Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Olvas(s)atok − Galilei Németh László életében
 
Szerző: Csiki Ottilia
2005. október 1. 04:53

„Az írás: erkölcs" (Németh László)

 Az orvos Németh László (1901-1975) a Nyugat második nemzedékéhez tartozó esszé-, regény-, drámaíró, költő, fordító és kritikus életében nem a látványos és nagyhatású fordulatok a mérvadóak, elemzői, olvasói sokkal inkább az író „belső történéseire” helyezik a hangsúlyt. Ezeknek a gondolatoknak az összessége adja a 20. századi irodalom egyik legvitatottabb alkotójának életművét, amelybe minőségétől függetlenül minden megnyilatkozása beletartozik. Így marad fenn ugyanis Németh László sajátos műfajainak az egymást kölcsönösen megteremtő- kifejlesztő egyensúlya.[1]

 A minőség forradalmára[2]

„Folyóiratom ihletője, e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek."

Németh László írói pályája kezdetén (A Horváthné meghal című elbeszélésével tűnik fel 1925-ben)[3] másságát a korszak irodalmi irányzatai, társulatai által nyújtott alternatívákba nem tudja beilleszteni, ezért dönt úgy, hogy egyfajta „harmadik utat” választ. Ennek eredményeként hozza létre egymaga a Tanú című folyóiratot (1932), amelyben éveken át jelenteti meg kritikai írásait, hirdeti melyekben irodalmi programját. Reformeszméi az értelmiség (irodalmi elit) vezető szerepének vízióját járják körül (a magyar szellemi erők megszervezését, a nem látható tehetségek felkutatását célozza meg). Az egyformásító „mennyiségszocializmus” helyett a „minőségszocializmus” elvét helyezi előtérbe. Úgy látja, olyan rendre lenne szükség, amelynek keretein belül a kiválóság lehetővé válik, s e kör főszereplőinek, az „Új nemességnek” a legfőbb feladata a közösségért való felelősségvállalás.[4] Azt tartja jó műnek, amely minél több problémát old meg, feladatot ismer fel, ezzel hozzájárulva sok ember fejlődéséhez. Kritikai szemléletét tehát a problémanyitás és a továbbgondolás tézisére alapozza, ezt vizsgálja elődei és kortársai alkotásaiban. Elsősorban tanulmányírónak tartotta magát.[5]

Életszíntere, hősei, stílusa, műfajai

A válságos 20. század írójához a korszak történelmi (háború), szociológiai, politikai folyamatai a sajátos nemzeti szűrőjén keresztül jutnak el.[6] Ebben a közegben analizálva, közérzetére támaszkodva alkot, hangsúlyozva, hogy a rossz ellen és a magyar nép felemelésén fáradozik. Azt vallja, írásaiban egyrészt önmaga mélyebb megismerésére törekszik, de ennél lényegesebb, hogy a közélet, a közgondok, a vidék-nagyváros világát az olvasói köztudatba tudja iktatni.
Regényíróként a realizmus hagyományait követi. Zárt szerkezetű, feszült légkörű regényeiben általában egyetlen ember (többnyire nő: Égető Eszter, Gyász, Iszony) életének eseményeit mutatja be elmélyült lélekábrázolással.[7]
Társadalmi drámái középpontjába olyan hősöket állít, akik a közösség javán munkálkodnak, ám a méltatlan környezet vesztüket, bukásukat okozza (Szörnyeteg). Történelmi drámáiban a nagy egyéniségek és a történelmi erők viszonyát elemzi, láttatja (Széchenyi, A két Bolyai, Gandhi halála, Galilei). Saját bevallása szerint drámai hősei az ő belső konfliktusait jelenítik meg, ezért a főhős kiválasztásának folyamatában igyekszik a személyiségét és pillanatnyi állapotát legjobban kifejező figurát felkutatni. Ezt úgy indokolja, hogy nemcsak az olvasónak, az írónak is szüksége van tisztító katarzisélményre, s ezt művének írásakor, a főhős szenvedéseinek végigélésével érezheti át.
Németh műveiben, mindenekelőtt drámáiban a magatartás esztétikai minőséget jelöl. Az íróhoz a görög tragédiák erkölcsisége (az antik hősöknek a nagy célt szolgáló eszményeik fontosabbak saját életüknél) áll közel. Az író számára a görög példa futurizmus.[8]

Galilei

„Galilei: De azért szívesen vennék egy látcsövet, amellyel olyan századba látni, ahol az igazság meglátásával véget ér a tudós dolga, s az igazságnak, hogy élhessen, nem kell hazudnia."

Németh László Galilei című alkotása méltán mondható a legjobb és egyben a legvitatottabb drámájának. Az íróról azt tartja az utókor, műveiben gyakran előre megírta saját sorsát. Máig is vitatéma, hogy Németh e művében tudatosan saját irodalmi tortúráját írta-e meg, vagy az író védekezése, érvei az igazak, amelyben tagadja e feltevést. Mindenesetre olyan tortúra következett e drámából, hogy utólag bizonyosan beleillik Galilei története Németh életébe. 
A drámából kiragadott részletet (lásd fent) joggal mondhatjuk a mű egyik – ha nem a legfőbb – kulcsmondatának. Ezzel egyidőben Németh László ars poeticájára is ráismerünk, amely  egyaránt kifejezi alapvető szemléletét (főként az igazság szeretetét, állandó keresését), ugyanakkor a csalódottság is érezhető benne, de ez nem pesszimizmus, hanem a jövőbe vetett hit reménye.
A drámát már keletkezésekor kitűnő alkotásnak tartották, a későbbi kutatások, elemzések ezt alá is támasztották. A kitűnő mű fő jellemzője ugyanis, hogy minden korban helytálló mondanivalót tartalmaz, ezzel együtt egymásra rakódott jelentéstartalma van, amely mélységét adja meg.
Németh László rendszeresen kiegészítette önkommentárjaival műveit, a Galileit is, ebből tudhatjuk meg a mű keletkezésének körülményeit, írói szándékát. Gyakran előfordul azonban, hogy ezek a szándékok nem egyeznek a végeredménnyel. Pontosabban az írói szándék megjelenik, de olyan pluszjelentések fedezhetők fel a műben, amelyekre az író minden bizonnyal nem gondolt munka közben. Így van ez a Galilei esetében is, ezért fordulhat elő, hogy olyan mélyről jövő, a saját életéből jól ismert motívumok fedezhetők fel benne, amelyek miatt támadták. Maga is meglepődött, hogy mennyi olvasata lett a műnek, végül ő maga is más és más jelentéseket vélt felfedezni a műben minden egyes önelemzésekor.
Az önéletrajzi vonásokat azzal magyarázza, hogy a puszta történetből nem lehet drámát írni, neki is meg kellett találni azokat a „nyitott artériákat”, melyeken keresztül bele tudott mászni a történetbe, azt élővé tudta tenni, a szereplőben fel kellett fedeznie azokat a jellemzőket, melyeket a saját érzéseivel megtölthetett, ugyanakkor figyelnie kellett arra is, hogy a történet helytálló és hiteles is maradjon.
Így Galilei, ez a tőle oly távol álló személyiség különös szerepet kapott az író életében: az ő történetébe bele tudta sűríteni erkölcsi és idealisztikus felfogását, egyben a csalódást is átélte, amely nyilvánvalóan valamiféle szemléletváltást is okozott az íróban. Ennek jól látható eredménye a két ellentétes befejezés is, amely kiegészül az alkotó különböző időszakokban írt önelemzéseivel (először a második befejezést érezte magához közelállónak, később ezt tartotta szégyennek.)
Az eredeti változatban Galilei szégyenét a Torricelli-beszélgetés hatására tudja levetkezni, tulajdonképpen ekkor ismeri fel, hogy tanainak visszavonása csak a kikényszerítők szégyene.  Az ő igazságát a természettudomány támasztja alá, így az új igazságért áldozatot kell hoznia (lényegében a jövőért). A befejezés katarzisát az adja meg, hogy „a túlélés parancsa s a túlélés morális nehézsége egyszerre szólal meg benne.”[9] „Csakhogy így mindenki mondhatná, hallottam, hogy fontosabb dolga van a földön. Ebben volt valami igaz, s én ráálltam, hogy Galileiből félig-meddig bukott embert csináljak.” A második befejezés tehát nem adja meg az erkölcsi feloldozás lehetőségét Galileinek, hiszen a tudós ráébred, nélküle is továbbmegy a tudomány.
A dráma gazdag feszültségének köszönhetően mindkét befejezés lehetősége ott lapul a történetben, csak a hangsúly áthelyezése adja meg a különbséget. Németh eredetileg két műfajban (drámai költemény és színmű) szerette volna megírni alkotását, mert már a kezdetekben felismerte a történet mélységét, ezen belül is azt a pszichológiai tényt, hogy a lélek egyes esetekben ugyanarra az eseményre különböző módon reagál (Galilei esetében a szembeszegülés vagy az erkölcsi megsemmisülés lehetősége állt fenn).

Galilei ajándéka (avagy hagyjuk, hogy az író mondja el)

„Tanítványaimnak, miközben a tananyaggal együtt az önmagunkkal s a világgal való kísérletezésre is igyekeztem rákapatni őket, gyakran mondtam, hogy ez az állandó vallatókészség nemcsak elméjüket őrzi meg az eltompulástól, s lop belé ismeretek helyett valami eleven, folyton mozgó mechanizmust, de a szenvedés az élet nehézségei ellen is felvértezi őket, a legkeservesebb helyzet, állás is könnyebbé válik, ha mint Galilei a börtönt, egyfajta laboratóriummá alakítják, a legnagyobb aljasság is elveszti mérge hevét, mihelyt megfigyeljük. Münchausen báró üstökénél fogva rántotta ki magát a mocsárból, nos, a Galilei szelleme az az üstökfogás, ami mindig kívülemelhet azon, amiben benne vagyunk.

S ezt nemcsak mint tételt mondtam ki: életemmel is bizonyítottam. Afölött is ott csillogott a játék, az észlelés derűje, a Galilei ajándéka, amely álutakon rég elért hozzám, amikor Galilei egy sorát sem olvastam még. Aki csak egy kicsit is ismeri régi írásaimat, tudja, hogy szülői preceptorkodásból, amely a legtöbb túlterhelt apának kínos kötelesség, házaséletem legszebb óráit szíttam; az iskolaorvosi rendelő, amelyet más a kenyérkereset panaszos hivatásának tekintett volna: visszasóvárgott, mulattató műhelyemmé lett. S ha vásárhelyi óraadó éveim másnak ovidiusi száműzetés, úgy élnek emlékezetemben, mint a legtöbb emberben boldog gyermekkora: ezt is a Galilei ajándéka tette. Alkotóereje csúcsán lévő embernek képzelhető-e nagyobb kín, mint éveken át a más gondolatai, mondatai után kocogni? A műfordításról szóló tanulmányom azonban némi ízelítőt adhat róla, hogy e kényszerűségből is milyen nyelvész-laboratóriumot csinált Galilei ajándéka. S amikor a túlerőltetés rám hozta a betegséget, mi volt szinte az első védekezésem: szembefordítottam a pusztulással a rációt, s leveleket kezdtem írni a hipertóniáról. S amikor e kis mű – tán legjellemzőbb munkám – elkészültével eg időben megtudtam, hogy a betegség-adta kíméletnek vége, az izgalom újra betódult az életembe, a kétségbeesés összesen két óráig tartott, a harmadikban már azt gondoltam: milyen pompás alkalom eldönteni a hipertóniakutatás sarokproblémáját, hogy a szellemi megerőltetés vagy az emóció-e a döntő kórokozó, kórsúlyosbító tényező."[10]



[1] Sándor Iván: A Németh László pör, Magvető könyvkiadó, Bp., 1986, 6.
[2] A minőség forradalmára = In memoriam Németh László, szerk. Monostori Imre, Nap Kiadó, Bp., 2001.
[3] Akadémiai Kislexikon, Akadémiai Kiadó, Bp., 1989.
[4] Béládi Miklós: Érintkezési pontok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974, 153-210.
[5] A minőség forradalmára...
[6] Sándor Iván: A Németh László-pör, Magvető könyvkiadó, Bp., 1986, 13.
[7] Akadémiai Kislexikon, Akadémiai Kiadó, Bp., 1989.
[8]  A minőség forradalmára... = Komlós Aladár: A „Tanú", 33-40.
[9] Görömbei András: Németh László két Galileije = Németh László: A dráma pere, A debreceni Csokonai Színház kiadványa, 1994.
[10] Németh László: A Galilei együttesének


Oldaltérkép