Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Nem érek rá a számvetéssel foglalkozni
Interjú Kocsis Zoltánnal 2.

Szerző: Lehotka Ildikó
2012. május 21.

 Kocsis Zoltán zongoraművész, karmester, zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatója hatvanéves. Ebből az alkalomból kérdeztük szakmai életútjáról, a karmesterség és a szólistalét közti különbségről, a tanításról. Kocsis Zoltán beszélt a kritikaírásról, a politikáról, és sok minden másról egy zenekari próba szünetében.

Az interjú első része

Schumann és sokan más képzést is kaptak a zenei mellett, Muszorgszkij katonatiszt volt, Csajkovszkij jogász.
Oroszországban gyakorlatilag mindenki tengerésztiszt volt, Balakirev egész komoly rangot birtokolt. Csodálatos volt, mikor ráébredtek, hogy van nemzeti zenéjük, miért ne lehetne ezt átültetni. Ebben az értelemben meg is előztek minket.

Nem is csoda, hogy Muszorgszkijt és Csajkovszkijt is megviselte ez a teher.
Én sem csodálom. Tragikusan rövid életpálya az övék. Hiába volt Csajkovszkijnak szép nagy szakálla, ahogy Brahmsnak, azért nem szabad elfeledkezni arról, hogy nála is fiatalabb volt, nem sorolható a Liszt–Wagner-generációhoz, ha megnézzük, nem sokat élt. Csajkovszkij esetében szerintem fél életmű, amit ránk hagyott.

Régen sokat foglalkozott a politikával, mostanában nem.
Nem érdemes. A politikusok úgyis azt csinálják, amit akarnak, és ha volna is valami empátia a kultúra iránt, azt ők is tudják, hogy az igen magas kultúra keveseké. Sokkal áldozatosabb, bár kevésbé látványos egy valaha jól fungáló oktatási rendszer visszaállítása, mint egy olyan intézkedés, ami megosztja a közvéleményt, viszont látványos, és valamiféle előrelépést tükröz. Arra gondolok például, hogy a Roosevelt tér helyett lett Széchenyi tér. Olyan módon vagyok a Széll Kálmán tér ellen is, hogy nem szabad elfelejteni, hogy a rendszerváltás környékén, mikor a névváltoztatások elkezdődtek, visszakaphatták volna eredeti, szép nevüket az utcák-terek, mint Kalap utca, Sarkantyús utca, ezeknek mind van egyfajta hangulata. Létezik olyan könyv, melyben a középkorig visszamenőleg megtaláljuk az utcaneveket. Miért kell erőszakkal visszahozni a harmincas éveket, és miért épp a harmincas éveket, akkor már miért nem a tízeseket?

Sokat várt a kormánytól a kultúra terén.
 Az volt a benyomásom, hogy az első ciklusnál komolyabban fogják venni a kormányzást, de az a baj, hogy a nép sokkal inkább vevő a demagógiára még mindig, ebben a csalódott állapotban is, mint komoly előrevivő, de áldozatos dolgokra. És ez mindkét oldalon így van. Nekem se a jobboldalról ne állítsák, hogy a baloldal valami világ-összeesküvés jegyében mindent megvétóz, de a baloldal se állítsa, hogy a jobboldal fasiszta ábrándokat kerget. Ezért nem csatlakozom egyetlen párthoz sem. Ez is, az is lehetetlen, nem azért globalizálódik a világ, mert a globalisták ezt akarják, hanem azért, mert könnyebb lesz talán, ebben nagyon erősen hiszek. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nagyon szép ideákat kergetünk, és ezek egy részét a gyakorlatban is meg lehet valósítani, ezekkel azonban szemben állnak másféle ideák, melyekben még mindig rejlenek lehetőségek. Például nagyon szép a globalizáció, de a nemzetállamok kora még nem járt le. A nemzeti kultúrákban egy olyan sokszínű, sokrétű földrészen, mint Európa, nagyon sok minden feltáratlan, olyan lehetőségek, melyek inspiratívak lehetnek a kultúra számára. Meg kell azzal alkudni, hogy Európa nem az Egyesült Államok, ott minden szolgáltatás pontosan ugyanaz Kaliforniában, mint a keleti parton. Meg kell alkudni, a franciák ilyenek, a csehek olyanok, a norvégok pedig egészen mások, és ez így szép.

Ha a zenét vizsgáljuk, akkor Európában minden nemzet zenéje más, Amerikában nem.
Nagyon fiatal állam Amerika, olyan tradíciókkal nem büszkélkedhet, mint Európa.

Visszatérve a karrierjéhez, zongoristaként kezdte a pályafutását, karmesterként tevékenykedik, és zeneszerzést is tanult.
Soproni Józsefnél tanultam, aki fantasztikus tanár volt. Amellett, hogy micsoda tudás van a fejében – akármilyen Bach-korált kértem, vagy bármit, azonnal játszotta zongorán, de úgy, hogy a két ujja közt ott volt a golyóstoll. Hihetetlen. Nagyon boldog vagyok, hogy tanulhattam tőle zeneszerzést. Sopronitól mindent megtanultam, foglalkoztunk Harmat Artúr Ellenponttan-jától kezdve sok mindennel. De nem is a tankönyvek az érdekesek, hanem ahogy tanított, amilyen hihetetlen hangzás- és formaérzékkel bírt, ahogy foglalkozott a növendékeivel. A zongoratanáraimról sokat beszéltem, Kadosa Pálról, Kurtág Györgyről, Rados Ferencről, ők nevek. Kurtág Franciaországban él, Rados még aktív, Soproni visszavonult, ő az egyik legnagyobb hatású ember volt, aki mint hivatalos tanár befolyást gyakorolt rám.

Ön is tanított a Zeneakadémián.
Sajnos ennyi mindent nem lehet egyszerre csinálni. A tanítás hiányzik, de amit most csinálok, az is valahol tanítás, ha nem is intézményesített keretek között. Másrészről a zongoristákat is figyelemmel kísérem, sok mindenkit hallgatok meg, látok el tanácsokkal, kísérem őket, ha zongoraversenyeket hoznak. Nem akarok senki munkájába beleszólni, de addig jutott ez a fajta figyelemmel kísérés, hogy Dráfi Kálmán kért fel egy mesterkurzusra a Zeneakadémián, amit épület híján a Konziban tartottunk. Lehet, hogy egy szép napon visszatérek a tanításhoz, ami, mondom, nagyon hiányzik.

A műsorszerkesztésében is érzek egyfajta olyan jelleget, hogy ismeretlen műveket visz pódiumra, ezt is a tanítás részének érzi?
Valljuk be őszintén, hogy Bartók még mindig nem közkincs, hogy az utca embere szívesen hallgatná, de van a megismertetésre egy módszer, állítom, ha ezt valaki következetesen végigjárja, akkor még a Mandarin sem fog gondot okozni.

A Mandarin szerintem könnyen fogyasztható.
Nem, mert ott nagyon közel került Schönberghez Bartók!

Olyan effektusok vannak, amik igazán izgalmasak, a harsona csúszása, vagy az elején a nagyvárosi forgatag megjelenítése.
 Igen, de én stilárisan értem, bár a színpad is segít, de mégiscsak idegen a zene. Nem úgy születik az ember, hogy rögtön értse. Az utca embere talán egy Concertót szívesebben hallgat, vagy valamelyik fiatalkori művét, úgy érzem. Volt nekem egy nagyon kedves barátom, egy benzinkút vezetője, sajnos, már meghalt. Elkezdett koncertre járni. Én pedig elhatároztam, ez a vesszőparipám, hogy egy zeneszerzőt a saját fejlődése tükrében bemutatok neki, milyen utat járt be a szerző, hol fejezte be, meddig jutott el. Elkezdtem olyan koncertekre vinni, ahol Bartók nemzeti romantikus műveit játszották, mint az op. 2-es Scherzót, vagy a Kossuth-szimfóniát, vagy akár a Kékszakállút, a Két képet, Két portrét, az op. 1-es rapszódiát. A Szviten keresztül a Fából faragott királyfin át, ami még mindig beleilleszkedik ebbe a sorba, az ember eljut az Ady-dalokig, a II. vonósnégyesig, és akkor már rögtön jön a Schönberghez való közeledés. Azoknak a műveknek a fényében már nem is olyan borzalmas és rettenetes váltás az új bécsi iskolához való kapcsolódás. Miután ezt a stílust kiismerte az ember, a három Etűd, a két hegedűszonáta (talán a legnehezebben fogyasztható Bartók-művek), a Mandarin után meglepetéssel veszi észre, hogy Bartók stilárisan visszalép a Tánc-szvittel. De mi után lép vissza? Micsoda fantasztikus világot kebelezett be azzal, hogy tevőlegesen is megpróbált közeledni az új bécsi iskolához! A Tánc-szvit hiába hasonlít a (zongora) Szvithez egy kicsit, már nem lehet az a zene, mert annyira előre tart stilárisan. Ha ezt megismerte az ember, akkor az életmű végén szereplő úgynevezett klasszikus műveket hallgatni már egy álom. Egy III. zongoraversenyt már ilyen füllel úgy hallgat az ember, mint egy Haydn-szimfóniát.

Sztravinszkij esetében is van egyfajta stiláris visszalépés.
Sztravinszkij esetében úgy csinálnám, hogy elindulnék Szkrjabinból, mert bevallottan Szkrjabin stílusát folytatja a korai műveiben, a zongoraetűdökre, a Tűzijátékra gondolok, és a Scherzo fantasticóra, utána jön a Tűzmadár, melyben még mindig föl lehet fedezni Szkrjabin-hatásokat, de Szkrjabinhoz például Chopin felől vezetném el a hallgatót, mert Szkrjabin valamilyen szempontból Chopin folytatója. Nagyon érdekes ez az egész. Még a Zvezdoliki kantátában is egy kicsit érvényesül Szkrjabin hatása – Debussy annyira érthetetlennek minősítette a művet, tréfásan meg is jegyezte, hogy a Szíriuszon fogják előadni –, megkockáztatom, hogy a Sacre akkordjai is valamiféle multi- vagy szuper-Szkrjabin jellegű hangzásúak. Így vezetném el a hallgatót egy-egy szerzőhöz. Ha sokkszerűen éri a hallgatót a hatás, akkor nagyon idegen és esetleg nagyon taszító lehet. Ha szép lassan barátkozik meg a stílussal, és ezt fejlődésében tudja áttekinteni, akkor – azt hiszem – nincs olyan nehéz dolga a laikusnak sem, mert állítom, hogy laikus füllel több mindent meg lehet hallani, mint szakmaival. Vannak barátaim, akik nem ismerik a kottát, fogalmuk nincs a zene alapelemeiről, de egyrészt Bartók-vonósnégyeseket hallgatnak élvezettel, másrészt pedig sokkal megbízhatóbb zenei ízlésük van, mint akik éveken keresztül tanulták a zenét.

Előző interjúnk Kocsis Zoltánnal


Oldaltérkép