Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Garabonciás Péter én vagyok! – Interjú Huzella Péterrel

 Szerző: nagylóczi
2005. október 2. 23.49

Huzella Péter Kossuth-díjas énekes, zeneszerző, előadóművész húsz évig zenélt a Kalákában, majd szólópályára lépett, gyerekeknek és felnőtteknek szóló műsoraival járja az országot-világot. Indulásáról, a dalok születéséről, a Zenegérről, az egyedül fellépő zenész magányosságáról, szabadságáról, a gyerekközönségről faggattuk egy gyerekműsor után. S nem lehetett megkerülni a kérdést, mit jelent neki a Kossuth-díj.

– Építészként végzett. Miképpen került kapcsolatba a zenével?
– Születésem folytán, mert az édesapám zeneszerző volt, és egy konzervatóriumban tanított.  Otthon mindig szólt a zene. Szüleim baráti körének az egyik része muzsikus, másik képzőművész, Anyám pedig festőművész volt. Ilyen társaság járt hozzánk! Állandóan zenét hallgattam. Apám komponált otthon a zongorán, és egy csomó lemezt is hozott haza. Ezeket hallgattam. Az 50-es, 60-as években, mikor én gyerek voltam, például Monteverdit még nem tanítottak, csak említették. Debussyt nem illett tanítani, mert csak a bécsi klasszikusok voltak az elfogadott, tanítható zeneszerzők. Ezért is volt az, hogy mikor baráti társaság jött össze nálunk, akkor együtt hallgattak ilyen zenéket is. A zene anyanyelvi vonzódásom volt, de a zene irányába sosem akartam menni. Mindig rajzoltam, rajzolgattam, firkálgattam, és az építészet sokkal jobban vonzott ennél. De tanultam zenét, mindig benne voltam a zenében.

– Móriczos volt, a Kaláka együttes tagjaival járt együtt.
– Majdnem mind odajárt. Sőt, már az általános iskolában is! Két általános iskola volt egy épületben.  Az egyik normális, olyan hétköznapi, a másik pedig zenei általános iskola, amit Kodály Zoltán alapított. Én ugyan nem a Kodály zenei általánosba jártam! Az én apám nem értett egyet a Kodály-módszerrel, mint a gyerekek tanításának a módszerével, természetesen. Módszertani okokból – mert nagyon muzikális voltam – az énektanárom mindennap átvitt a „másik iskolába”, és Gryllus Dani mellé ültetett a padba, mert ő odajárt. Neki nem muzsikus szülei voltak, ezért könnyebb dolga volt! De aztán én mindig visszaszökdöstem, mert én a szüleimhez voltam szolidáris. Úgyhogy ebben a két általánosba járt az egész Kaláka. Aztán a Móriczba is járt majdnem az egész Kaláka. De az már gimnázium volt.

– Szólókarrierbe kezdett, mennyire változott meg az élete?
– Nehezebb lett, sokkal nehezebb. Őrületesen nehéz.

– Ki szervezi a fellépéseit?
– Én, de nem vagyok profi! Néha elkap a hév, dolgozom valamit, akkor érzem, hogy ezt ügyes marketingmunkával meg lehet támasztani, és csodákra vagyok képes. Még szponzort is tudok szerezni! De mint a mániákus depressziósnak, nekem is vannak hullámvölgyeim, amikor elfogy az energiám, kifáradok. Akkor nem csinálom egy darabig. Aztán észreveszem, hogy kevesebb a fellépésem, lemezanyag is volna, akkor erőt veszek magamon. Ilyen hullámzó. De nincs mögöttem a zenekarnak a biztonsága. Így sokkal nehezebb! Ugyanakkor sokkal jobb!

– Szabadság?
– Hát, a teljes szabadság! Szinte úgy érzem, nem is érdemlem meg ezt a szabadságot, ahogy élek.  Látom magam mellett az embereket, mit összeküzdenek az állásukért, a munkájukért, a megélhetésükért. És milyen kvalitású emberek kerülnek távol a munkától. Operatőr barátomnál a tanítványai foglalták el a jó helyeket, és neki már nincs munkája! De a szabadság boldogsága és a nagy nehézség ez így együtt pont egyensúlyban tart. Billeg, de jó! Remek érzés.

– Mi a munkamódszere, hogyan szerzi a dalokat?
– Arra nincs módszer! A legjobb módszeremet sajnos a legritkábban tudom alkalmazni. Mert ahhoz gyalog kell járni. Én meg autózom. Ha az ember gyalog jár, meg HÉV-en meg metrón utazik, akkor a fejében elindulnak a zenék. Jönnek, lejönnek hozzám a dallamok. Isten bizony, így van! A lépéseim ritmusa, ahogy megyek ki a HÉV-megállóba. Mire kiérek, már van a fejemben valami. Ehhez keresek verset, vagy Zalán Tibornak feljátszom egy kazettára, és ő ír rá egy szöveget. Olyan is van, hogy csak elteszem mint zenei ötletet, de le kell írni, vagy felvenni magnóra. A jobbak eszembe jutnak, felskiccelem magamnak. Húzok öt vonalat bármilyen papírra, és fölírom. Ám jobb a diktafon, mert a tempója, az érzése, amiből a dallam megszületik, azt nem lehet leírni! Hiába írom le hirtelen a hangjegyeket öt vonalra, mire újra eljátszom, már nem ugyanaz. De hogy még egy diktafon is legyen a táskámban, az már sok egy kicsit! Tény, hogy a kutyasétáltatás és a gyalog közlekedés nagyon inspirál.  Egyébként ha az ember zenét akar szerezni, akkor neki kell ülni, és ez nagyon komoly szakmai munka. Előbb-utóbb jön az ötlet is, amennyiben az ember jól áll hozzá, és nem az ihletre vár.

– Lelkesíti a szöveg?
– Hát persze! Verseknek igyekszem megtalálni a ritmusát. Ehhez sokat kell olvasni hangosan, nézni a szöveget, esetleg megtanulni. Napközben jár az ember fejében, és előbb-utóbb jön valami. Ez olyan, mint a gombolyag vége, föl lehet fejteni. Lehet, hogy nem ugyanaz a gombolyag fejtődik föl, mint ami elkezdődött. Az is lehet, hogy mire hangszert veszek a kezembe, már más lesz. Ez nem baj, mert van egy elindulási pont. Utána már kalapálgatni, csiszolgatni kell, a hibás részeket kicserélni. De nagyon résen kell lenni! Az első ötlet mindig nagyon jó, de nem mindig jó az egészre. Mert akkor kívülről is kell nézni. És ez nagyon kegyetlen munka! Mindebből egy dal lesz. Másik dolog, hogy ez nem olyan, mint a komolyzene, aminek időtartama, nagyobb formái és hangszerelési lehetőségei lennének. Ezt én éneklem, és gitáron kísérem magam. Tehát nagyon szűkek az előadói lehetőségeim. Könnyít is, ám bizonyos szűk mezsgyén kell maradnom. Legalább ezt elég jól ismerem, úgyhogy jól elboldogulok.

– Hogyan került a gyermekműsorokba?
– Még a Kalákával közösen nagyon sok gyermekelőadást készítettünk. Levente Péterrel kezdtük el.  Aztán Péter nélkül folytattuk ezt a fajta nyitottságot, gyermekközpontúságot, amit itt láthatott a koncerten.

– Milyen a gyermekközönség?
– Nagyon jó, egyben nagyon rossz közönség.

– Tükröznek?
– Pontosan! Tehát ha én unalmas vagyok, vagy rossz számot erőltetek, akkor nem jó a közönség, akkor egy kegyetlen gyilkos, szétverik az előadást. Résen kell lenni. Olyan nincs, hogy egy teljesen új műsort alkosson az ember. Aki ezt meg meri csinálni, az nagy ember, és komoly önbizalma van, de nagyon ostoba az én műfajomban. Mindig azt teszem, hogy maximum egy-egy blokkot csempészek be a jól bevált műsorba, és nagyon figyelem, hogy mi a hatás. És ha nem jó, még az is lehet, hogy csak rossz helyen volt ez a rész. Akkor azon a blokkon belül is lehet sorrendet cserélni, vagyis csak nagyon lassan szabad változtatni. Gyermekműsorban nincs mese. Ez olyan, mint az úszás. Tempózni kell, és levegőt venni. A kettő egymás nélkül nem megy! Úgyhogy itt végig kell tempózni ezt az 1000 métert, és jónak kell lenni közben.

– Az egyik dal címe a Garabonciás Péter. Hasonlít hozzá?
– Az vagyok! Teljesen az vagyok! Ezt a Zalán nekem találta ki. Magának is. Mert akkoriban ő egy nagy, fekete kalapos, köpenyeges fiatal költő volt, bozontos szakállával.  Ezt ő találta ki pontosan erre az utazó zenész egyéniségre. Csak most ülök az autómban, és úgy garabonciázok országba-világba. Meg néha repülőn is, amikor az ember elmegy Amerikába meg ilyen helyekre.

– Zenegér hogyan született meg?
– Ezt én találtam ki! Volt egy pályázat az újságban, hogy készítsen 12 perces interaktív műsort kicsiknek, és lehetőleg használja fel a korszerű technikát. Mikor elolvastam, rögtön tudtam, hogy ez nekem van kitalálva. Leültem, és elkezdtem rajzolgatni. Rajzoltam egy számítógépet, lerajzoltam egy telefont, egy gyereket, amint rajzol. Amíg én énekelek. Egyszer csak összeállt a kép. Utána egy nagyon jó tévés rendezőt, Asbóth Kristófot kértem meg, hogy képileg alkossa meg a zenémet. Így lett a Zenegér 1998-ban.

– Fontos önnek az utánpótlás? Tanít valahol?
– Dévai Nagy Kamilla mint szent asszony szerencsére megalkotta az igricképzőt, vagyis a Krónikás Zeneiskolát, ahol kezdettől fogva tanítok. Volt, mikor egy évig tanítottam szolfézst. Nagyon élveztem! Most már profik tanítják, szerencsére. Én határoztam el, hogy legyen klasszikus gitártanítás is, mert tudom, hogy nekem milyen jót tett. Ez az egyik utánpótlás.
A másik, hogy Trubadúrtábort szerveztem, mindenhonnan  jönnek együttesek, szólisták, énekesek és gitárosok. Akikkel egy hétig foglalkozom. Lesz egy versenyprogramjuk, verset kell megzenésíteni, de választhatnak is. Szóval itt is van utánpótlás-nevelés.

– Kossuth-díjas zeneszerző lett. Tapasztalt változást az életén?
– Semmit. Alán nyugodtabb lettem! A Kossuth-díj az ágyam fölött van, pontosan szemben velem. Az életnek egy olyan ajándéka, amit az apám sosem kapott meg. Ő még Erkel-díjat sem! Úgy érzem, hogy érdemtelenül kaptuk. Tudom, hogy nem. De ezt így kell érezni! És jó, ha az ember így érzi. A Kossuth-díjjal elkezdődött valami, most kell megszolgálni. Odáig én csak boldogan éltem, és a legklasszabb dolgokat műveltem az életben. Először fiatal voltam, énekelhettem, gitározhattam, utaztam. A Kalákával bejártuk az egész Európát, a világot.  Sikereink voltak, semmiféle különös erőfeszítést nem kellett tennünk. Boldogan éltünk. Megvolt a magunk problémája persze. Politikai, anyagi, társadalmi, családi. De azt tettük, amit szerettünk. Akkor jött a Kossuth-díj, és ez olyan elvárás, egy olyan teher, aminek most kell megfelelni. Azóta mindent elvállalok! Innen az Őrségből egy ingyenbuliért felmegyek Budapestre. Mert egy olyan társaság kért meg, amelyik állatmenhelyt csinál, és mindenféle elismerés nélkül dolgoznak, a maguk örömére, meg az állatokért. Amikor ők felkértek, azonnal igent mondtam. Ilyen kötelező penzumai vannak az embernek, és ezt boldogan vállalja! Nem vagyok féltékeny most már senkire. Ezt köszönöm a Kossuth-díjnak. Mi van még előttem? Egy szép beszéd a temetésemen, na meg az unokák. Semmi különös dolgot nem várok már az élettől, csak ilyen kis sikereket, mint a mai. Hogy a szülők és a gyerekek együtt nézik a műsoromat és egyformán élvezik anélkül, hogy én azt mondanám, hogy ez egy „családi műsor”! Ehhez jó a Kossuth-díj!

 


Oldaltérkép