Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Louvre a Szépművészetiben: A francia rajzművészet két évszázada
A szépség vonalai – francia mesterrajzok a Louvre gyűjteményéből

Szerző. leho
2008. február 21. 9.34

 Február 21-én – bár elcsépelt a szó, de tényleg – különleges kiállítás nyílik a Szépművészeti Múzeumban. Noha nemrég nyitották meg a reneszánsz év keretében a pompás Mediciek kiállítást, mely talán az év egyik legnagyobb közgyűjteményi attrakciója, Baán Lászlóék újabb nagy dobással jelentkeznek: a Louvre-ral kötött megállapodás keretében május 12-ig látható 85 francia grafika a francia királyok nagy korszakából, a 16–18. századból, cserébe pedig ősszel a Louvre-ban mutatkozik be a Szépművészeti egy németalföldi grafikai kollekcióval.

 Baán László főigazgatóBaán László főigazgató a sajtóbejáráson elmondta, hogy közel öt éve fogalmazódott meg Czére Andrea, a múzeum főigazgató-helyettese fejében egy egészen vad gondolat, hogy a legszebb francia rajzokat el kellene hozni Budapestre. Két éve sikerült megállapodni a Louvre-ral, hogy nem is egyszerűen egy egyirányú gesztusként, hanem kölcsönös gesztus keretében ők bemutatkoznak 2008 elején, a Szépművészeti pedig ősszel Párizsban. Ez az év tehát kétszeresen is különleges lesz a Szépművészeti életében. Először mutatkozik be nálunk a Louvre egy önálló kiállítással, s először képviselteti magát önálló anyaggal a Louvre-ban egy budapesti múzeum, mégpedig a világhírű grafikai gyűjtemény legfontosabb részét fogják bemutatni. A 16–18. század, a francia hegemónia korának grafikái láthatók az itteni tárlaton. Abban a korban a francia udvar a legjobb grafikusokat gyűjtötte maga mellé, akik méltóképpen illusztrálhatták a francia grandeurt.
Czére AndreaCzére Andrea, a kiállítás kurátora – korábban a grafikai osztályt vezette – azzal kezdte, hogy a világ egyik legnagyobb múzeumában is van olyan anyagcsoport, mely nem annyira erős, mint a mi „kis” Szépművészeti Múzeumunké, s így sikerült a francia kollégák érdeklődését felkelteni egy csere iránt. A párizsi múzeumban nincsenek olyan nagyszerű tájképek, tájrajzok, mint a budapesti gyűjteményben, s ez volt a fő vonzerő, hogy meg lehetett valósítani ezt a kiállítást.
„A jelenlegi kiállítással mi több okból is rendkívül elégedettek vagyunk, egyrészt azért, mert a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében a 16–18. századi francia grafikai anyag nincs olyan nagy számban és jelentőségben képviselve, hogy valaha is egy önálló kiállítást tudtunk volna rendezni belőle. Ezt a hiányosságot fogjuk most pótolni. A magyar közönségnek olyan műveket fogunk nyújtani, amit még soha nem láthattak, a francia képzőművészet olyan korszakával ismerkedhetnek meg, amely egyik fénykora volt a francia történelemnek és kultúrának, s XIV. Lajostól, a Napkirálytól egészen a francia forradalomig ível. Teljes képet kapunk egészen az 1660-as évektől az összes jelentős franciaországi művészeti irányról, az legfontosabb tematikákról, művészeti központokról.”
Mint elmondta, tökéletes együttműködést valósítottak meg a francia kollégákkal, az interneten megnézték kicsiben a képeket, s egy közel száztételes listát adtak át a franciáknak, amin ők apróbb változtatásokat javasoltak, s addig a listán nem szereplő remekműveket ajánlottak a magyar szakemberek figyelmébe. A Louvre egyébként akkora anyaggal rendelkezik, hogy főként a saját kollekciójából állít ki, nem jellemző, hogy meghívnak önálló tárlatokat; s az is kivételes dolog, ha ők egy kiállítást elküldenek külföldre. A grafikák fényérzékenységük miatt egyébként sem lehetnek hosszabb ideig kiállítva, így elég ritkán láthatók. A cserekiállításnál a magyar fél felajánlotta, hogy a Louvre szakemberei döntsék el, melyik anyagrészt látnák szívesen Párizsban. Végül is 79 németalföldi grafikát választottak.

 Watteau: Nyolc női és egy férfifej

Kérdésre válaszolva Baán László elmondta, hogy a finanszírozás saját erőből történt, a szponzorok nem anyagiakban, hanem pl. a szállításban segítettek. A művek 4 milliárd forintra vannak biztosítva. Nem zárta ki a további együttműködést a Louvre-ral, hiszen ösztöndíjjal ma is tartózkodik magyar kolléga Párizsban. Ígéretes tárgyalásokat folytatnak német városokkal (Frankfurt, Hamburg) hasonló cserekiállításokról is.
A leendő megaprojektről, az épület lefelé való bővítéséről elmondta, hogy ugyanazt teszik, amit a Louvre vagy a Prado, ezek a klasszikus épületek is csak lefelé bővülhettek. Feszes határidőket kell betartaniuk, áprilisig kell beszerezniük különböző hatósági engedélyeket, hogy a szerződést megköthessék. Ha áprilisban ez megtörténik, 2010-re kell elkészülni az építkezéssel. 6000 négyzetméternyi területről van szó, új kiállítóterekkel, előadótermekkel, foglalkoztatókkal stb.

 La Hyre: Lucien atya víziója – Czére szerint a francia grafika egyik csúcsa

A francia rajzművészet két évszázada – maga a kiállítás

A kiállított művek 11 fejezetre osztva mutatják be a korszak legfontosabb művészeti irányzatait, témaköreit, kronológiai sorrendet is szem előtt tartva vonultatják fel a mértékadó művészek rajzait.

I. Nancytól Párizsig
Callot: XIII. lajos és Richelieu bíboros Ré szigetének ostrománálA 16. század második felében a francia művészet fejlődésének íve a katolikusok és a protestánsok között dúló vallásháború miatt megtört. I. Ferenc bőkezű támogatásának köszönhetően azonban megszületett az első fontainebleau-i iskola, amely Franciaországban meghonosította az itáliai manierizmus esztétikáját. A Fontainebleau-t Prágával, a Rómát és Firenzét Antwerpennel és Utrechttel összekötő vonalak kereszteződésében találjuk az akkor még független lotaringiai hercegséget, központjaként Nancyval. A lotaringiai manierizmus a 16. század utolsó negyedében fejlődött ki, és jutott el csúcspontjára: az irányzat legmagasabb színvonalon alkotó művészei Jacques-Charles Bellange, a tanítványa, Georges Lallemant, és az itáliai útja előtt álló Jacques Callot, aki minden idők egyik legnagyobb grafikusa. Lallemant később Párizsban tartott fenn műhelyt, a szintén Itáliába készülő Claude Vignon itt látogatta meg. Pierre Brebiette elsősorban rézmetszőként dolgozott, illusztrálta Ovidius Átváltozások című művét. Rendkívüli finomsággal megrajzolt kompozíciói a manierizmus legérettebb szakaszának formáit idézik.

II. Róma: Nicolas Poussin és Claude Lorrain
 Lorrain: Facsoport völgybenA korból két olyan francia művészt ismerünk, aki szinte egész pályája során Rómában működik: a normandiai Nicolas Poussint és a lotaringiai Claude Lorraint. Poussin mintegy 1636-ig témái java részét tájképi környezetben ábrázolta. Rómába érkezve ugyanis megtekintette Tiziano két vásznát, a Venus-ünnepet és a Bacchanáliát, amelyeket nem sokkal érkezése előtt szállítottak az Örök Városba (ma mindkettő: Museo del Prado, Madrid). Pályája első szakaszán e két festmény ösztönzésére illesztette témáit tájba: négy kiállított rajza közül háromnak van táji háttere. Joachim von Sandrart (1606–1688) visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Poussin és Claude Lorrain gyakran kirándult Róma környékére, hogy tájakat rajzoljon, tanulmányozza a Mediterráneum jellegzetes fényviszonyait. Poussin pályáján 1630 után fordulat következett be: új témáknak szentelte magát, amelyekben megnyilvánult műveltsége és reflektív gondolkodásmódja. Kisméretű mitológiai vagy vallási témájú műveit az antik művészet szellemében klasszikus kiegyensúlyozottsággal komponálta meg. Claude Lorrain fiatalon került Rómába. Pályafutása a tájképfestő Agostino Tassinál (1578–1664) indult, majd a német Adam Elsheimer (1578–1610) stílusának hatása alá került. Művein fényárnyék kontrasztban olvasztotta egymásba a romantikus ideált az idillikus valósággal: művészete a fényviszonyok érzékeny ábrázolásán alapul.

III. A barokktól a párizsi atticizmusig
Fouquieres: Erdős táj patakkalSimon Vouet tizenöt évet töltött Itáliában, mielőtt végleg visszatért hazájába. Tartózkodása egybeesett az itáliai művészet hatalmas fejlődésének időszakával. Pályafutása során a caravaggiói realizmus ragyogó, hangsúlyos kontrasztjaiból kiindulva eljutott Annibale Carracci világos színeihez, kiegyensúlyozott, idealizált formavilágához. Művelt párizsiakból álló kör alakult ki a filozófus-tudós René Descartes körül (1569–1650), akinek nagyhatású írása, az Értekezés a módszerről 1637-ben került nyomdába. A kartezianizmus a filozófiáról átterjedt a művészet területére is: a „világosság dicsérete” Laurent de la Hyre-t, Lallemand régi tanítványát és a pályája elején Vouet-hoz közel álló Eustache le Sueurt az egyszerűségre és a szigorú rendre sarkallta. A képsíkkal párhuzamos architekturális háttérrel felépített kompozícióik ritmusát a főképpen profilban ábrázolt alakok szabályos elrendezése adja. Ezek a vonások a görögös klasszikus stílus, a párizsi atticizmus legfőbb jegyei. A tájrajz műfajában ellentétes törekvések mutatkoznak: a flamand iskolázottságú Jacques Fouquieres-nek a természet vitalitását hangsúlyozó felfogása éles ellentétben áll az idősebb Pierre Patel antik romokat felvonultató, a látványt átértelmező tájábrázolásaival.
A párizsi ötvösök minden év május havában olajképet ajánlottak fel a Notre-Dame számára, s a megbízatás elnyeréséért a festők egymással versengtek. Az 1643-as májuskép, a Szent Péter mártíromsága megbízatását Sébastien Bourdon nyerte el, aki Rómában és Velencében több mint két évet töltött.

IV. Párizstól Versailles-ig: a nagy dekorációk
Le Brun: Ülő nőSébastien Bourdon olaszos iskolázottsága megnyilvánul a párizsi Tuileriák palotájába, az ifjú XIV. Lajos szobájának mennyezetére készített grandiózus dekorációtervén is, a Herkules megistenülésén. A kiegyensúlyozott kompozíciónak barokk ízt ad az alulnézetből adódó erőteljes rövidülés. Charles Le Brun meghatározta XIV. Lajos páratlanul hosszú uralkodásának művészeti arculatát. Egy időben utazott Rómába Poussinnel, aki később mestere lett, és épp akkor tért haza Párizsba, amikor javában folytak az akadémia alapításának előkészületei, amelyekbe élénken bekapcsolódott. Colbert miniszter Le Brunt nevezte ki a király első festőjének, s a király a versailles-i kastély dekorációját szinte teljes egészében vele terveztette meg. A kiválasztott négy rajz Le Brun termékeny munkásságáról kíván képet adni. Az akadémia tanrendjébe ő vezette be az élő modellek rajzolásának gyakorlatát, akiket igyekeztek a legváltozatosabb pózokba beállítani. Kompozícióvázlatait előbb fekete krétával és lavírozással vázolta fel, majd gondosan tanulmányozta az egyes alakok testtartásban kifejeződő viselkedését, így adva értelmet szerepüknek a kompozícióban. Colbert miniszter egyik fiának megrendelésére készült a Napkirály 1667-es flandriai hadjáratának diadalát dicsőítő tézislap tervezete, amelyen antik istenségek és allegorikus figurák gyűlnek össze a római hadvezérnek öltözött XIV. Lajos ünneplésére. François Verdier, aki Le Brun tanítványaként kezdte, majd házassága révén rokonságba is került mesterével, egy díszes tézislapjával szintén szerepel a kiállításon.

V. A régensség: párizsi dekorációk
Gillot: Mennyezetdíszítés terve – a rokokó kezdeteA párizsi dekoratív festészet úgyszólván mindent a rajz és a kolorit vitájának köszönhet, amely Poussin híveit Rubens követőivel állította szembe. Az éles vita oka Le Brun mindenható befolyása volt az Akadémián, aki Poussin szellemi örökségét védelmezte. Vele szemben számos fiatal festő lépett fel: Charles de La Fosse, Antoine Coypel és ifj. Louis de Boullogne. Vezetőjük Roger de Piles (1633–1709) festő, művészeti író és diplomata, a Dialogue sur le coloris (1673) és a Vie de Rubens (1681) szerzője. Le Brun halála és a versailles-i munkálatok időleges felfüggesztése megkönnyítette a kolorit híveinek diadalra jutását. A versailles-i kastély boltozati tervéhez készített rajzsorozatot a kiállításon a versailles-i Aeneas-galéria boltozat egyik oldalsó festményéhez, a Venus Vulcanustól kér fegyvereket Aeneas számára című jelenethez készített Coypel-vázlatok képviselik. Rajzainál három színt alkalmaz: fekete és vörös krétát, fehér kréta kiemelésekkel. A „három kréta” technikája a 17. század első felében rendkívüli népszerűségnek örvendett a nagy, dekoratív kompozíciók alkotóinak, valamint később a „gáláns ünnepek” dekoratőreinek körében. Harminc évvel később François Lemoyne a királyi banknak szánt mennyezetdekoráció tervén a mennyezet párkányzatából emelkednek ki a hajózásra, valamint a bőségre utaló allegorikus alakok; az ország gazdagságát a hajózás a kereskedelem támogatása révén biztosította. Lemoyne képzeletére támaszkodva, mindenfajta megrendelés nélkül álmodta meg a királyi bank mennyezettervét. Ez a vázlat tekinthető a francia 18. század egyik utolsó nagy mennyezetdekorációs kísérletének. Claude Gillot színezett Mennyezetdekoráció-terve az ízlés teljes átalakulásáról tanúskodik. Még XIV. Lajos életében vethette papírra tervét, amely szakított a Le Brun tekintélyuralma alatt Versailles-ban dívó fenséges stílussal. Mennyezetterve egy új dekorációs stílus, a rokokó előfutára, amely rövid idő alatt elterjedt; jegyeit számos párizsi és város környéki magánpalota viseli magán. Gillot tervén a voluták és arabeszkek sokasága mitológiai témát, Apollo és a múzsák ábrázolásait foglalja keretbe.

Watteau: FloraVI. Watteau és a gáláns jelenetek
Antoine Watteau, Claude Gillot tanítványa a gáláns ünnepek festőjeként kapta akadémiai tagságát.  A színház, a zene, a tánc és a szerelem varázslatos világát vezette be a festészetbe. A gáláns ünnepek ábrázolásával új műfajt teremtett, amit az akadémia is elismert, de egyben azt is érzékeltette, hogy a kortárs ruhákban ábrázolt életképi jelenet nem tartozhat az akadémiai hierarchia legelőkelőbb műfajához, a történeti festészethez. Watteau alaktanulmányaiból: mozdulat- és arckifejezés-tanulmányokból vázlatkönyvet állított össze, amelyből a gáláns ünnepek kompozícióihoz merített ötleteket. Melankolikus-poétikus alakokat megjelenítő háromszínű krétarajzai a rokokó kifinomult ízlésvilágának örökérvényű remekművei. Követője, Nicolas Lancret rajzai még nyújtottabb testarányú alakjai révén különböztethetők meg mestere műveitől.

VII. A vallásos tematika hagyománya Jouvenet-től Boucher-ig
Boullogne: Gábriel arkangyalVoltaire és a 18. századi francia filozófusok századuk szellemiségének hatását kissé eltúlozták. A szabad gondolkodás valójában csupán a művelt párizsiak egy részéhez jutott el. A katolikus egyház továbbra is befolyásos hatalom maradt, s a versailles-i udvarban a vallás gyakorlása továbbra is a mindennapok elmaradhatatlan része volt. Bár XIV. Lajos is elítélte a rideg janzenizmust, amely a pápa elsőségét hirdette a királyéval szemben, az mind több és több hívet szerzett magának a párizsi polgárság körében. A festők közül Jean Jouvenet és Jean II. Restout állt legközelebb a janzenizmushoz. Miután 1685 körül befejeződtek a versailles-i dekorációs munkák, Jouvenet vallásos tárgyú képek festésének szentelte magát. Poussin csodálójaként újító módon maradt hű a klasszicizmushoz, templomoknak és kolostoroknak dolgozott Párizsban és szerte az országban. Az akadémiai tananyagba ő vezette be a realista ábrázolási módot. Jean II. Restout, Jouvenet unokaöccse és tanítványa, mesteréhez hasonlóan, a vallásos festészet művelője volt. Az ifjabb Louis de Boullogne mindkét kiválasztott rajza a versailles-i Szent Szűz-kápolnába 1709-ben megfestett Angyali üdvözletet készíti elő. Az ábrázolás kanyargó vonalvezetése már a rokokót előlegezi. Azt követően, hogy Charles de La Fosse és Antoine Coypel itáliai útja során megismerkedett a barokk művészettel, a két festő a kápolna boltíveit perspektivikus, főképpen alulnézeti rövidülésben ábrázolt alakokkal népesítette be. Művészetük termékenyítőleg hatott Jouvenet-ra. A Szent Szűz-kápolnában – a XIV. Lajos megrendelésére festett utolsó nagy dekoratív festményeken – ez a három festő teremtette meg a francia barokkot, radikálisan szakítva Le Brun klasszikus művészeti koncepciójával. François Boucher olajjal festette meg a Bemutatás a templomban című rajzot – a lapra feljegyzett 1770-es dátum egyben halála éve lett. Bár a művész pályafutása során számtalan vallásos tárgyú művet festett, hírnevét mégis mitológiai témájú és pásztorjeleneteket ábrázoló képeinek köszönheti. A pásztorjelenetek léptek a divatból lassanként kikopó „gáláns ünnepek” műfajának helyére.

VIII. Az akadémiától a kecses modor irányzatáig
Boucher: Nimfa korsóvalAz akadémiai oktatás a pózba állított férfiaktok tanulmányozásán alapult. A tanítványok először szobrok gipszmásolatait és gipszmintákat rajzoltak, majd dobogóra ültetett férfiaktok rajzolása volt a mindennapi gyakorlatuk. Így állították össze a saját gesztusokból, mozdulatokból és a mozdulatokra jellemző izmok játékából álló repertoárjukat. A kiállításon a „drapériás stúdiumok” egyik kiemelkedő példája, Pierre Subleyras alkotása szerepel. A gyakorlat a római Francia Akadémián született: évente kétszer a modell nem meztelenül pózolt, hanem beöltöztették: tógát viselt, amikor a téma az antikvitás volt. A hangsúly ilyenkor a drapéria redővetésének ábrázolására összpontosult. A modellek a vallásos tárgyú képekhez szükséges egyházi öltözetben is pózoltak, hogy az ösztöndíjasok minél közelebbről megismerjék azokat az egyházi öltözékeket, amelyeket az ábrázolandó személynek kora és hivatala szerint viselnie kellett. A „kecses modor” irányzata miatt a 18. század francia szellemiségét sokáig a „nő uralmával” azonosították, elfeledkezve azokról az új elvekről, amelyek rövid időn belül gyökerestől forgatták fel a régi világot. Hyacinte Collin de Vermont műve is a női vonzerő hatalmáról szól. Kalüpszó egyik nimfája, Eukharisz, megpróbálja elcsábítani Odüsszeusz fiát. A festő a témát az 1699-ben megjelent Télemakhosz kalandjaiból merítette. Írója, Fénelon abbé nevelési regényét XIV. Lajos fiának – az akkor még Burgundia hercege címet viselő trónörökösnek (1682–1712) – az okítására szánta. 1751-ben a római Francia Akadémia élére Charles Natoire-t nevezték ki. Az újdonsült igazgató magával vitte Rómába vázlatrajzait, amelyeket a majdnem tíz évvel azelőtt, 1742-ben elkezdett falikárpit-sorozatához készített. Közöttük van a két mellén csak vázlatosan ábrázolt csecsemőket szoptató nőalak rajza. A kecses modor szép példája Boucher Nimfa korsóval című rajza, amely a festő új nőideáljáról ad képet. Az idősebb Louis-Jean-François Lagrenée rajza, a metszetben való terjesztésre szánt Ágyon ülő fiatal női akt arról tanúskodik, hogy nemcsak a művészek, de a műbarátok körében is megnőtt az érdeklődés a rajzművészet iránt. Az ilyenfajta metszetek számának rohamos növekedését a 18. század második felében a különböző vidéki akadémiák és rajziskolák alapítása is elősegítette. Jean-Honoré Fragonard Amor és Psyche című rajza az antik auktor, Apuleius Aranyszamár című regényében elbeszélt történetet illusztrál, a kivételes szépségű Psyche történtét, akibe Amor, Venus fiaként a szerelem megtestesítője, beleszeretett, és kérésére Zephyrus, a déli szél elragadta a lányt, hogy a szerelem istenének csodálatos palotájába röpítse.

IX. Városi és vidéki életképek
Le Prince: kislányfejAz akadémia alapításától fogva magának tartotta fent a „nagy” témák ábrázolását, amelyek megragadásához emelkedett „nemesség” szükségeltetik. Ilyenek a vallási, a mitológiai, valamint a történeti tárgyú képek, valamint az allegorikus formában ábrázolt témák. Mindazt, ami ezeken kívül esik – a tájképfestészetet, a csendéletet – az akadémikusok a „kisművészetek” körébe sorolták. Évtizedeket kellett várni, míg az említett két műfaj is átjuthatott az akadémia szűrőjén. A filozófus Denis Diderot (1713–1784) 1759-ben megkezdte kritikái közlését a Szalonról, az akadémia által kanonizált művészek kétévenként a Louvre-ban megrendezett seregszemléjéről, s ezzel megalkotta a műkritika műfaját. Meghatározta az akkoriban virágkorát élő zsánerfestészetet: „A zsánerfestő névvel … azokat illetjük, akik virágokat, gyümölcsöket, állatokat, ligeteket, erdőket, hegyeket festenek, és akik jeleneteiket a köznapi életből és a ház körüli ténykedésből kölcsönzik.” Számos akadémiai festő mutatott érdeklődést az életkép iránt: Fragonard figyelmét a Gyermek macskával, Durameau-ét a Két nemesúr és egy nemesasszony kártyajáték közben ragadta meg. Le Prince, akit az akadémia tájképfestőként emelt tagjai közé, oroszországi útja során érdeklődéssel figyelte a jégen sikló lovas Orosz szánokat, s egy másik lapján ázsiai vonásokat viselő kislány arcmását örökítette meg.

X. A természet iránti érzék
Huet: Felröppenő kacsaA 17. századi flamand példák nyomán dolgozó állatképfestők a francia festészet új műfaját teremtették meg. Jean-Baptiste Oudry a királyi vadászatok, majd a versailles-i vadas park festője lett. Úgy vált tájképfestővé, hogy megbízták a beauvais-i és a királyi Gobelin-műhely számára készítendő szőnyegkartonok tervezésével. Claude Lorrain példáját követve gondosan tanulmányozta a perspektívát és a fényviszonyokat. A 18. századi tájrajzokon egyre jobban elterjed a vörös kréta használata: Fragonard rajzán a növények falra vetett árnyékát érzékelteti vele. Fragonard barátja, Hubert Robert, romokat ábrázoló tájképén a vörös kréta ugyanezt a szerepet játssza, míg a Forum Romanumon ellesett anekdotikus jelenetet tollal vázolja föl. Szintén vörös krétával készültek Joseph-Barthélémy Le Bouteux Róma környéki tájtanulmányaiból összeállított képzeletbeli tájrajzai, amelyeken az arányokat megváltoztatva kreál merőben új, a valóságon túlemelkedő nézetet. Jean-Pierre Houël akvarelljén a színezés oldja fel az Etna tengerben megkövült lávatömbjének szinte tudományos alaposságot súroló ábrázolását. Ezzel ellentétben Jean-Jacques de Boissieu Lyon környékét megörökítő két tájrajza valósághű ábrázolás. Claude-Louis Châtelet itáliai és svájci úti emlékeit Rousseau legnagyobb hatású regényének szolgálatába állítja: belőlük merít ihletet, amikor a Julie vagy az új Héloise nagyjelenetét illusztrálja. A Louvre gyűjteménye mindössze egyetlen egy olyan rajzot őriz, amely beszámol a 18. század végén Párizsban folyó építkezésekről: a Palais Royal új arculatát Louis Nicolas de Lespinasse rajza mutatja be.

XI. Doyentől Davidig
Vigée-Lebrun: ArcképA 18. század második felének francia művészetét újra két egymással ellentétes esztétikai irányzat jellemezte: a neobarokk és a neoklasszicizmus. Az első északról jött, és kísérletet tett Rubens élettel teli, mozgalmas, színpompás művészetének újjáélesztésére. A kiállításon ezt az irányzatot Gabriel François Doyen képviseli. A másik fokozatosan alakult ki Rómában. 1745-től a római Francia Akadémia ösztöndíjasainak munkáit a Rómában működő velencei rézkarcoló, Giovanni Battista Piranesi (1720–1778) hatására újfent az antik művészet hatotta át. 1747 és 1751 között Charles-Antoine Coypel kísérletet tett az akadémia megreformálására: harcba szállt a rokokó túlzó finomkodásával. A cél érdekében felsőbb fokú iskolát alapított, „a támogatott tanítványok királyi iskoláját”: s oktatási reformja lett a neoklasszicizmus egyik talpköve. Charles-François de La Traverse-t, a királyi iskolába felvételt nyert első tanítványok egyikét még nem érintette meg a neoklasszicista mozgalom: a Iászón dicsősége alig mutat valamit a Coypel által követendőnek tartott irányelvekből. Coypel utódja, Carle Vanloo (1705–1765) is próbált enyhíteni elődje szigorán. Ebben az ellentétektől terhes közegben az ifjabb Jean-Jacques Lagrenée megdöbbentő vallási víziót alkotott, amely egyaránt távol áll Jouvenet és Boucher művészetétől. André Le Brun, Jean François Pierre Peyron és François-André Vincent műveiket már a neoklasszicizmus jellegzetes modorában alkották, a Herculaneumban és Pompejiben akkoriban feltárt falfestmények mértéktartó stílusához igazodva. Jacques-Louis David, a francia neoklasszicizmus vezető mestere, a forradalom után, s az első császárság idején moralizáló történelmi témákat választott ünnepélyes hangulatú műveinek tárgyául. David lett Napóleon első festője.


Oldaltérkép