallásossága hatásaként egész életútján megmarad.
A helyi cisztercita gimnázium nemcsak hitében erősíti meg, hanem szorgalomra és a nemzeti eszmények feltétlen tiszteletére is tanítja. Az iskola a polgári eszményt állítja követendőként tanítványai elé. Szekfű Gyula 18 évesen már a nemzet és az emberiség viszonyát választja dolgozata témájául.
A következő állomás Budapest. A bölcsészkar hallgatója, az Eötvös-kollégium tagja.  A főváros, de még inkább az egyetem óriási hatással van rá. Egy olyan lehetőséggel élhet – az akkori Európa egyik birodalmának jelentős egyetemén –, ami keveseknek adatik meg: ott tanulhat, ahol európai színvonalú történészképzés folyik, az Eötvös-kollégiumban.
Az időszak ünnepelt történészei, Fejérpataky László, Marczali Henrik mellett egy nagy tudású tanáregyéniség, Mika Sándor – akinke kedvenc tanítványává vált a fiatal Szekfű – és a legjelentősebb levéltáros – Tagányi Károly – egyengették az útját.
Megismeri a magyar és a külföldi történetírás nagy alakjait; Horváth Mihályt, Szalay Lászlót, az angol Carlile-t, Macaulay-t, s a németeket, köztük Rankét, aki az „új iránynak ősatyja” (2). A szemináriumokon Mika Sándor a felvilágosodás nagyjait is megismerteti hallgatóival, így Voltaire-t, Rousseau-t, Montesquieu-t.
Történelemlátásuk európai léptékű, nagy szakirodalmi ismerettel rendelkeznek. Ehhez kapcsolódik még a segédtudományok fontosságának megismerése, jártasság a nyugat-európai történetírás módszertani eredményei ismeretében, a források kezelésének és kritikájának képessége.
A fiatal történész a Nemzeti Múzeum levéltárában, majd az Országos Levéltárban dolgozik tisztviselőként. Az egyetem utáni négy évet egy újabb fontos állomás követi, a császárváros.
1908-ban a bécsi Hofkammerarchivba kerül, mely a közös külügy hatáskörébe tartozik. 1910-től mint II. osztályú fogalmazó az udvari levéltárban helyezkedik el (Haus-, Hof- und Staatsarchiv). A bécsi évek hasonló fontosságúak számára, mint a budapestiek. Újabb nagy történészekkel ismerkedik meg és kerül körükbe, ugyanakkor még több szállal kötődik a Monarchiához, az államigazgatáshoz. A századforduló idején a dualizmus rendszerén repedések mutatkoznak.
A magyar politikában az elszakadás halk hangja is megszólal, de ennél erősebb az a szólam, amelyik a mérleg nyelvét a dualizmuson belül Magyarország felé billentené. Sokan szeretnék, ha a súlypont Magyarországon lenne. Ezen elképzelés egyik gyakorlati bizonyítéka, hogy megszaporodnak a „közös ügyi” tárcák magyar tagjai. Így történhetett, hogy az udvari levéltár élén egy magyar (!), Károlyi Árpád állt.
A kiegyezés nem csupán az államigazgatást változtatta meg. A társadalom (és persze a gazdaság) minden területén hatott. Kezdett kirajzolódni egy nyugat-európai mintát követő, de még feudális elemekkel is terhes polgári társadalom képe. Ehhez azonban egy erős polgárságra is szükség lett volna. Ez Magyarországon csak csírájában volt meg. E feladatot – amelyet nem rá szabtak, s ezért féloldalasra sikerült – a középnemességnek és a sarjadó polgárságnak kellett volna megoldania.
A kívánatos polgári társadalom egyik pillére az erős hivatalnokszervezet. Az állami bürokrácia képülése a kiegyezés utáni években új lendületet vett. A hivatalnokréteg egzisztenciálisan kötődik az államhoz, kölcsönösen szükségük van egymásra. A „bécsi” levéltárosok – bár szűk körben sokat támadták – a kiegyezés Monarchiájának feltétlen hívei, kiszolgálói voltak. Ez a bizonyos 67-es alap, amely Szekfű szemléletének dominánsa lesz.
A „bécsi” Szekfű, illetve a „bécsi” magyar történetírók egyik fontos élménye a magyarok és a nemzetiségek viszonya. Thallóczy és köre eltávolodnak a század elején a Függetlenségi Párt, később az 1906–1910-es koalíció nacionalista álláspontjától. Figyelmet szentelnek a nemzeti kisebbségeknek. Körüknek horvát, cseh, román s erdélyi szász tagja is akadt. Ezt a jó, bizalmas viszonyt tépi szét az I. világháború.
1915 végéig Szekfű történetírása három alapon nyugszik: katolikus vallás, 67-es alap, az állam szerepének és fontosságának hangsúlyozása. E három elv mindegyik fiatalkori művében kiindulási bázis. (3)
A történetírót sokat vádolták és vádolják köpönyegforgatással, a politika, a mindenkori  politika kiszolgálásával. E fenti elvektől azonban élete során nem vagy alig tért el. Volt egy nagyon fontos kötőanyag is – magyarsága –, amely nemcsak Trianon előtti műveit, elképzeléseit, látásmódját, hanem egész életművét átszőtte. Arról azonban nem lenne szabad megfeledkezni, hogy a század első felének nagy gondolkodói, írói – elég, ha Móriczra, Babitsra, Németh Lászlóra és Szekfű bírálóira gondolunk – szintén többször átgondolták Magyarország diagnózisát, az elképzelt gyógymód pedig náluk is változásokon ment keresztül. Időtleníthetők-e a társadalomtudományok? (4)
Szekfű Gyula életművének korszakolásában is eltérnek a vélemények (5). Vannak, akik az első szakasz lezárásának az A száműzött Rákóczi című művét tartják. Szerintük a Három nemzedék szellemtörténeti gyökere már a Der Staat Ungarn című tanulmányban fellelhető. Ez valóban igaz, én azonban A magyar állam életrajzát az első szakaszba sorolom. Egyrészt a történetíró 1920-ig változatos témákkal, eltérő hanggal kísérletezik, próbálgatja oroszlánkörmeit. Ide tartozik A magyar állam életrajza is, mely nagyon újszerű a korabeli tanulmányokhoz képest. (Hogy ez a fogadtatásban nem nyilvánult meg, annak a világháború lehet az oka.) Szakítva az addigi elképzelésekkel, főként a romantikus nemesi szemlélettel, nagy biztonsággal (és szubjektivitással) válogatva ír „életrajzot”.
Másrészt az 1918–1919-es események s következményeik teljesen átformálták nemcsak az ország határait, hanem az emberek gondolkodását is. Nem véletlen, hogy az akkor élt alkotók korszakolásánál majdnem mindig határkő 1918. Szinte szakadék választja el az Életrajzot és a Három nemzedéket, annak ellenére, hogy a kapcsolódások száma nagy.
Németh László, a korban Szekfű legfontosabb és állandó eszmei ellenfele állapítja meg tanulmányában (6), hogy Szekfűnek valójában csak két kisebb munkája (7) tekinthető szakmunkának, a többi esszé. Szerinte a szaktudomány és az esszé közti különbség abban áll, hogy „a szakmunka azért van, amiről szól, anyagát akarja rendezni és megvilágosítani; az esszé célja túl van anyagán, mindig valami általános érdekű és érvényű elvet akar győzelemre vinni, amelynek a téma csak csatatere.” (8) Németh László gondolata, bár tanulmánya több tétele vitatható, megállja a helyét az egyes munkák vizsgálatakor.
A 18 éves gimnáziumi diák önképzőköri dolgozatában szerepel: Az irodalom az összekötő kapocs nemzet és emberiség között. Az emberiség sorsa küzdelem és haladás. A nemzeté ugyanaz. Aki valóban kozmopolita, az patrióta is…” (9) S hogy valóban érdekelte az irodalom is, azt Anatole France-ról írott tanulmánya bizonyítja (10).
A dolgozat témája, mint annyiszor, most is a nemzet, a nemzet haladása.  1912-ben írt két komolyabb munkája újra ehhez a gondolathoz kapcsolódik. Az osztrák központi kormányszervek történetének irodalma, a Történelmi Szemlében megjelent munka valódi szaktudományos mű. Támadja azt az osztrák elvet, mely szerint a Habsburgok magyar trónra kerülésével az ország elveszítette szuverenitását. Szekfű rámutat az osztrák örökös tartományok és Magyarország különbözőségére abból a szempontból, ahogyan a 16. századtól kezdve a központosítási rendeletek itt megvalósultak. Nem nehéz észrevenni az 1867-es alapot itt sem; nem függetlenséget követel, hanem törvényekkel körülbástyázott különállást a birodalmon belül. Továbbá az is fontos, hogy a Habsburg-kormányszervek munkájával foglalkozik. Már ekkor hangsúlyozza a hivatalnokszervezet és az állam egymást erősítő-kiegészítő szerepét.
Másik írása a Serviensek és familiárisok (11). Első nagyobb lélegzetű műve a köznemesi felfogás kritikája. Szerinte a nyugati hivatalnokállam példája azért elérhetetlen Magyarország számára, mert az egy és oszthatatlan nemesség illúziója távol tartja e réteget a hivataloktól. A rendi felfogás (ezzel a századforduló után még mindig tisztelt és tanított Werbőczy) kritikája és az állami hivatal szerepének sulykolása már 1912-ben része történetírói elveinek.
A következő év hozza meg Szekfű számára az ismertséget. Azért nem elismertséget, mert a romantikus történetfelfogás 19. századi díszmagyar mentéjét a sárba tiporja (12). A témaválasztás itt is a Németh László által leleplezett tudatosságot sejteti. 1867 után csak a magyar függetlenség illúziója maradt meg. 1848 emléke még a konzervatív birtokosok számára is elvesztette ráncait. Miután a dualizmus realitás volt, s az elszakadásra komoly esély nem kínálkozott, a kiváltságos „ősi” magyar rétegek az emlékezés, a dicső régmúlt rózsaszín ködében éltek.
1870-ben újratemetik – szomorú aktualitás több mint száz évvel később is az újratemetés – Batthyány Lajost. A Kerepesi temető felé tartó gyászmenetet 200 ezerre becsülik – Pest lélekszáma ekkor ugyanennyi! (13) 1894-ben hazaszállítják Kossuth földi maradványait. A magyar parasztság, mely a szabadságharc után még évtizedekkel is Kossuth visszajöveteléről álmodozott, szegényebb lett egy illúzióval. A szónoklatok egymást követik, azonban mindez nem az embernek, hanem a jelképnek szól. „Kossuth temetésén az őszinte érzések nem tudtak áttörni a pátosz mindent elborító burkán.” (14) A következő emlékezésre okot adó esemény a millennium volt. Jellemző Ferenc József királyi kézirata Tisza István miniszterelnökhöz: Hála legyen érte az isteni Gondviselésnek: azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik.” (15) Írta ezt abban a kéziratban, amelyben engedélyt adott Rákóczi hamvainak hazaszállítására. 1906-ban, a millennium után Rákóczi második temetése volt a dualista Magyarország leglátványosabb ünnepsége. Temetését „a dualizmus uralkodó osztálya a maga képére formálta… a feudális múlt dicsőségének látványos, de sokban hamis és romantikus felidézésével akarták demonstrálni a nemzet és a maguk erejét.” (16)
E kitérővel próbáltam érzékeltetni, milyen hatalmas ellenkezést válthatott ki az, aki ezen atillás felfogáson rést ütött.
Műve valóságos sokkhatást váltott ki. Egy-két szakmai bírálatot leszámítva az érzelmeket nem zabolázó, tajtékzó publicisztikai vihart kavart. A romantikus nemzetfelfogással szemben állók üdvözölték, a többség azonban ostorozta. A Függetlenségi Párt, mely Kossuth nevét csak a választások csatározásokban használta föl, dörgedelmes országgyűlés beszédeket intézett e „labanc” szerző és műve ellen.
A mű – Glatz Ferenc szerint „a magyar történeti irodalom máig egyik legszebb alkotása – jóval inkább politikai ügy lett, mint történészi. Kétélű fegyver volt: bírálta a már kialakult és tovább terjeszkedő hamis hazafiságot, másrészt azonban finom tőrdöfés is volt mindenfajta emigráció ellen. Ez – valószínű tudatossággal – Kossuth elleni fegyver i volt. Szekfű 48 megítélésében Széchenyi, esetleg a centristák nézeteit fogadta el. Kossuthot túlzottan liberálisnak tartotta. A szabadságharc Kossuthja azonban támadhatatlan, az emigrációé nem annyira. Az életrajz írója egészében támad mindenféle emigrációt, az emigránsokat nem tartja képesnek arra, hogy érdemben áldozzanak hazájuknak. Szerinte a hazáért bármit is tenni csak idehaza lehet. Nézőpontja vitatható, mégis a romantikus, üres nemzetfelfogásnak szánt józanító pofon nem érte el célját. A könyv fölötti politikai vitát a világháború kezdete sem fojtotta el. Szekfű kénytelen volt válaszolni az őt ért vádakra (17).
„A Rákóczi-vihar Szekfűnek nemcsak nagy trauma, de nagy iskola is volt.” (18) Németh László tanulmányában a történetíró amőbamozgásáról beszél: ahol támadják, ott visszahúzódik. Ez részben újra igaz, hiszen sem az Életrajzban, sem pedig nagy szintézisében – melyet fiatalkori barátjával ír, Hóman Bálinttal –, a Magyar történetben nem tér ki rá részletesebben. Ez az amőbamozgás viszont nem erkölcsi gyengeségből fakad: egy történésznek nem lehet célja. Hogy politikai csaták kereszttüzébe, méltatlan kezekbe kerüljön akár egyetlen műve is.
Mindig hangoztatta, hogy műveinek nincs politikai, aktuálpolitikai jellege. Amikor művét a baloldal ünnepelte, kategorikusan elzárkózott mind a politikai nézőpontoktól, mind a baloldaltól: „Az én személyemnek Jásziék közé való skatulyázása nem felel meg a valóságnak, épp oly kevéssé, mintha én a munkapárt vagy egyéb politikai vagy szociológiai irány híve volnék. Én egyedül a történettudománnyal foglalkozom.” (19)

Irodalom:
1 (és a további életrajzi adatok) Glatz Ferenc: Nemzeti kultúra – kulturált nemzet 1867–1987. Bp., 1988. Kossuth. 285.
2 Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Bp., 1988. Maecenas. 9.
3 Glatz 1988, 291–299.
4 Kosáry Domokos: A történelem veszedelmei. Bp., 1987. Magvető. 396.
5 Glatz Ferenc: Történetíró és politika. Bp., 1980. Akadémiai.
6 Németh László: Sorskérdések. Bp., 1989. Magvető–Szépirodalmi. 515.
7 Serviensek és familiárisok. Bp., 1912.
Az osztrák központi kormányszervek történetének irodalma. Történelmi Szemle, 1912.
8 Németh i. m. 515–597.
9 Glatz 1988, 285.
10 Szekfű Gyula: Anatole France. Budapesti Szemle, 1912.
11 Lásd 7 jegyzet.
12 Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi. Bp., 1913. MTA.
13 Katona Tamás: Batthyány és az aradi vértanúk temetése. História, 1989/3., 18.
14 Katona Tamás: Kossuth temetése. História, 1989/3., 21.
15 Bánkuti Imre: Rákóczi két temetése. História, 1989/3., 14.
16 Uo.
17 Szekfű Gyula: Felelet a száműzött Rákóczi dolgában. Bp., 1914.
Szekfű Gyula: Mit vétettem én, Bp., é. n.
18 Németh i. m. 521.
19 Szekfű Gyula: Felelet a száműzött Rákóczi dolgában. Bp., 1914.


Oldaltérkép