Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



A nyelv problematikája Kosztolányi Dezső Esti Kornéljában I.

Szerző: Paksi László
2005. szeptember 27. 20.09

 „A nyelv valódi célja az, hogy a halhatatlanság elérésének útja legyen.”

De ki is valójában Esti Kornél? Kosztolányi nem hagy kételyeket, már az első fejezetben „leleplezi” főhősét. Ez a fejezet az 1933-as könyv legkésőbb, utólag készült darabja: 1933. április 9-én adta közre írója a Pesti Hírlapban. „Emlékezetem nem oly régi, mint barátságunk. Ennek kezdete még csecsemőkorom ősemberi homályába vész el. Mióta az eszem tudom, közel volt hozzám.”

Az Esti-szövegek egységének problémája

Dolgozatunk elején fontos felvetni a kérdést: mennyire egységesek az Esti-novellák? Tudjuk, hogy a novellák nem egyszerre, nem szerves egészet alkotva keletkeztek. Nagy időt fognak át: a legkorábbi 1925-ből való, a legkésőbbiek az 1936-ban megjelent Tengerszem című kötetben láttak napvilágot. Szitár Katalin ezzel kapcsolatban megjegyzi: „A keletkezési időpontok »szóródása«, az egyes novellák megírásának tág időhatárai szinte eleve megkérdőjelezik a cikluson belüli tényleges tartalmi koherencia lehetőségét.”  Rónay László 20 évvel korábban hasonlóan vélekedett: „az is kétségtelen, hogy ez a tüneményes kötet végeredményben azért híjával van az összefogó egységnek”.  Szegedy-Maszák Mihály ennek ellenére úgy véli, hogy „az öntükröző jelleg, a szöveg belső ismétlődései biztosítják az  Esti Kornél egységét”.  A legújabb Kosztolányi-recepció egységes, összefüggő egészként tekinti az Esti Kornélt , melyet nem csupán a főszereplő személye kapcsol össze, hanem a novellákat át- és átszövő motívumrendszer is. Ezek közé tartozik az utazás – egészen a cél (?) eléréséig –, a nyelv és a szó motívuma. Ez utóbbiak problémájával kívánunk foglalkozni.

Kosztolányi vagy Esti?

Mielőtt rátérünk fő kérdésünkre, tisztázzunk még egy dolgot. Ki is az Esti-novellák szerzője? „1936 novemberében Kosztolányi meghalt. Kosztolányi? Vagy Esti Kornél?”  – teszi fel a kérdést Rónay György. Együtt éltek, együtt haltak meg.
De ki is valójában Esti Kornél? Kosztolányi nem hagy kételyeket, már az első fejezetben „leleplezi” főhősét. Ez a fejezet az 1933-as könyv legkésőbb, utólag készült darabja: 1933. április 9-én adta közre írója a Pesti Hírlapban. „Emlékezetem nem oly régi, mint barátságunk. Ennek kezdete még csecsemőkorom ősemberi homályába vész el. Mióta az eszem tudom, közel volt hozzám.”  Ösztöneink, hajlamaink valóban ősibbek még a tudatunknál is, és a ráeszmélés, a kilépés az „ősemberi homály”-ból egyben felfogható úgy is, hogy Esti nem más, mint Kosztolányi ösztön-énje. Ezt több, az Első fejezetben található kijelentés is megerősíteni látszik. Esti születésével kapcsolatban a következőket tudjuk meg: „mind a ketten egy évben és egy napon születtünk, sőt egy órában és egy percben is: 1885. március 29-én, virágvasárnap, hajnali pont hat órakor. Ez a titokzatos véletlen mélyen hatott rám. Megfogadtuk, hogy valamint egy napon és egy órában pillantottuk meg a világot, azonképpen egy napon és egy órában fogunk meghalni, egyikünk sem éli túl a másikat…” (17.). Esti ösztöneire hallgatva cselekszik, elveti a társadalmi normákat, és ugyanerre igyekszik rávenni Kosztolányit is. A bennünk lakó másik én, az ösztön-én elméletét látszik alátámasztani Kosztolányi következő mondata is: „Közel volt hozzám: illetve bennem volt; illetve én voltam.” (18.) És még egy e mellett szóló érv: Kosztolányiné a férjéről írt életrajzi regényében így mutatja be Estit: „Ez az alak, az ő másik énje, az ő érzelmes és polgári énjének csúfondáros és korlátlan mása, aki kimondja és főképpen megteszi mindazt, amit ő szeretne, a tizenkilencedik századvég regényesen szabad életét éli Kosztolányi Dezső helyett, aki csak ül az íróasztalnál, és dolgozik, dolgozik, végzi mindennapi robotját a háború utáni társadalom, a pénzkeresés s a családi élet jármába törve.” 
Palkó Gábor azonban megkérdőjelezi a fentebb említetteket: „nagyon kérdéses, hogy a két hasonmás mennyiben tekinthető komplementer, vágyott és valóságos, tudatos és tudat alatti párosnak.”  Majd megjegyzi még, hogy „úgy tűnik az egyes történetek Esti Kornéljai nem eredményeznek egységes individuumot.”

A szerzőség és az írás kérdése

Mind az elbeszélő, mind pedig a címszereplő író. Ennek következtében az Esti-ciklus a szövegen  belüli szövegekre utal a leggyakrabban. „Az I. fejezetben az elbeszélő és a címszereplő arról a megírandó közös könyvről társalog, amelyet az olvasó már kész termékként tart a kezében. A fiumei utazáskor Esti latin szerzőket idéz és prózaverset rögtönöz a tengerhez. Az V. fejezet Sárkányt, a XV. Esti Kornélt ábrázolja versírás közben. „Esti akkor löki be Elingert a vízbe, midőn az versét akarja fölolvasni, egy másik rész pedig azt a vitát jeleníti meg, amelyet Esti egy általa nem olvasott regényről folytat.” 
Esti már az elején kijelenti, hogy a létrehozandó műben nem íróként, hanem hősként kíván közreműködni. „Talán jegyezd te. Te tedd rá a nevedet. Viszont az én nevem legyen a cím. A címet nagyobb betűvel nyomtatják” – mondja Esti. (26.) De Esti ezt nem egyszerűen hiúsági kérdésnek tekinti (ti. hogy nagyobb betűvel szerepeljen neve), hanem ezzel magát mint a történetek főhősét, egyben elbeszélőjét határozza meg. Nem akar szerző lenni, noha maga is író. Ezt a tényleges szerzőséget azért adja fel, hogy így egyrészt főhősként, másrészt pedig mint tényleges szerző jelenjen meg. A történetek, melyeket elmesél – és amelyeket Kosztolányi rögzít –, fiktív történetek, legtöbbjük minden valóságalapot nélkülöz. Tényleges szerzőjük maga Esti, aki kitalálja és előadja őket.
A nyelv mindvégig fontos szerepet játszik Esti életében. Még nem jár iskolába sem, de már ír és olvas. A nyelvben játékot lát, melyet maguk a nyelvi szabályok hoznak létre és irányítanak. „Nemcsak mi gondolkozunk: a nyelv is gondolkozik”  – írja Kosztolányi. Esti kihasználja a nyelv játékosságát, és – akárcsak Kosztolányi – kulturális hagyatéknak tekinti, „mely az egyén véges létét mindkét irányban, a múlt és a jövő felé egyaránt meghosszabbítja.”  Esti a történetek során egyre jobban megerősödik abban a hitében, hogy a nyelv a tudat létezési formája , és nem (egyszerűen) a közlés eszköze.
Mielőtt továbbmennénk, nézzük meg, mit mond Esti Kornél a jó szóról: „A jó szó, melyet még nem valósítottak meg, minden szűz lehetőséget magába zár, és több, mint a jó tett, melynek kimenetele kétes, hatása vitás. Általában a szó mindig több, mint a tett.” (50.) A szó tehát önmagában hordozhat egy egész cselekvést, és történetisége (etimológiája) révén egy egész történetet is.
A fordítás nehézségei

Az Ötödik fejezetben Vándory V. Valér egy francia regényt fordít. Már a fiktív alkotó neve is  jelentést hordoz. Szitár Katalin megjegyzi, hogy „a fordító nevének alliteráló hangzása a cselekvésjegy ellentétességével együtt teremt komikus hatást: kiemeli a nyelv lehetőségeinek egyikét, a hangzás harmóniáját kiszolgáló név viselőjének a nyelvhez való közelségét, így mesterségének jellegét is.” 
A műben leírtakból arra következtethetünk, hogy a fordítás a megértés nélkül is véghezvihető, kivitelezhető. Ennek ugyan az az ára, hogy a fordító nem tesz eleget munkája kívánalmainak – kihagyja a fordítandó szöveg egy részét –, de Szitár Katalin szerint ezzel Vándory megjeleníti azt a gondolkodásmódot, mely tudatosítja, hogy a szó jelentése – a társadalmi normákhoz hasonlóan – megállapodás, konvenció függvénye. 
A „lefordíthatatlan” derechef kifejezés és az emiatt kihagyott bekezdés negatívan minősíti a fordító munkáját. A novellában ábrázolt probléma Kosztolányinál nem itt fordul elő először.  A derechef szó bármit jelenthet, ha hiányzik a már említett konvenció (a szótár). Ez eredményezheti azt, hogy teljesen elfogadható jelentésként jelenik meg mind a virágnév, mind a trágárság lehetősége. Ezáltal lehetővé válik, hogy az eredeti szöveg egy része – éppen a konvenció hiányában – kimarad a fordításból minden következmény és lelkiismeret-furdalás nélkül.
A Tizennegyedik fejezetben ismét hallunk egy történetet egy fordítóról, Gallusról. Ebben a novellában a fordítás hibái nem a hanyagságból, a szó jelentésének, referenciájának hiányzó ismeretéből fakad, hanem a fordító egy személyiségjegyére, betegségére enged következtetni. Megtudjuk róla, hogy kleptomániás, s a rendőrség lopásért lecsukja. Szabadulása után Esti szerez neki munkát: egy angol krimit kell lefordítania. Gallus „betegségéből” fakadóan a fordítás során is lop: „az angol eredetiből jogtalanul és illetéktelenül 1 579 251 font sterlinget tulajdonított el, 177 aranygyűrűt, 947 gyöngynyakéket…”. (222.) A fordító nem lop ténylegesen, hanem „csak” hibásan, hiányosan  fordítja le a művet.
A kiadó ebben a formában a fordítást hasznavehetetlennek ítéli. A novellából azonban nem derül ki, hogy az elkövetett fordítói „bakik” mennyiben változtatták meg – ha egyáltalán – az eredeti mű mondanivalóját, cselekményének kimenetelét.
Az elbeszélő nyitva hagyja az olvasóban esetlegesen felmerülő kérdést, hogy lényegesek-e ezek a dolgok. Fontos-e, hogy 36 vagy csak 12 ablaka van egy háznak? Kosztolányi a következőket írja a fordítás hűségének kérdéséről: „Ha elismerjük a műfordítás jogosultságát, akkor nem lehet a műfordítótól betű szerint való hűséget követelni, mert a betű szerint való hűség hűtlenség.”  Talán elfogadhatjuk, hogy a fordítónak is jár ennyi „költői szabadság”. Amennyiben ezek az eltérések nem sértik a mű egészlegességét, nem változtatják meg mondanivalóját, akkor bocsánatos bűnnek tekinthetők.
(Folytatjuk)


Oldaltérkép