Szerző: leho
2008. december 29. 6.56

A minap mutatta be papírszínházi darabjait a Csimota. Az egyik ilyen kiadványuk a franciából Lackfi János által magyarított A brémai muzsikusok, melyet eredetileg a francia Callicéphale kiadónak illusztrált Takács Mari. A japán kamisibájnak, akárcsak a diavetítésnek és más, nem konzerv gyermekszórakoztatási ágnak, megvan a maga bája, hiszen aktív mesélői hozzáállást és befogadói fantáziát is kíván. A papírszínházról, hercegnőkről, bábokról kérdeztük az idén „az év gyermekkönyve” díjat nyert illusztrátort.

A Callicéphale francia kiadónak száz fölötti példánya van már a papírszínházi mesesorozatból, s átlagosan havonta hoznak ki újat. Ennek kapcsán kerestek a Csimota kiadón keresztül magyar illusztrátorokat, s az egyik választottjuk Takács Mari lett. „Csupán” annyi volt a feladata, hogy a kötött formát (16 darab nagyméretű, 37×27,5 cm-es kép) élettel, színekkel, megszólaló illusztrációkkal, virtuozitással töltse meg, s teremtse meg a „húzogatás” (de ez nem a Nagy Feró-féle jojó) lehetőségét. Amit ugyanis a diavetítésnél nem lehet (illetve csak néha, amikor elszakad a film), azt a papírszínházban igen: lehet úgy illusztrálni, hogy a képek között átfedés legyen, s ha ügyes a piktor, majd a mesélő, akkor folytonosságot biztosíthat a képek között. Amíg érzékletesen meséli a képek hátoldalán lévő szöveget, közben arra is figyel, hogy csak a neki szóló, általa látható vonalig húzza a következő képet, így összekötve a történetet, s csigázva fel az érdeklődést. Ez a technika persze még inkább gúzsba köti az illusztrátor kezét, hiszen például a brémai mező vonalának, a különböző színeknek, hangulatoknak és még mi mindennek harmóniában kell lennie, ha össze akarja passzintani a két eltérő témájú képet. Ráadásul ez a technika erőteljes ecset- vagy billentyűkezelést, határozott színeket és formákat kíván, hiszen elképzelhető, hogy a közönség tagjai néhány méterről nézik a papírszínházat. De azért az ínyencek csak közelről látható finomságokat is észrevehetnek, a csacsi „eredeti” szőrét, a messziről egynemű textúrákban a „sormintákat” cédékorongtól halálfejig, mikrofontól Maigret pipás kontúrjáig, az apró szöveges, ikonos utalásokat. A távolból nézés miatt tipizálni is kell, a brémai történetben a zsiványoknak ormótlan-duda orruk van, és már a szemük sem áll jól (persze ezt el lehet mondani a csacsiékról is). Tehát a papírszínháznak távolról és közelről egyaránt érdekesnek, változatosnak, fantáziát beindítónak kell lennie. Ezt az összhangot e könyvnél muzsikálni lehetne, úgy tűnik, Takács Mari muzikális…


Akárcsak Lackfi János, nemrég Pelléas-fordítását olvashattuk kivetítőn, most pedig – például két Kövér Lajos-kötet között – elmondása szerint egy kevésbé sikerült francia szöveget kellett magyarra felspannolnia. A könyvbemutatón kreatív ötletnek nevezte a papírszínházat, a szülő/mesélő aktív részvételét, energiabefektetését és az ideális szemkontaktust (A dzsungel könyve!) hangsúlyozta, hiszen a mesélő azonnal láthatja közönsége reakcióját. Jó tévélecserélő lehetőségnek tartja. Ám a kamisibáj a költő, meseíró kezét is megfogja, hiszen a szűkre szabott oldalszám és a nagy betűk, a hátoldalon lévő kis képek és utasítások kordában tartják az ő fantáziáját és lehetőségeit is, Lackfi azonban szeret pici területen is cselezni, és nyelvi játékosságát jól kamatoztatja A brémai muzsikusokban is.

„– Hahó, komám, mit láttál, mit láttál? – unszolta a macska, mert már nagyon bebillentett volna a bajsza alá egy ibrik friss tejecskét.”

A megjelent mesék mindegyikéhez vezérfonalként Fischer Eszter pszichológus írt néhány soros elemzést; annak hatásáról és a gyerekek személyiség fejlődésében játszott szerepéről, melyet szülők és szakemberek egyaránt haszonnal olvashatnak.

A brémai muzsikusok
A Grimm fivérek meséje nyomán írta Florence Jenner-Metz

Csimota, Budapest, 2008

Fordította: Lackfi János
ISBN: 978-963-9768-10-9

Fogyasztói ár : 3200 Ft
Fakeret fogyasztói ára: 5900 Ft (A kartonált lapokhoz fa- vagy papírkeretet készül, mely a hagyományos bábszínházak formáját idézi. A fakeret külön megrendelhető, és természetesen csak egyre van szükség.)

*

A Mozgásjavító Általános Iskola Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye és Diákotthonában tartott december 11-i könyv- és papírszínházi bemutató után Takács Mari illusztrátort kérdeztük francia kapcsolatáról és a kamisibájról.

– Hogy sikerült a francia kiadás?
– Nagyon jól! Igazán izgalmas munka volt. Ők kezdettől fogva valami nagyon különlegeset, újszerűt kerestek, és számukra az volt a legfontosabb, hogy egy menet közbeni, „húzogatós” játékot hozzunk létre. Ez számított a legnagyobb kihívásnak, mert innentől kezdve egy óriási hosszú, kb 6 méteres csíkillusztráció megtervezésében kellett gondolkodni 15-16 képre felosztva.

– Előrukkoltak extra kívánságokkal? Mennyiben volt más egy francia kiadónak dolgozni, mint egy magyarnak?
– Az első két lap látványtervének átküldése után abszolút szabad kezet adtak. A végén volt nálam egy kis módosítás, az is csak azért, mert abban a változatban amit én az internetről választottam, az egyik zsivány másként írja le a házban lakó „szörnyeket”, mint az általuk ismert mese, de ennek csak az lett a következménye, hogy az utolsó előtti képen nem lovagot és szamarat kellett „alkotnom”, hanem bírót és óriást. Így végül egyetlenegy képet kellett módosítanom. Közben azonban nem kértek semmi különlegeset.

– Illusztráltál már külföldre könyvet?
– A Piroska és a farkas jelent meg franciául, de annak nem volt szövege, így nem sokban különbözött a magyar kiadástól. Ez az első komoly külföldi munkám. Nagyon elégedettek voltak A brémai muzsikusokkal, a két nap alatt [a colmar-i könyvvásár – a szerk.] az összes – vásárra kivitt példány – elfogyott belőle. Országszerte reklámozzák, és az internetes oldalukon is megrendelhető. Úgy érzem, lehet folytatása a munkának. A könyvvásárra az iskolai csoportokon, osztályokon kívül természetesen családok is jöttek, előfordult, hogy egy családban mindegyik gyerek kapott egy kamisibájt. Ott jól ismerik már, nagyon jól bevezették, igen kevés embernek kellett elmesélni a papírszínház szisztémáját. A helyszínen egyébként egy zseniális színész adta elő a meséket, nagyon jól tálalták. De nem ebben rejlik a bája, el tudják mesélni a szülők is.

– Sok variációs lehetőséget kínál. Hozzá lehet költeni, rajzokat lehet belecsempészni, másként lehet befejezni és így tovább.
– Kint láttam egy olyan technikai megoldást is, amellyel maga az illusztrátor élt, azaz az ő ötlete alapján született… (gondolom), hogy egy teljesen áttetsző fóliát nyomtak meg és helyezték az illusztráció elé. Amit én láttam, azon Jao, a kaméleon kapott egy színes kabátkát két kis bogárral, nagyon látványos volt. Biztosan léteznek még a papírszínházban további lehetőségek is.

– Min dolgozol most?
– A Csimotának fejezek be egy könyvecskét, indul egy sorozatuk a másságról. Egy kínai hercegnőről és egy sárkányról szól, melynek írója Finy Petra. Nagyon szép történet.
Majd a Pagonynak fogok illusztrálni egy könyvet, ami egyelőre még titok.

– Nagyon szép munka a szintén a Csimotánál megjelent A csodafa. A Fesztivál Színházban is nagy sikere volt az előadásnak.
– Köszönöm! Én is ott ültem az ősbemutatón, tátott szájjal nézték kicsik és nagyok. Féltem pedig, hogy elfárad a közönség, mert a Péter és a farkas megelőzte, de erről szó sem volt.
Legutóbb Pécsett a másfél éves kisfiam lepett így meg, mert ő is hasonló odaadással nézte végig a 45 perces A három kismalac és a farkasok produkciót, ahol látványtervezőként mûködtem közre a Bóbita bábtársulat felkérésére. Tátott szájjal, időnként kommentálva a farkas felbukkanását, és tapsolva, ugrálva a zenei betéteknél. Nagy sikere volt az előadásnak, és nem csak nála. Úgy hallom, azóta is telt házasak az előadások.
Jövőre pedig – ha minden igaz – folytatása is lesz a történetnek…

(Egy rossz viccel is lezárhatnánk – Mari, bye –, de nem tesszük.)