Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



A magyartanárképzés összeomlásárul
A szövegértés világértés III.

Szerző: Fűzfa Balázs
2004. április 27. 05:01

Mottó:
„Elvadult tájon gazolok”
(Egy dolgozatból)

I.

Ez a szöveg folytatása, egyben befejezése az ez év tavaszán Kaposvárott, illetve a nyár végén Szigligeten elhangzott két előadásnak.

Kaposvárott arra próbáltam felhívni kollégáim figyelmét, hogy baj van tanítványaink szövegértésével, s ha baj van a szövegértésükkel, akkor baj van a világértésükkel is. Arra igyekeztem rávilágítani, hogy az utóbbi években – tanárképző főiskolán oktatva – szövegek és emberek egyre tragikusabb kontraszelekcióját éltem meg. Néhány évvel ezelőtt ugyanis még jól elboldogultunk szemináriumon a Háború és békével, ma pedig lasan már csak egyperces novellákat merek követelni hallgatóimtól (túl vagyunk immár a Bűn és bűnhődés-korszakon is…). Néhány éve még mélysége lehetett egy-egy verselemzésnek, egy-egy regényértelmezésnek, a mai tanítványok pedig nemcsak arról ismerszenek meg, hogy szerintük minden műnek egy olvasata van, hanem elsősorban arról, hogy már ez az olvasat sem érdekli őket.
Szigligeten ezt igyekeztem fiatal írók előtt kifejteni, felhíva figyelmüket arra, hogy az ő majdani olvasóik lényegében nem is fogják érteni az ő szövegeiket – tisztelet persze a ki-vételnek –, merthogy a jövő olvasóinak többsége már ma is csak az elsődleges – és egyetlen… – olvasatát érti meg egy szövegnek.
Furcsa ellentmondás, hogy mindez akkor történik, amikor átvitt értelmű szövegek, szimbolikus gesztusok, vizuális jelképek tömege vesz körül bennünket a mindennapokban. Ezeket egyre jobban értjük, amazokat viszont, a művészieket, a versbelieket, a novella- és drámabelieket egyre kevésbé.
Tanítványaink emlékezetéből szép lassan kihullanak azok a művek, amelyek számunkra még az eszmélést jelentették. Oly nagy lesz lassan a nemzedéki szakadék tanár és tanítványa között, hogy maholnap már nem értik egymás kódrendszerét. Arról nem is beszélve, hogy egy mai tipikus főiskolai hallgató mondjuk egy vers recepciójának különböző állításait képtelen egymással összevetni, értékelni. Sőt, föl sem merül benne, hogy ez egy fontos kérdés a világmindenség gyémánttengelyének harmonikus „fennállása” szempontjából. Azt hiszi, hogy a felsőoktatási diploma nem más, mint valamifajta bővített újratermelése az érettségi bizonyítványnak.
A tehetetlenségi erő még visz-visz bennünket valameddig, szokásjogok mentén lavíroz a szakma, de azt hiszem, nem halogatható már tovább a végső szembenézés: az irodalomtanításnak és az irodalomtanár-képzésnek radikális átalakulásra van szüksége.
Eme átalakulásnak pedig, bármennyire fájdalmas, áldozatul esnek majd művek és emberek, módszerek és módszertanok, áldozatul esik a Kincskereső kisködmön éppúgy, mint a Légy jó mindhalálig vagy az Egri csillagok…
Tovább már nem odázható, hogy az irodalomtanítás végre észrevegye maga körül a mindennapi életet, végre észrevegye például a kreatív írás vágyától mámoros diákokat, a csillogó szemű versfaragókat és novellaszerzőket, az irodalomban örömüket lelőket.
Tovább már nem odázható döntésekre van szükség, hogy a tanárképzésbe ne csak a – bocsánat a szóért – „maradék” kerüljön.
Első lépésként az irodalom tanításának módszertanát és értékelésmódját el kell szakítanunk a többi tantárgy módszertanától és értékelésmódjától, másodikként pedig látnunk és észrevétetnünk kell, hogy ez a tárgy nemcsak erkölcsi tartalmak és értékrendek közvetítésére alkalmas és képes, hanem az emberi szellemnek akár matematikaszerű művelésére is. Sőt: arra a leginkább.
Legyen tehát az irodalom metatantárgy, legyen gondolkodás-módszertan, legyen a minden. Vagyis a semmi. Vagyis a minden: hisz, mint Claude Roytól tudjuk, egyébként: „…teljesen haszontalan; egyetlen haszna, hogy élni segít.”

II. 

A közelmúltban – a múlt héten – két rövid felmérést végeztem hallgatóim körében. Az egyik eredményét előre sejtettem: félszáz magyar szakos, harmadéves főiskolásból egy sem tudta megmondani, amikor felmutattam, hogy mi is volna a Magyar Napló, s kinek is volna a folyóirata… (épp ez volt kézközelben, a szakmai folyóiratok ismertségéről ne is beszéljünk…).
A másik felmérés tárgya egy reklám elemzése volt. Szerettem volna láttatva bizonyítani, hogy egy jó reklám ugyanúgy működik, mint egy vers. Szerettem volna szemléltetni jelentésrétegek egymásra épülését, jelrendszerek szimbolikáját. Azzal a céllal persze, hogy a végén lássuk: mégiscsak a vers az, ami az emberi lét teljességének megmutatására képes.
Ezt a reklámot azonban – mely a Népszabadságban jelent meg két héttel ezelőtt – a szintén félszáz magyar szakos főiskolai hallgatóból senki nem értette (Toyota-reklám).

III.

Ami elveszhet, mindannyiunknak, akik most itt vagyunk, nagyon-nagyon fontos. Mert ha mi nem teszünk semmit, ki az, aki megmenti a magyar irodalom nevű tantárgyat? Ki az, aki a szerelmet, átviszi, „a túlsó partra”? Hisz mi volna más, ha nem az irodalom, ami eligazodni segít igazság és hamisság közt? Mi volna az, ami szétválasztani segít erkölcsösséget a hazugságtól, akaratot a reménytől, szépet a rúttól?
Lehetne valami más?

Szombathely, 2001. október 3.
* Elhangzott a Magyartanárok Országos Konferenciáján Csillebércen, 2001. október 6-án.


Oldaltérkép