Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Odafent Krisztus és én… – Interjú Centaurival I.

Szerző: leho, fotó: Centauri
2009. október 24. 6.56

 Centaurinak a hónap végéig látható újabb fotókiállítása a Nyitott Műhelyben Homo labilis címmel. Az álnéven publikáló író szövegeinek erős képisége, „képessége” itt konkrét, valós szobor-, állati és ritkán emberi testeket ölt. A kiállítás kapcsán fotóiról, dokumentarizmusról, természetbe ágyazottságról, egyéni látásmódjáról, illetve arról kérdeztük az alkotót, mi(ke)n dolgozik most. Centauri egy készülő regényének részletét is közöljük.

– Amikor először végignéztem a tárlat fotóit, a Fotográfia című film jutott eszembe, egyfajta archaizáló, szociológiai nézőpontot sugallnak a képek. Mintha te is a filmkészítők módjára járnád a vidéket.
– Ha arra gondolsz, hogy egy dokumentumfilmeshez hasonlóan, kicsit feszélyezve érzem magam. Nincs bennem szociológiai indíttatás, illetve az a távolságtartás, az a kívülállás sincs meg, ami igazán szociografikussá tehetné a képeket, engem pedig – esetleg – szociológussá. Ennek megfelelően a tudatosság is hiányzik, más kérdés, hogy ha akarom, ha nem, úton-útfélen belebotlom olyan jelenségekbe és emberekbe, amelyek és akik akár a szociográfust is előhívhatnák belőlem. De nem dokumentálok, fotóval sem, illetve csak nagyon kivételes esetekben. Emberek fotózásától kimondottan

Centauri 2006-tól publikál, és viszonylag gyorsan bekerült az irodalmi köztudatba. Felbukkanása óta valahol mindig olvashatunk tőle írásokat, és az első két kötet is hamar jött. Az irodalmi folyóiratokban (2000, Árgus, Beszélő, Csillagszálló, Holmi, The Hungarian Quarterly, Kalligram, Liget, Litera, Műhely, Műút, Új Forrás, Szépirodalmi Figyelő) elsősorban novelláit olvashatjuk, de időnként fotókat is közöl, elsősorban lapokban, de könyvborítóként is. Nem meglepő, hogy immár második fotókiállítása nyílik Budapesten, amely novembertől vidéki városokba utazik, így például Egerbe és Győrbe is. Ahogy egyik kritikusa fogalmazott, Centauri „irodalmi szocializálódása” gyorsan ment végbe, amit jól mutat, hogy legelső elbeszélését (Flaubert és a divat) beválogatták a 2007-es Körképbe, és ugyanebben az évben jelent meg első novellás kötete is Pátosz a káoszban címmel. A másodikra sem kellett sokat várni. A Kék angyalt 2008-ban, a Nemzetközi Könyvfesztiválra a Magvető adta közre. Ez a kötet különösen élénk visszhangot váltott ki. A Kék angyal egyik darabja a 2009-es Körképben is helyett kapott. Az antológiával foglalkozó cikkek több esetben is kiemelték a Kút a Nap alatt című elbeszélést, mint a válogatás egyik legerősebb írását.
borsódzom, néha magam se tudom, miért. Ez egyébként az utóbbi időben sokat változott, de továbbra is nehezen áll rá a kezem, hogy emberre fordítsam a kamerát. Mert abban van valami sértő, sőt, fenyegető, még akkor is, ha a legjobb szándékkal állok a gép mögött, és nem a másik nyomorúságára vagy fájdalmára fókuszálok. Ez a fenyegetettség talán nem is a fényképezőgép előtt, mint inkább mögötte érződik. Abszurd, de még egy szobor fotózása is feszültségeket kelt bennem, néha enyhe bűntudatot. Volt ezzel kapcsolatosan egy emlékezetes esetem. Jókora betonfeszületet fotóztam, de a korpusz túl magasan volt. Gyakori eset ez, tervezem is, hogy egyszer úgy megyek feszületnézőbe, hogy létra is lesz a csomagtartóban. De ha egyszer nincs? Körbenézek, tudom, nem egészen illendő csintalan gyerek módjára felmászni a feszületre, de mit tehetnék? Képtelen vagyok otthagyni a képet az illendőség kedvéért, körbenézek, sehol senki, stílusosan fogalmazva az Isten háta mögött vagyok, mi baj lehet? Felmászok, óvatosan pakolgatom a lábamat a talapzatra helyezett virágok között, egyik kezemmel a feszületen csimpaszkodom, a másikkal a gépet lógatom, állítgatok, kapóra jön ilyenkor az LCD, s ahogy tornászok ott, nem tudni honnan, de leginkább a semmiből, a lábamnál megjelenik egy idős asszony, és virágot hoz. Odafent Krisztus és én, odalent ő, de nem csap patáliát, elhelyezi a virágait, kedvesen felmosolyog, és azt mondja: „Ne zavartassa magát!” – és mire a lemászás mellett dönthetnék, elmond egy rövid imát, áldást is kér rám, majd távozik. Ha valaki ezt a jelenetet fotózza le, ha akkor van velem valaki, azt érezném igazán szociografikusnak.
Az archaikussággal más a helyzet, bár reményeim szerint nem archaizálok, hanem esetenként rábukkanok archetípusokra és archetipikus helyzetekre. Inkább ez érdekel, semmint az épp aktuális. Van a világban valami állandó, valami standard, és ez néha látható is. Valami megnyugtatóan közös. Jó példa erre az Aranylakodalom című kép, ahol egy tőkésréce-pár áll, de úgy, mint két öreg székely a porta előtt, talán épp egy szociofotós gépe előtt valamikor a harmincas évek táján. A helyzet mindenkinek ismerős, ha csak távolról, ha csak filmszerűen is, s nagyon emberi. Talán azért tartok távolságot az ember fotózásától, mert gyakran az állatokban látok emberit, és ha sokat fotóznék embert, leginkább az állatit keresném benne.

 Aranylakodalom

– Mennyire vagy természetbe ágyazott? Képeidből az derül ki, törekszel a természet harmóniájának részévé válni.
– Magamat nem gondolom természetbe ágyazottnak. De az utóbbi években sokszor szembesültem azzal, hogy sokan éreznek, látnak annak. Néha kicsit túldimenzionált dolog ez, de bizonyos szempontból igazuk van. Nekem ez voltaképp újdonság, mert szerencsém volt. Mindig olyan emberek tanítottak, találtak rám, akik szintén közel voltak a természethez. Mellesleg jegyzem meg, ez a szó, természet, tökéletesen idegen tőlem. Nem szeretem. Nem is használom. Láperdő, égeres, kocsányos tölgyes, halálölelő téli legelő, bármi, csak nem természet. Talán a két eddig megjelent kötetemben együttesen sem szerepel ez a szó. Vagy csak kivételes esetben. De visszatérve a kérdésre: mivel gyerekkoromtól olyan emberek között mozogtam, akik időnként felnéztek az égre, és azt mondták: hopp, egy holló; vagy lenéztek a földre, és azt mondták: nini, trombitagomba; vagy bevágtak kapáskor, és azt mondták: aha, ez compó lesz!, én ezt gondoltam alapállásnak. Viszont egyre inkább látom, hogy a nagyvárosokban azért ettől valóban rendkívül messze esnek némelyek. Rossz esetben ez a viszony kimerül abban, hogy iszonyodnak a galamboktól. Jó esetben némiképp romantikus és át nem gondolt vidékre való vágyódás jelentkezik. De a gólya és a gém közötti különbség a második esetben sincs meg. Nem mintha az állattani ismeretek vagy a Jávorka–Csapody-féle flórahatározó beható tanulmányozása jelentene beágyazottságot, de azért közelebb vihet az is, főként, ha néhányan olyan rajtpozícióból indulnak, amilyenből a flaszteren és metrójegyen nevelkedett Homo urbanusok. A konkrét ismereteknél persze fontosabb az, hogyha egyedül maradok egy erdőben, télen vagy nyáron, éjjel vagy nappal, tökéletesen otthon érzem magam. Sokan félnek, nem szeretik az esőt, a szelet, a sarat, én igen. Nagyon is. Nem éltem igazán sosem nagyvárosban, és falun sem. Az egész gyerekkoromat az erdő-mezei csavargás töltötte ki. Odakinn volt az igazi gyerekszobám. Ma is, ha valahol útközben talál rám az est, szívesebben alszom erdőben, mint lakott területen. Civilben is sokszor kérdezték már, félek-e mondjuk a vaddisznótól. A helyzet az, hogy a vaddisznó fél tőlem. Tőlünk. És ez még a farkasra is igaz. Ráadásul az állatok túlnyomó többsége kiszámítható. Az ember kevésbé. Ha már egyszer nyitott helyen süllyedek az öntudatlanság állapotába, s leszek kiszolgáltatott, ezerszer inkább a tök sötét és biztonságos erdőben, mint egy vasútállomáson. Némi öniróniával élve, ez nem annyira természetbe ágyazottság, mint inkább hiányos szocializáció. Mert attól, hogy én is felnézek, és néha azt mondom: nahát, korán érkeztek a csízek!, vagy mert időnként kökénnyel oltom a szomjam, alig vagyok beágyazottabb másoknál. Ez a viszonylagos közelség talán csak arra alkalmas, hogy pontosabban érzékeljem, milyen rohadt messze kerültünk az eredetünktől, s mennyire esetleges, sokszor siralmas, amit elszakadásunk palástolása végett létrehoztunk. Mint a pók, aki önmaga köré fon fojtogató gubót. Nem törekszem beágyazottságra. Épp azért nem, mert annyira azért vagyok közel fűhöz-fához, hogy belássam: lehetetlen közelebb kerülni. Másfelől viszont sokszor már ez a közelség is túl sok. Említetted a harmóniát is. Igen, van valami ilyesmi odakint, de nem abból a célból, hogy felolvadjunk benne. A harmónia érzését talán csak az kelti, hogy egy iszonyú bonyolult rendszer szakadatlan és minden fölött álló működését látjuk adott pillanatban. Nyilván – így vagy úgy – magunk is a rendszer részei vagyunk, ám sokkal gyakrabban érzem azt, és ez sem kevesebb vagy rosszabb, hogy a rendszer ellenséges. Legjobb esetben részvéttelen. Amit mi tragédiának hiszünk, sokszor én is, arról az egész, az erdők-mezők összessége voltaképp tudomást sem vesz. Többekkel együtt egyre inkább hajlok arra, hogy ez az idillt sugalló rendszer valójában erőteljesen védekezik, és ha az „ő” szempontjából rosszul szuperál egy elem, gondolkodás nélkül selejtezi le. Volt már rá példa, hogy ezt valóban megtette.
(Folytatjuk)


Oldaltérkép