Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain

[ Cédé | Dévédé | Koncert | Könyv ]


A bajusz mögött – Sir Adrian Boult koncertfelvételei

Szerző: Balázs Miklós
2012. június 8.

 Úgy tartja a mondás, lassú víz partot mos. Az angol karmester, Adrian Boult nem tartozott a „hevesen égő” dirigensek közé, mint amilyen például honfitársa, Barbirolli volt, vagy épp mestere és példaképe, az utánozhatatlan mágus, Nikisch Artúr. Boult nem volt mágus, varázsló, de még csak igazán törtető sem. Mindig türelmesen kivárta a maga idejét. Előbb meghúzódott Birminghamben, majd a BBC Szimfonikusainak sáncai mögött, vidéki állomáshelyéről csendben figyelte Beecham zajos fővárosi sikereit, s egykedvűen vette tudomásul Barbirolli manchesteri, londoni és New York-i hódításait.

De ha létezett tipikusan angol karmester a múlt században, akkor az bizonyosan ő volt. Tökéletes ellentéte a színes egyéniséggel megáldott, szarkasztikus humorú és hallatlanul népszerű Thomas Beechamnek. Boultból hiányzott minden erélyes parancsoló gesztus, zsarnoki ambíció, ami például Barbirollit vagy Sargentet jellemezte, s igazi közönségkedvenc sem vált belőle soha. Beecham különc kecskeszakállával szemben ő jól ápolt, jellegzetes bajusz viselésével kölcsönzött tekintélyt a fizimiskájának. Már ránézésre makulátlan úriember volt, mások szerint azonban csak flegmatikus, poros és unalmas figura. Pályatársai tökéletes kontrasztjaként álmatag tekintet és megingathatatlan hidegvér jellemezte a személyiségét, muzsikálásában mégis jelen van valamiféle fojtott feszültség, emelkedettség, megfontolt kiegyensúlyozottság.
 Korai, birminghami évei után 1930-ban szerződött Londonba, hogy a BBC Szimfonikus Zenekarának első karmestere legyen. A BBC akkori igazgatója határozott lépésekkel igyekezett újonnan alapított zenekarát minél magasabb művészi színvonalra emelni, s ennek véghezviteléhez a jó hírű Boultot szemelte ki. Jócskán megemelték az együttes muzsikusainak létszámát, kedvező alapot teremtve arra, hogy méltó riválisai lehessenek Thomas Beecham Filharmonikusainak, vagy Barbirolli szintúgy emelkedőben lévő Halléjának. A következő húsz esztendőben, 1930–1950 között Boult első számú feladata a BBC zenekarának igazgatása és felvirágoztatása volt.
Két sikeres és gyümölcsöző évtized múltával azonban, 61 évesen Boult elhagyta a BBC-t – egyszerűen betöltötte a rádiónál szokásos nyugdíjkorhatárt. Ám ekkor a Londoni Filharmonikus Zenekar igazgatója felajánlotta számára az együttes első karmesteri posztját. Boult pedig, még mindig telve energiával, elfogadta az állást, s hét éven át meg is őrizte ezt a pozíciót, jóllehet eközben folyamatosan szerepelt vendégként egyéb londoni zenekaroknál is. Élete utolsó évtizedeiben így töretlen munkakedvvel dolgozott, s Beecham (1961), majd Barbirolli (1970) halálával szinte egyeduralkodó maradt a porondon. Formálisan 1981-ben vonult vissza a nyilvánosságtól, majd két év múlva, 93 esztendős korában hunyt el.

Az ICA Classics két, nemrégiben megjelent kiadványa is Boult kései koncertjeiből válogat, amely időszakban már egyetlen zenekarhoz sem fűzték adminisztratív elköteleződések. Viszont mint szívesen látott vendég gyakorta vezényelte a Londoni Filharmonikusokat, a New Philharmonia Orchestrát és a Londoni Szimfonikusokat, koncerten és hanglemezen egyaránt, s persze az egykoron számára oly kedves BBC-hez is vissza-visszatért néhány hangverseny erejéig. Az itt tárgyalt CD és DVD anyagát is karrierjének e kései szakaszában, az 1970-es években rögzítették: előbbin egykori zenekarát, a BBC Szimfonikusait dirigálja egy 1976-os és egy ’77-es „Proms” hangversenyen, utóbbin a Londoni Filharmonikusokat 1972-ben.
 A CD-n éppen csak elfér Brahms III., F-dúr szimfóniája és Elgar I., Asz-dúr szimfóniája – a lemez játékideje a 81 percet is meghaladja –, de igen jól megférnek egymás szomszédságában. Elgar munkáját egykoron Brahms „Ötödik szimfóniájának” is csúfolták, s csakugyan van benne egy jó adag a brahmsi, klasszikus szerkesztésből, a vastag, ámde sallangtalan hangszerelésből és a német késő romantika hagyománytisztelő hangvételéből. Elgar persze merevebb, nehézkesebb kissé, mint Brahms, mélázóbb, melankolikusabb, dallaminvenciója is kevésbé gazdag. De Boult ugyanazzal a felkészültséggel és szeretettel nyúl mindkét darabhoz. Az angol karmester viszonylag későn, az ötvenes évek elején jutott el Brahmshoz, akkor készítette el első hanglemezfelvételeit a négy szimfóniából, s igazán csak a ’60-as, ’70-es évekre alakította ki a ma is jól ismert, egyedi olvasatait. A ’70-es években újabb ciklust rögzített, és hangversenyein is mind gyakrabban szerepeltek Brahms-művek, a szimfóniákon kívül több ízben vezényelte a Tragikus nyitányt, az Altrapszódiát és a Haydn-variációkat, de lemezre vette például a ritkán hallható Szerenádokat is.
Ralph Vaughan Williams és Adrian Boult alkotói kapcsolata közismerten kiváló volt, a szakmai együttműködésen túl egy időben jó barátság is összefűzte a két angol „gentlemant”. Boult pályája során két teljes ciklust is fölvett a Vaughan Williams-szimfóniákból, s szinte egész munkásságát végigkísérik honfitársa szerzeményei. E DVD-n egyik kedvencét, a Nyolcadikat dirigálja a Jób (Job – a Masque for Dancing) című balett társaságában, mely a bibliai Jób könyvéből, illetőleg annak William Blake-féle illusztrációiból merít; a televíziós felvétel 1972. október 12-én, vagyis éppen a zeneszerző születésének centenáriumán, a Royal Festival Hallban készült.
Ezen technikailag is igényesen kivitelezett koncertfelvételek kiválóan illusztrálják Boult szakmai kompetenciáját. A brit dirigens szentül hitte, hogy a jó zenei előadásnak egyaránt érvényre kell juttatnia a struktúrát és a művek mélyén rejtőző belső zenei tartalmat, s ez maradéktalanul megvalósul mind a Brahms, mind az Elgar-szimfónia türelmes és barátságosan meleg hangú olvasatában. De mind az előbbiek, mind a Vaughan Williams-szimfónia előadásai ékesen tanúsítják, hogy a karmester vonzódott a kényelmes, mondhatni, komótosan lassú tempókhoz, és kedvelte az egyenletesen hullámzó, ugyanakkor finomra polírozott és gondosan kiegyensúlyozott hangzásképet.
Ragyogóan átjön e felvételeken is: finom modorú, megfontolt, józan karmester volt, ezek a produkciók nélkülöznek minden hatásvadász, bombasztikus elemet, sosem találni bennük ad hoc jelenségeket. Kiszámított, tartózkodó, ám elegáns és kidolgozott interpretációk, s bár néhol kissé „ráérősek” és talán problémátlannak tűnnek, a nobilis tartás, a tisztes egyszerűség keresése mindvégig tetten érhető bennük. A szimfóniákat hallgatva jólesik gyönyörködni a felrakás puhaságában, a formálás lágyságában, ahol mindig marad idő a „lélegzésre”. Az „Old School” kései reprezentánsaként Boult dirigensi stílusa csakugyan hordoz valamiféle XIX. századi eredőjű arisztokratizmust, egyfajta nemes bölcsességet és tudást, mely a mai dirigensek legjavából már bizony kiveszni látszik.


Oldaltérkép