Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



A szövegértés világértés? – Toldi Miklós és a Soproni Ászok
Anya, Te tudtad, hogy rabok voltunk mostanáig?

Szerző: Fűzfa Balázs
2004. április 5. 05:23

A szimbólumértés megtanulásának, a jelrendszerek közvetítésének legfontosabb eszköze (lehetne) a szépirodalom. Egyfelől anyaga, a nyelv által, másfelől és elsősorban azonban a rá épült, csak a művek által elmondható értéktartalom segítségével. Azzal a tartalommal, amely nemcsak tényeket, hanem viszonyrendszereket képes rögzíteni.

 

Mottó: "Anya, Te tudtad, hogy rabok voltunk mostanáig?"
(Kiscsoportos óvodás kislány 2001. március 15-én)


I. Az irodalom jelrendszer
Irodalom nélkül – irodalmi tanulmányok nélkül – aligha igazodnánk el abban a XXI. században, melynek lételeme a szimbolikus gondolkodás. Az utóbbi évtizedben korábban soha nem látott mértékben megszaporodtak körülöttünk a különböző jelek és jelrendszerek. Valóságos és virtuális közlekedési táblák között éljük életünket a születéstől a koporsóig.
Honlapok ezrei vesznek körül bennünket a virtuális térben – megannyi egyezményes és egyedi jeleket használó forrás. Mobiltelefonunkon viszonylag differenciált közléseket tudunk továbbítani néhány billentyű bepötyögésével. Játszva utasítjuk televíziókészülékünket különböző műveletsorok végrehajtására egy igen egyszerű menürendszer segítségével. Pár éve még fogalmunk sem volt ezekről a parancs- és programrendszerekről, s mára kiderült, hogy az egész magyar költészet sem más, mint egy – nem túl bonyolult – paradigmasor. Mint amilyen paradigmasor az ábécé vagy a könyvnyomtatás is a civilizáció történetében. Ezt a dolgozatot egy olyan számítógépen írom, amellyel a másodperc törtrésze alatt kapcsolatba léphetek a világ bármely könyvtárával. Ez a gép egy kattintásra nemcsak megkeresi valamely szöveg kérdéses részét, hanem iszonyatos szövegmennyiségeket képes egymással összehasonlítani. Ráadásul ő soha nem téved!
A könyv persze megmarad – mint a szépirodalom élvezetének forrása –, de lehet, már csak néhány évtizedig. Mert egy laptopot az ágyba is magunkkal vihetünk, vagy olvasólámpa és pipafüst mellett dolgozhatunk vele, sőt, elkészült már a "lapozható", külsőre könyvet formázó számítógép is. Mint információforrás a könyv már ma elveszítette elsődlegességét.
Ha tetszik, ha nem, az irodalom – velünk vagy nélkülünk, de egészen biztosan – radikálisan átalakul. Épp ideje eléje mennünk a várható történéseknek: az új szövegformákat és szövegalkotási, szövegkezelési módszereket meg kell(ene) tanulni, és meg kell(ene) tanítani az oktatás minden szintjén.
Hisz például egy CD-lemezről egy másodperc alatt ötven magyar költő összes versei között képes vagyok megkeresni akár ezt, akár egy másik részletet vagy akár egyetlen szót (mondanom sem kell, még egy kattintás, és Latinovits Zoltán el is mondja a szöveget – ugyanarról a CD-ről):

"Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam."

Vagyis bármilyen "paradigmasort" képes lehetek megtalálni néhány másodperc alatt nagy tömegű szövegben**. Egy igen bonyolult jelrendszerben – ez volna a költészet – egy igen egyszerű jelrendszer (ti. a kettes számrendszer) segítségével gyorsan és hiba nélkül tudok mozogni. S ha ügyesen használom az értelmező paradigmákat, akkor elég jó közelítéssel eljuthatok mondjuk az alábbi verssor megértéséhez is:

"Ösztövér kútágas hórihorgas gémmel."

Lehet, hogy ennek okán egy hatodik osztályos gyereknek ma nem(csak) azt kell(ene) megtanítanunk, hogy melyik polcon keresse valamelyik néprajzi lexikont (mert egyébként egy szót sem ért ebből a sorból, amely számára épp annyira virtuális valóságot rögzít, mint mondjuk A csillagok háborúja)?
Lehet, hogy azt is meg kellene tanítanunk neki, hogy milyen logikai sorozatok szükségesek ahhoz, hogy e sor "megfejtését" megtalálja, s ehhez az adatokat összegyűjtse a digitális szöveghordozókon és a világhálón?
Lehet, hogy egy hatodik osztályos gyerek a "megfejtést" öt másodperc alatt meg is találja?
Lehet, hogy egy hatodik osztályos gyerek másképpen bánik a szöveggel, mint mi bántunk, és szeretnénk, ha ő is bánna?
Lehet, hogy számára másképp működnek a világ szöveglétezői, mint a mi számunkra?
Lehet, hogy az ő világában a keresés, a lehetségesség, a virtualitás az, ami igazán fontos?
Lehet, hogy Harry Potter is mindenekelőtt örök kereső? Boka Jánossal, Nemecsek Ernővel, a Tenkes kapitányával meg a tizenötéves kapitánnyal együtt?
Lehet, hogy egy mai hatodik osztályos gyerek ugyan nehezen birkózgat az Egri csillagokkal, de egy másik kódrendszerben – nevezzük ezt most az egyszerűség okán "Harry Potter-kód"-nak – kitűnően elboldogul?
Lehet, hogy ül a számítógép előtt, és az ő nyelvén írott szövegekből elképesztő mennyiségeket olvas nap mint nap – mi pedig nem vesszük észre?!
Lehetséges, hogy a szemünk előtt épül egy másik világ, és mi nem látjuk azt?

II. Világnarratívák
A szimbólumértés megtanulásának, a jelrendszerek közvetítésének legfontosabb eszköze (lehetne) a szépirodalom. Egyfelől anyaga, a nyelv által, másfelől és elsősorban azonban a rá épült, csak a művek által elmondható értéktartalom segítségével. Azzal a tartalommal, amely nemcsak tényeket, hanem viszonyrendszereket képes rögzíteni. Oly finomságait a létnek, mint például ezek a versek:

Weöres Sándor
TÁNCDAL

panyigai panyigai panyigai
ü panyigai ü
panyigai panyigai panyigai
ü panyigai ü

kudora panyigai panyigai
kudora ü
panyigai kudora kudora
panyigai ü

kotta kudora panyigai
kudora kotta ü
kotta panyigai kudora
panyigai kotta ü

ház panyigai kudora
ü kudora kotta ház
kudora ház panyigai
ü panyigai ház kotta


Tamkó Sirató Károly
PÁLYÁM EMLÉKEZETE

Noszeda -
Talkum
Calomel
Kalmopirin
Birobin
Jodaceptin
Tofamid
Pepsin
Uliron
Isolanid
Penicillin
Noxiron
Bupatol
Rutascorbin
Rausedyl
Miscleron
Xavin
Sumetrolim
Prána
Morphin
- Formalin

Berzsenyi Dániel
A KÖZELÍTŐ TÉL
(részlet)

"Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés, minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész,

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait."

Azt hiszem, különösebb merészség nélkül megkockáztatható, hogy mindhárom vers, illetve vers(részlet) az emberlét értelmére kérdez rá, arról beszél meggyőző erővel. Ezek azonban természetesen nem a szövegben, hanem a szöveg mögött rejtező közlések.
Mert az irodalmi alkotás szavak segítségével hoz létre szavak nélküli közléseket. Sőt, arra is képes, hogy a szövegegésszel akár az ellenkezőjét állítsa annak, mint amit mond szavainak összességével. Példa lehet erre minden nagy tagadóvers, a Vanitatum vanitas, a Világosságot!, Az emberek, Az eltévedt lovas, az Eszmélet és a többi, melyek látszólag mind a lét értelmének tagadásáról szólnak, valójában azonban mögöttes tartalmaik s a szöveg kompozíciójába rejtett közlések ennek ellenkezőjét mondják. Így teremt a szépirodalom "...a semmiből világokat" (Csokonai). Vagy ahogyan Karinthy fogalmaz:

"Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek."


III. Az irodalom a szabadságról való beszéd
Az irodalomnak a nem is oly távoli jövőben fölerősödik a műértelmezés, a szövegértés megtanulása melletti tágabb, "világértelmezési" funkciója. Ezért már ma sem egy kódot, egy kánont kellene tanítanunk elsősorban, hanem kódértést és kánonértést! Más szóval: minőségértést. Egy szóval: világértést.
A jövőben az irodalomnak mint tantárgynak legalább egyharmadrészt az lesz a szerepe, hogy a gyerekeknek olyan jelértelmezési stratégiákat és készségeket tanítson meg, amelyek segítségével ők majd a legkisebb hibaszázalékkal tudják értelmezni a körülöttük lévő világot. – Ehhez pedig először meg kell tanítanunk őket "panyigaiul"!
Gyerekeink azért (is) tanulnak majd irodalmat, hogy ne "verje át" őket a világ, hogy felismerjék a rájuk ható kommunikációs gesztusokat, hatásokat és jeleket, hogy pontosan értsék a környezetüket át- meg átszövő szimbólumrendszereket.
Azért tanulnak majd irodalmat, hogy a szövegbe-képbe rejtett hazugságot el tudják különíteni a szövegbe-képbe rejtett igazságtól és szépségtől.

IV. Toldi Miklós és a Soproni Ászok
A Toldi Miklós-történet ma még épphogy befogadható egy hatodikos gyerek számára, a benne rejlő példázat azonban mindinkább veszít erejéből, mert idő telvén "csupaszodik" a szöveg jelentése. A gyerek azt még érteni véli ma is, hogy mi történik, de nem tudja, mi, miért történik. Nem érti már hajszálpontosan az álomallegóriát, a testvéri irigységet, a bencei szeretetet, a miklósi hősiességet. Gyengül a szimbolikus olvasata, egyrészt azért, mert fogyatkozik annak valóságreferenciája, másrészt azért, mert mi nem tudjuk elhitetni vele, hogy Miklós világa – mely számára ugyebár virtuális – épp olyan izgalmas és hősies, mint mondjuk a dinoszauruszoké.
Ezért Toldi Miklóst mint eszményképet szép lassan felváltják a Soproni Ászok. Gyerekeink pedig lassan majd az ő szintjükön értelmezik Arany János halhatatlan elbeszélő költeményét. Mert a kódrendszer különbözősége miatt a régi szövegeknek már csak az elsődleges olvasatát értik, csak a felszíni réteg érinti meg őket.
Pedig a Toldi segítségével ma is meg lehet mutatni a világegészt. Azt hiszem azonban, az eszközeink ehhez – legalábbis részben – mára igencsak megkoptak, s egyre távolabb kerülnek a gyerekek használta gondolkodási modellektől. Eme eszközök helyett újakat kell kitalálnunk, a gyerekeket mindennapjaikban körülvevő világhoz hasonlatosakat. S ha ehhez Harry Potter útján kell indulnunk a bölcsek kövéért, induljunk hát azon.
Mert azok a szövegek, amelyeket tanítunk, és amelyek körülveszik gyerekeinket, egészen mások:

· előbbieket időbeliség, utóbbiakat térbeliség, előbbieket linearitás, utóbbiakat alinearitás, előbbieket szimmetria, utóbbiakat aszimmetria jellemzi (ezt a szöveget például nem az elejétől a végéig haladva írom, hanem "összevissza"; vagyis itt is, ott is hozzáteszek, elveszek belőle, átcsoportosítok, beleírok, kihúzok újabb és újabb részeket);
· előbbieket állandóság, utóbbiakat dinamizmus és viszonylagosság jellemzi (a szöveghelyek nem mozdíthatatlanok, sőt, épp egymáshoz képest történő – "térbeli" – elmozdulásuk lesz jelentéses elem);
· az új típusú alkotásokban egy-egy szöveghely holléte is csak virtuális módszerekkel, hiperhivatkozásokkal határozható meg, nincs állandósága (ennek beláthatatlan stilisztikai-poétikai-retorikai következményei lesznek, vannak);
· a hiperszöveg valójában az Umberto Eco-i értelemben vett "nyitott mű" – a befogadó sokkal inkább lehet alkotója a szövegnek, mint korábban;
· új típusú a kompozíció, eleve sokkal fontosabb jelentéshordozó a szövegrészek egymáshoz való viszonya, mint a szöveg régi értelemben vett "tartalma" (epikuma);
· az új jelentést elsősorban az új szövegviszonyok hozhatják létre: például a megszokott jelentés kiemelődik régi környezetéből, s összejátszódik egymással a régi és az új szituáció; lásd a Soproni Ászok-reklámsorozat karrierjét iskolás gyerekek körében (több gyerekfarsangról tudok, ahol a fiúk kedvenc és díjnyertes jelmeze a "Soproni Ászok-quartett" volt; nyilván nem a sör, hanem szituációteremtő és nyelvi okok miatt);
· korábban alapvető jelentéshordozó poétikai formulák értelmüket vesztik, helyettük újak jönnek létre (pl. az ismétlődés mint szimbolikus alakzat ma korlátlan mennyiségben és viszonyrendszerben "gyártható"; a Háború és béke komponálásakor például bizonnyal ez volt az egyik legnehezebb feladat a regények regénye írója számára);
· csak úgy mellesleg: immár Homérosz sem alszik soha, hiszen melyik író adna ki a kezéből úgy művet, hogy nem ellenőrzi, szerepel-e benne később az a figura, aki korábban már meghalt?

V. Függelék: miért tanítok (majd) a Háború és béke helyett egy-perces novellákat?
Fejezetmottó az internetfolklórból:

– Magyarország miért ilyen kicsi?
– Mert tömörítve van GAVRILO_PRIN.ZIP néven.

Egy harminc-negyven évvel ezelőtti anekdota szerint az akkor még Szombathelyen tanító Poszler György professzor azonnal befejezett egy szakmai beszélgetést magyar szakos hallgatójával, amikor kiderült, ami kiderült, s Poszler tanár úr mélységes felháborodással kérdezte diákjától: "Maga nem olvasta a Háború és békét? És ki mer menni az utcára?"
Tíz éve nekem sem okozott gondot főiskolásaimmal szemináriumon értelmezni a Háború és békét.
Öt-hat évvel ezelőtt azonban kivettem az olvasmánylistából, s betettem a Bovarynét, aztán a Bűn és bűnhődést. – Ma már csak nagyobb novellákat tanítok a XIX. század második felének epikájából.
A jövő pedig, tudom, az egyperces novelláké, melyeket nagyon szeretek, de nem azért akarom őket szeretni, mert a hosszabbakkal nem boldogulnak hallgatóim. Ez ugyanis kontraszelekció.
Miközben az utóbbi évtized politikai és szakmai szabadságot hozott számunkra, a számítógép pedig egészében átalakította a szöveghez való viszonyunkat, vagyis gyönyörű lehetőségeit kaptuk az irodalomszakma fejlődésének, aközben egyre rövidebb szövegekkel kell bíbelődnöm, mert Tolsztoj nagyregénye "túl hosszú"… – Hát ez a kontraszelekció.
Szomorúan élem meg azt is, hogy a jövő magyar szakos pedagógusainak immár nagyobbik része nem tudja, hogy írásban a magyar nyelv legfontosabb szövegtagoló eszköze a bekezdés. Érettségizett emberek 2001-ben Magyarországon minden mondatot új sorban kezdenek! – Nos, szerintem ez a kontraszelekció.
Azt alig is említem, hogy hallgatóimnak fogalmuk sincsen például a nagykötőjelről. Egyedül akkor kezdik elhinni, hogy ez egyáltalán említésre érdemes valami, amikor megkérem őket: írjanak le két szót egybe, kiskötőjellel, illetve nagykötőjellel írva – szerb-horvát, szerbhorvát, szerb–horvát*** - , s aztán gondolkodjanak azon, amit leírtak. – Négy évtized, három helyesírási változat, több háború...
Nos, hát éppen ezért, ahogyan dolgozni, úgy olvasni, vagyis jeleket értelmezni is "csak pontosan, szépen, / (…) / ugy érdemes."

Hogy értsük, hogy egészen pontosan értsük a költő szavát.

Hogy értsük, egészen pontosan értsük – egymás szavát.

Ezért hát: a szövegértés – világértés.

* A Mit ér az ember, ha olvasó? c. konferencián - Kaposvárott, 2001. április 7-én - elhangzott előadás szövege
** Csak néhány kitűnő cím az internetről, ahol ma már igényesen gondozott, szerzői jogilag is tiszta szövegekben lehet kutakodni: www.irodalmiakademia.hu ; www.mek.iif.hu ; www.oszk.hu
***
A szó története – sajnos – hű tükre a politika történetének. Karrierje, vagyis az egybeírási szándék – egynyelvű szótáraink tanúsága szerint – a Tito utáni időkben kezdődött, a hetvenes-nyolcvanas években tetőzött, aztán a szó elindult a szétválás útján – mint maguk az országok –, mára pedig dicsősége le is áldozott, mert szótárainkból egyszerűen eltűnt (például az 1998-as Magyar Szókincstárban – Budapest, Tinta Kiadó – már semmilyen változatban nem szerepel).

Néhány példa – a teljesség igénye nélkül:
1. 1962: A magyar nyelv értelmező szótára, Budapest, Akadémiai K., hatodik kötet, 218. oldal: "a szerb-horvát nyelv az a déli szláv nyelv, amelyen a szerbek és a horvátok beszélnek" – kiskötőjel.
2. 1976: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Budapest, Akad. K., harmadik kötet, 732 oldal: önálló címszóként ugyan nem szerepel, de így is egyértelmű a 'szerb' szó magyarázatánál: "Szerb-horvát eredetű…" – kiskötőjel.
3. 1994: Helyesírási kéziszótár, Budapest, Akadémiai K. – egybeírás. Itt már megjelenik nagykötőjellel is, de milyen különös 2001-ben olvasni az ehhez a változathoz fűzött megjegyzést: "szerb–horvát csapat (= szerbekből és horvátokból áll)" – azt hiszem, egy ilyen csapat ma elképzelhetetlen!
4. 1999: Magyar helyesírási szótár, Budapest, Akadémiai K.: innen már minden egybeírásos forma eltűnt, vagyis ma már csak a nagykötőjeles változat él. S mennyivel valószerűbb a példa is: "szerb–horvát határ"…


Oldaltérkép