Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



A kelyhesek titkos temploma után kutatva – Schmuck Ottó, az elsőkötetes szerző

Szerző: frankenstein
2008. március 4. 14.23

 Tavaly jelent meg a Móra gondozásában A kelyhesek titkos temploma című ifjúsági regény (márciusban a hónap könyve lett a kiadónál), mely a Tüskevár távoli, somoskői „nyomdokain” haladva izgalmas kalandokba vezeti főhősét, Hangya Mátét és olvasóit. Schmuck Ottó – eredetileg gazdasági matematikus – várva várt gyermeke megszületése feletti örömében kezdett egy foglalkozásától eléggé messze eső történet írásába. Hogy nem tette hiába, azt a könyv sikere mutatja, hiszen ismeretlen szerző műveként igen jól fogy. S hamarosan folytatása következhet.

A nagymama tanította a fiunkat kapálni. Megmutatta, majd megkérdezte, érti-e. „Igen” – jött a határozott válasz. „No, akkor csináld!” – így a nagyi. „Várj, előtte pihenek egy kicsit!”– Későn kezdted a gyerekkönyvírást. Mesélj civil foglalkozásodról!
– Az egyetemi diplomám szerint gazdasági matematikus vagyok. Negyedszázadon keresztül dolgoztam kutatóként, előbb egyetemi doktori, majd kandidátusi (ma PhD) címet szereztem. Fél évtizede a fiam betegsége miatt kényszerűségből pályaelhagyó lettem. Iskolás koráig ősztől tavaszig törzsvendégek voltunk a Budai Gyermekkórházban. Másképp nem tudtuk megoldani a felügyeletét, 25 év után el kellett jönnöm a munkahelyemről. Jelenleg a feleségemmel közös cégünkben dolgozom könyvvizsgáló asszisztensként.

– Ha nem titok, mi baja volt a kisfiúnak?
– Dongalábbal született. Naposcsibe korától gipszelték a jobb lábát, négy hónapos korában megműtötték, majd hétévesen újra. Ezenkívül gyerekkori asztmában is szenvedett. Két évig tartott, amíg a lelkiismeretes szakorvos segítségével egyáltalán ki lehetett alakítani a reá szabott kezelési módot. Addig egyik krupptól, tüdőgyulladástól a másikig zajlott az életünk. Óvodás kora legvégéig tartott a rettegés: mit hoznak a téli hónapok? Júniustól októberig nem volt gondunk, leköltöztünk a Börzsönybe, a tanyánkra. A hegyvidéki levegő jótékony hatásaként ott sohasem kapta el a betegség.

– Gondolom, lelkileg nagyon megviselt benneteket a későn jött gyermek súlyos betegsége.
– Mi már feldolgoztuk. Ő azonban soha nem fogja. A tudatalattijába ez úgy beégetődött, hogy amíg él, nem fog tudni tőle megszabadulni. Magyarul, kifejlett fehérköpeny-fóbiája alakult ki. Ha kontrollra megyünk, már napokkal előtte érződik rajta a nyugtalanság, a félelem, pedig világosan tudja, csak meghallgatják a tüdejét, és el kell fújnia a tortán a gyertyákat. Alig tudjuk megnyugtatni. Azt valljuk, a gyermekhez őszintének kell lenni, mert a hazugságnak nagy ára van. Így a második lábműtéte előtt hónapokon keresztül tartott a lelki felkészítése, míg végül belátta, elkerülhetetlen a beavatkozás. Ha nem lett volna partner, még vért se tudtak volna tőle venni, hacsak kínpadra nem feszítik. Megszenvedtünk így is. No de sebaj, hála Istennek, a lába egészséges, és két éve az asztma sem gyötri.

– Nem gondoltál arra, hogy mások okulására mindezt leírd, megosszátok a tapasztalataitokat, talán kicsit segítve is a hozzátok hasonlóan nehéz helyzetben lévő szülőket?
– De. A naplójegyzeteim, az orvosi jelentések alapján napra pontosan rekonstruálni lehet az asztma  „A műtét után egy órával. Tíz perce sincs, hogy felébredt. Hihetetlen a gyermekek önvédelmi reflexe!”különböző fázisait, és azt, hogy milyen kezeléseket alkalmaztunk. Így utólag megítélhető, mikor hoztunk jó döntést, és mikor hibáztunk. Ha leírom, mások számára is adott a tanulság, hogy a zsákutcákat elkerülje. Három évvel ezelőtt hozzáfogtam az íráshoz, a gyógyulásról szóló regény kétharmada el is készült. Akik ekkor elolvasták, köztük több orvos is, azt mondták, óriási segítség, támasz lehetne a könyv a szülőknek lelkileg is. Százezres számmal lehet ma kifejezni az asztmás gyerekek tömegét Magyarországon, nagy szükség lenne a betegség és a gyógyulási folyamat nem orvosi, hanem szépirodalmi eszközökkel történő megfogalmazására, leírására. Nosza, a szép kritikák hallatán felbátorodtam, és ösztöndíjpályázatot nyújtottam be a Nemzeti Kulturális Alaphoz, mert a pénzkeresés és az írás egyszerre már nem ment. Nem támogattak. A könyv pedig azóta alussza álmát, íróasztalfiók híján, a számítógépemben.

– Ezek után én már kezdem sejteni, de azért mégis megkérdezem, hogyan ír egy, az ötödik ikszében lépegető közgazdász kandidátus egyszer csak gyerekeknek szóló kalandregényt?
– A sok-sok betegségnek, a munkahely elhagyásának, a karrierem megtörésének akadt egy mindent elhomályosító erénye is: rengeteget lehettem a fiammal. Mindig ott téblábolt körülöttem, mindenben segített, megismerte a Börzsönyben a szerszámaimat, szerelt, fúrt, faragott velem együtt. És szinte mindig meséltem neki. Autóban, villamoson, fogaskerekűn, az Állatkertben, múzeumban, kiránduláson, mindenhol. Számomra elképzelhetetlen az a teljesen általános helyzet, hogy a szülő és a gyerek ül egymással szemben a vonaton, bambán bámulnak ki az ablakon, és egész úton nem szólnak egy árva szót sem egymáshoz. Mit hagynak ki! A fiunk már kiskorában is mindenkit meglepő gazdag szókinccsel rendelkezett. Ezért. Én nem felolvastam, hanem kitaláltam a meséket. Mindenről, ami csak a szemünk elé került. A kisgyermek arcánál nincs csodálatosabb! Őszinte. Mindent visszatükröz a kis lelkéből. A meglepettségnek, a félelemnek, a vidámságnak, a bánatnak, az örömnek, a kételkedésnek, minden lelki rezdületnek megtalálható a maga arcképi kifejeződése. Én legjobban azt az arcképsorozatot szerettem, amikor egy átveréses történet során a gyermek először döbbent arckifejezéssel regisztrálja a hallottakat, majd kezdi felismerni, hogy most éppen kis szamarat csinál belőle az apja, kétkedő szemekkel ránéz az anyjára, feltesz egy bizonytalan „Ez igaz?” kérdést, majd megfejti a turpisságot, és teli szájjal kacagni kezd.

– Ezek valóban aranyos pillanatok…
– A fiunk nagyon nehezen talált kapcsolatot a korabeli gyermekekkel. Sokkal hamarabb találta meg a hangot a felnőttekhez, mint a saját korosztályához. Nem is csoda. Bölcsődébe összesen három hetet járt, az első évben az óvodából is hónapokat hiányzott. Visszahúzódott, szinte félt a gyerektársaságban. A mesék egy részének áttételesen tehát arról kellett szólnia, hogy hogyan illeszkedjen be a gyerekek közé, hogy bízzon a saját erejében, hogy ne legyen olyan nyápic, és hogy hogyan lehet ő is erős és ügyes, jobban, mint a többiek.

– Mintha „A kelyhesek titkos temploma” fő motívumaira ismernék rá…
– Jól látod. Az ezekből az indíttatásokból megszületett mesékből nőtt ki a regény. Egy véletlen elhatározás folytán elkezdtem leírni a történeteket, ha majd felnő, és megtanul olvasni, akkor újra előszedhessük őket. Nem készültem arra, hogy ezek az írások valaha is napvilágot látnak.

– A helyszín, Somoskő mennyire motivált?
– Egytucatnyi éven át volt osztálytársam egy erős, izmos fiú. Igazi Dávid-alakkal ajándékozta meg a  A nyakamban lovagolva háromévesen Teremtő, olyannal, amit híres szobrában Michelangelo is megformázott. Nemcsak a természete, de az ereje is olyan volt, akár a bikáé. Nem szívesen cukkoltuk, vagy vitatkoztunk vele, mert gyorsan eljárt a keze, és az nagyon tudott fájni. Egyszer aztán megfejtettük erejének a titkát. Családi okok miatt, ahogy befejeződött az iskola, vitték le (Somoskő)Újfaluba a nagymamájához, aki állatokat tartott, földet művelt a hatvanas évek kisparaszti technikájával, vagyis kapával, lóvontatta eszközökkel. Osztálytársam végigdolgozta a nyarat pirkadástól szürkületig. Ősszel szinte az eke mellől esett be az iskolába. Csillogó barna bőre volt, és még több ereje, mint annak előtte. 2007-ben a könyvhéten Újfaluban vettem részt író-olvasó találkozón. A könyvtár csurig telt érdeklődőkkel. Feszült, várakozó csend töltötte meg az olvasótermet. Két percig. Amikor a könyv születését firtató kérdésre válaszul kiejtettem osztálytársam nevét, az idősebbeken végigszaladt a nevetés. Ismerték. A feszültség azonnal feloldódott, és egy fantasztikusan jó találkozó keveredett ki. Az osztálytársam tehát az egyik ok, miért éppen Somoskő. A másik ok a várépítészet, a vártörténet és a várak iránti vonzalmam. Már gimnazista koromban elolvastam és feldolgoztam a várépítészet legfontosabb szakkönyveit Varjú Elemértől Gerő Lászlón át Zolnay Lászlóig. Egy elém tett képről viszonylag nagy biztonsággal meg tudtam állapítani, melyik században épült. A fiunkat is igyekszem tanítani, a román és a gótikus stílusjegyek felismertetése után jelenleg a reneszánsznál tartunk. Jó partner, és jól is megy neki.

– Nem korai egy kicsit egy másodikos gyereknek stílustörténetet tanítani?
– Nem. Csak jól kell előadni. Számára ez mese, akárha Piroskáról és a gyilkos farkasról mesélnék. Az épített örökség, a környezet az életének a része. Mindennap találkozik vele, és így legalább nem csak néz, de érti is azt, amit lát. Visszatérve Somoskőhöz. A harmadik érv a falucska mellett már csak hab a tortán: a csodálatos természeti környezet, amit szinte beleng a béke és a nyugalom. Itt boldog harmóniában együtt él a történelem, a palóc legenda és mondavilág, az egymással feleselő két vár, a hegyek hullámzása a bazaltfennsík simaságával, a völgyek mélyén meghúzódó és a hajnali köddel takarózó falukkal. Gyönyörű vidék, ahol mindig megnyugvást talál a lélek.

– A történet teljesen fiktív, vagy vannak valós vonatkozásai is?
– Nagyon összetett kérdést tettél fel, megpróbálok összefogottan válaszolni. A regényben szereplő történelmi vonatkozások valós tényeken alapulnak. Visszakereshetők a történeti, helytörténeti irodalomban. A titkos társaság és a föld alatti templom fikció, de nem mond ellent a történelmi adatoknak, vagyis akár a könyvben leírt formában meg is történhetett volna. Giskra huszitái technikailag képesek voltak ilyen templom megépítésére, gyors eltűnésüket tekintve akár mehettek a föld alá is, és miért ne hozhattak volna létre egy titkos társaságot? Összefoglalva: a regény egy valós történelmi helyzetből kiinduló mese, és semmi sem mond ellent annak, hogy akár meg is történhetett, vagy éppen így történt meg.

– Olvasás közben mindvégig úgy éreztem, hogy ez a regény nem csak Hangya Mátéról, hanem a szerző gyerekkoráról is szól, telis-tele van tűzdelve életrajzi elemekkel.
– Jól érezted. Az én gyermekkorom „Albert császár” uralkodásának idejére esik. Aki fiú élt és mozgott, az focizott. Aki nem, azt nem is vettük emberszámba. Napi 4-5-6 órán át képesek voltunk kergetni a bőrt. Sokszor szinte összeestünk már a fáradtságtól. Nyáron a Börzsönyben meztélláb fociztunk. Mikor elkezdődött a szünet, levettük a cipőt, és csak ősszel húztuk fel újra. Olyan keményre érett a talpunkon a bőr, hogy a tarlón is tudtunk szaladni. Volt ott egy patak is, a Morgó. Akkor még nem szabályozták, tudott olyan árvizet okozni, hogy az egyik faluból nem lehetett átmenni a másikba. Azon építettünk gátakat, a parton várat. Úgy, mint Mátéék. Nagy indián csaták zajlottak a fák között. Voltak szabályok, volt férfibecsület, az adott szó tisztelete, férfibarátság, „egy mindenkiért, mindenki egyért”. A zsiványt hamar kiközösítettük, a betyár maradhatott. A lányt tiszteltük, védtük, és udvaroltunk neki. Ha kellett, megverekedtünk érte, tisztességesen. Közösséget irányító értékek mentén éltünk.

– És a szereplők? Ők kitalált személyek?
– Egyik sem. Mindenkinek létezik valós előképe.

Az édesanyját tanítja a kis barkácsgép használatára– Feltűnő volt a számomra, hogy míg majd’ minden szereplőt gondosan leírtál, hangulatosan megfestettél, addig éppen a főszereplő, Hangya Máté alakját elnagyoltad, nem jellemezted. Csak annyit tudunk, hogy cingár, nyiszlett gyerek volt, akiből erős srác, jó focista lesz a regény végére. De nem tudjuk, milyen volt az arca, a haja és a szeme színe?
– Hm. Ez tényleg érdekes. Valószínűleg az lehet a magyarázat, hogy Máté, mint az osztálytársamból és a félénk fiamból összegyűrt alak, írás közben mindvégig ott lebegett a szemem előtt, vagyis én tisztán láttam, amiből azt hihettem, hogy az olvasó is látja. A többi szereplőt magamnak is meg kellett fogalmaznom, meg kellett rajzolnom, tán ettől lettek kerekek, szabatosak ezek a leírások. Válaszolok a kérdésre is: Máté haja sprőd és szőke, a szeme olyan, mint az ifjú Alain Deloné, amikor közelről belenéz a kamerába és az asszonynép azonnal elájul, csak nem kék, hanem mélyzöld, néha szinte sötétbarnában csillog. A szája vékony, az álla hegyes. Ha izgul, piros lesz a füle, és pír önti el az arcát. Mindent elárul magáról…

– Tegyünk egy próbát! Ki kicsoda a szereplők közül a te életedben? Mehet?
– Mehet.

– Nagyika?
– Ő az én édesanyám, és úgy bánik a fiunkkal, ahogy Nagyika bánik Mátéval.

– Galambos bácsi, a lógó bajszú kuruc?
– Tolcsvay Béla szemüveg nélküli arca lebegett előttem: hosszú, ősz haj, hosszú, ősz bajusz, huncut szemek. A zenélő kuruc.

– Boglárka, a százéves palóc ruha viselője?
– Ő Katinka. Brassóban élt. A nyarakat Parajdon a nagyszüleinél töltötte. A palóc ruha nála eredeti kalotaszegi népviselet volt. Csodálatosan szép volt benne.

– Utolsó kérdés, lehet, most megfoglak. Betyár, a kutya?
– Az ő előképe Betyár, a kutya. Hat-hét éves lehetettem, amikor elpusztult. Vöröses színű, hatalmas, gyönyörű német juhász volt, a nagynéném kutyája. Imádott engem, lovagoltam rajta, aludtam az ölében is. Ha bárki akkor hozzám közelít, azt megölte volna. Anyámat is lebeszélte a nagynéném, nehogy megpróbáljon kivenni a kutya öléből, várja meg, amíg felébredek.

– A könyvhöz interaktív virtuális oldalt is készítettél, mi a célod vele, sokan látogatják?
– A könyv honlapját tavaly napi 30-40 látogató kereste fel. Idén januártól a látogatottság hirtelen 50 „Ezt a képet Mátyás királyéra hajazó orrom miatt kedveljük”százalékkal megugrott, azóta tartósan 50-60 látogatót regisztrálok. Február utolsó hetében szabályos olasz invázó érte el a honlapot. A legtöbben Magyarországon kívül Szlovákiából, Romániából és meglepő módon Hollandiából találtak rá Hangya Mátéra. A legegzotikusabb ország talán Niue és Tonga. Mi volt a célom a honlappal? Vannak, akik olvasták a könyvet, ezután keresik fel a honlapot, nekik további információt szerettem volna nyújtani a könyvben szükségszerűen csak megérintett történelmi, néprajzi témákról. A könyvet elolvasó látogató a honlapon leírásokat találhat a környezetről, a Karancs-Medves vidékéről, így jobban be tudja ágyazni az olvasottakat a valós környezetükbe. Más látogatók egyszerűen csak odatévednek a honlapra, őket pedig olyan kedvcsinálókkal szerettem volna ellátni, hogy az a legyőzhetetlen vágy kerítse őket hatalmába, miszerint a könyvet feltétlenül és azonnal el akarják olvasni. Nem tudom egyébként, hogy volt-e hatása a honlapnak a könyv forgalmára. Én mint a regény írója azt gondoltam, mindent el kell követnem nekem is azért, hogy a kötet eljusson az olvasókhoz. Másra úgyse nagyon számíthatok. Végül célom volt az is, hogy legyen egy hely, ahol az olvasók elmondhatják az írónak a véleményüket a regényről.

– Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, ki nem hagyhatom a kérdést: tényleg ez az első szépirodalmi próbálkozásod?
– Igen. Soha egyetlen szépirodalmi írásom sem jelent meg. Gondolom, nem számítanak annak a hetvenes években a Könyvvilágban megjelent könyvkritikáim. Egyetemista koromban ez a könyvszakmai havilap pályázatot hirdetett könyvkritika írására, amit megnyertem. Ezután havonta jártam be Kristó Nagy Istvánhoz a Vörösmarty téri irodaházba, elhoztam annyi könyvet, amennyit elbírtam, és azok közül néhányról elemzést, értékelést készítettem. Kivétel nélkül mind megjelent. Ez az időszak teremtette meg a ma már hatezer kötetre rúgó könyvtáram alapjait. De nem ez volt a legnagyobb élményem, hanem az, hogy az egyik ilyen alkalommal belépett mellém a páternoszterbe Halász Judit. Ő volt akkor a legnagyobb szerelmem. Elsápadtam, elvörösödtem, néztem a plafonra, néztem a cipőmre, csak Őreá nem. Visszatartottam a lélegzetemet, nyeltem nagyokat. De hosszú út tud lenni négy emelet! Ennyi az én bátorságom... Mindent csináltam ahelyett, hogy a kezét kértem volna meg. Most már tudom, ezért nem lettem író, mert sohasem volt elég hitem hozzá...

– Meglehetősen természetes dolog, ha egy kamasz ifjú valamelyik csillogó sztár hölgybe beleszerelmesedik. Akkoriban meg éppen egy egész színészosztálynyi ragyogó tehetségű színésznő tündökölt a színpadokon és a mozivásznon. Mi volt az oka, volt-e valami különös oka, hogy éppen a „Halász Jutka” fészkelte be magát a szívedbe?
 „A csókos száj és az elbűvölő szemek”– Volt bizony! Negyedik gimiben filmesztétikát tanultunk. Az igazgatóhelyettes oktatott bennünket, aki a legszigorúbb tanárnak számított az iskolában. Záró feladatként filmkritikát kellett írnunk. Választhattunk a Szerelem és a Szerelmesfilm közül, én az utóbbi mellett tettem le a garast. Egy hónapot kaptunk a felkészülésre, a dolgozatot piszkozatban otthon is megírhattuk, az órán csak át kellett másolni a dolgozatfüzetbe. Nem részletezem, annyira lenyűgözött a film és a két főszereplő, hogy több mint hússzor ültem be a moziba, volt olyan nap, hogy kétszer is. Ha becsuktam a szemem, a film minden jelenetét le tudtam pörgetni magam előtt. Valami egészen különös, mágikus, megfoghatatlan kisugárzása volt a filmnek a nézőre, ami nem kis mértékben Halász Judit földön túl lebegő fantasztikus játékának, bűbájának volt köszönhető. Két hétig mindennap dolgoztam a kritikán. Olyan hosszú lett, hogy az órán éppen csak át tudtam másolni a dolgozatfüzetbe.

– Gondolom, ötöst érdemeltél.
– Egyest, csak úgy sistergett! Az igazgatóhelyettes nem hitte el, hogy én írtam. „Ez plágium! Áruld el, melyik újságból másoltad?” Mivel kisiskolás korom óta kitűnő tanuló voltam, tisztességgel megadta a lehetőséget, hogy bebizonyítsam a szerzőségemet. Kiállított az osztály elé, és akár egy doktori védésen, ő és az osztálytársaim fél órán keresztül faggattak, hogy mit írtam, miért írtam, miért úgy írtam. A „védés” nem volt teljesen veszély nélkül való, mert ekkorra esett az 1956-os forradalom negyedszázados évfordulója, és a film egyik fő motívuma éppen ’56. 1971-ben érettségi és felvételi előtt igencsak vigyázni kellett, mit mond erről az ember, főképp olyan háttérrel, mint ami nekem adatott, hiszen édesapám szerepet vállalt a forradalomban, amit akkor nem volt tanácsos emlegetni. Végül megvédtem a dolgozatomat. Az ötös mellé igazgatói dicséretet is kaptam. Az iskolában még hetekig szóbeszéd volt az írásom, felmerült, hogy elküldik valamelyik folyóiratnak, de aztán elhalt az ötlet. Innen és így „bimbózott ki” a Szerelmesfilmből az én Halász Jutka iránti plátói vonzódásom.

– Azt hiszem, aligha tévedek, itt irodalomtörténeti kuriózummal szembesülhettünk: ötven év felett, közgazdász matematikusként szépirodalmi pályafutást kezdeni, és rögvest egy regénnyel, ami talán a legnehezebb műfaj, legalábbis a jó regény megírása, azt hiszem, párját ritkító. Egyáltalán nem is írtál szépirodalmat azelőtt, a fióknak sem?
– De. Hét- és tizennyolc éves korom között író szerettem volna lenni. A legnagyobb, aki csak Jókaival mérhető. Általános iskolában harmadikos, negyedikes koromban már verseket, színdarabokat írtam anyák napjára, a húgom születésnapjára, családi ünnepekre. Később novellákat. A gimnáziumban egy 365 oldalas, nagy határidőnaplót teleírtam. A pad alatt, szamizdatként olvasták az osztálytársaim, kézről kézre járt. Óriási sikere volt a srácok között. Egy novellát az irodalom-tanárnőnek is megmutattam. Jó véleményt mondott róla. Eddig terjedt az exhibicionizmusom, innen már gyáva voltam továbblépni.

Szilveszter éjszaka Mátraszentistvánon– Mi lett az írásokból?
– Hamu. A 18. születésnapomon, 1971. december 31-én elégettem őket a cserépkályhában. A vastag határidőnapló nem égett, hanem sokáig vörösen izzott, majd pernyévé vált és felszaladt az égbe. Itt ért véget irodalmi munkásságom első szakasza.

– Miért? Volt folytatás?
– Majd’ egy évtized múlva. A szerelem a legnagyobb Múzsa, mindenkit homlokon csókol, mindenki verset akar írni. Van, akinek sikerül is. Váratlanul jön az ihlet, ami nem más, mint a megáldott pillanat. Bemész a postahivatalba, veszel egy képeslapot, gondolkodás nélkül írsz a barátnődnek, és ezt olvasod vissza:

Balatoni képeslap

Hiába feszül a nagy tó.
Idegenül búgnak a habok,
Állok itt, másképp nem lehet,
Nyaramban búsan, egyedül vagyok.
Zörögve, koppanva a percben,
Oldódnak, hullnak a napok,
Lázasan kék kristály szemedben
! Álmod és álmom fénylőn felragyog.

Amennyi idő alatt le lehet írni ezt a szöveget, annyi idő alatt született meg ez a vers, javítás és áthúzás nélkül.

– Most jut eszembe, A kelyhesek titkos templomában is található egy vers, Aranymosó hitvallása...
– Abban pedig a nevemet rejtettem el.

– Ennyire figyelmetlen lettem volna? Nézzük csak:

Semmi a fényesség.
Csak guruló vízcsepp.
Harmat. Pillanatkincs ragyogás,
Mit elvisz az első felfénylő napsugár.
Utadat fényes fűszálak kísérik.
Csillogó levelek
Körülvesznek, hogy el is tűnjenek.
Ott vibrál, szikrázik,
Tündököl, s elvakít.
Találd meg! De mire odaérsz,
Ó! Felszívta a nap! Gyöngyöd odavész.

– Nyertél, nem voltam elég figyelmes! Akadtak a verseknek további társai is?
– Többtucatnyi. Aztán ismét hosszú szünet. Következett a naplóírás. A napló nem más, mint dátumbejegyzések, versek és novellák füzére. Majd hosszú várakozás után jött a fiunk, a bejegyzések, írások megsokasodtak. A napló ma olyan, ha húsz évvel ezelőtti árakra vagyok kíváncsi, akkor odalapozok, ha tudni szeretném, mit tettünk hat évvel ezelőtt asztmaügyben, akkor azt is megtalálom. A napló írásgyakorlás, melegen tartja az izmokat, és amiből akár egy, a gyógyulásról szóló regény is feltámasztható...

– Beszélgetésünk végén hadd kérdezzem meg, melyek a kedvenc gyerekkönyveid? Van-e írói példaképed?
– Alsó tagozatos koromban már túl voltam, némelyiket többször is olvastam, a következőkön: Kinizsi „Családilag is kapcsolódunk a reneszánsz évhez: fiunk a jegyzeteit készíti Mátyás király palotájáról a lovagteremben”Pál, Robin Hood, Egri csillagok, a Nagy Indiánkönyv minden kötete, Tamás bátya kunyhója, Tizenöt éves kapitány, Rejtelmes sziget, Sándor Mátyás, Ivanhoe, Andersen-mesék, Pósa Lajos meséi – hirtelen ezek jutnak eszembe. A felső tagozat idején a Jókai-regények, „Verne Gyula” regényei, Benedek Elek meséi, a Gulliver, Móra regényei voltak a kedvencek. Nagyon szerettük a diafilmeket, nem múlhatott el téli este anélkül, hogy a vaskályhában doromboló tűz hangja mellett egyet-kettőt meg ne néztünk volna. Nincs írói példaképem, én csak irigykedni tudok Jókai szókincsére, szellemi gazdagságára, termékenységére, Mikszáth iróniájára, Tamási Áron humorára, Sütő András nyelvi varázslataira, Galgóczi Erzsébet jéghideg cselekményszövésére, és még nagyon sok mindenkire, akik mind-mind gazdagították az olvasók lelkét, tudását, szellemi haladását.

– Lesz-e folytatása a Kelyheseknek, és ha igen, miről szól majd?
– Boldog vagyok azoktól az olvasói visszajelzésektől, amelyek a regény folytatásának megírására ösztökélnek. Én is szeretném papírra vetni, a két azonos akaratból pedig biztosan kibújik valami jó. Most csak annyit árulhatok el, a folytatás az őszi és a tavaszi szünetben játszódik majd, és a föld alatt fog eldőlni a kétkelyhes lovagok, Máté és Koczka tanár úr sorsa…


Oldaltérkép